Érdekes megfigyelést tesz Taylor brit történész a hadvezérek megítélésével kapcsolatban. 1915-ben Falkenhayn győzött Oroszországban – mégis sokat bírálták. Joffre veszített: mégis dicsősége teljes fényében ragyogott. Falkenhayn az egyetlen a nagy német hadvezérek között, aki tudta: teljes, döntő győzelemre nincs remény.

Falkenhayn nem tudott feltétlen bizakodást sugározni magából. Maga ellen fordította az önfejű „rettenetes ikreket” is: Hindenburgot és Ludendorfot, akik folyamatosan intrikáltak ellene. Elképzelései 1916-ban nem váltak valóra. A „verduni vérszivattyú”, az élezett búvárhajóharc kudarcával együtt bukásához vezetett.

„Falkenhayn tehetséges hadvezér volt ugyan, tehetségesebb, mint a többiek, de nem ragyogta körül kellő dicsfény. Nagyobb tekintélyű emberre volt szükség … „ – írja Taylor. Az antant bőkezű – Magyarország rovására tett – területi ígéretekkel megnyerte Romániát, amely, elbűvölve a Bruszilov-offenzíva sikerétől, belépett a háborúba.

Minderről Falkenhayn nem tehetett. Falkenhaynt a Románia elleni harcok vezetésével bízták meg. Német vezérkari főnökké nevezték ki Hindenburgot.