A rendkívüli vagyonadó

1917 | November

Budapest, 1917. november 10.

A képviselőház és a főrendiház legutóbbi tanácskozásai során több ízben szóba került annak a rendkívüli vagyonadónak az eszméje, amelynek az a legjellemzőbb sajátsága, egyéb tulajdonságain kívül, hogy milliárdokat kellene hoznia az állampénztárnak.

Már maga az a körülmény, hogy egy ennyire sulyos adóteherről van szó, szükségessé teszi, hogy a közvélemény jó előre foglalkozzék ezzel az uj adóval és hogy állást foglalhasson hozzá először abból a szempontból, hogy föltétlenül szükség van-e reá és azután, ha igen, minő vezető elvek legyenek irányadók az uj adó szabályozásánál.

Annyit kétségtelenül megállapíthatunk, hogy a háboru befejezése az államháztartást milliárdokra felszaporodott államadóssággal fogja érni. Ebben a nyomasztó adóssági teherben talán az egyedül vigasztaló momentum, hogy az államadósságnak túlnyomó része, a háborus viszonyok között történt kölcsönfelvétel dacára, konszolidált adósság, mert örökös járadékból áll, amelynek e szerint, természetesen szintén igen jelentékeny kamatszükségletéről kell gondoskodni.

Az államadósságnak másik része a függő adósság, részint a legközelebbi években lejáró állampénztári jegyek, részben a bankjegyadósság formájában. Az előbbiek lejárathoz vannak kötve és lejáratuk alkalmával valószínűleg szintén járadékadósságra lesznek nagy részben átcserélve. Ami azonban nem egészen bizonyos, mert teljes biztossággal ma még meg nem itélhetjük, minő pénzpiaci viszonyok mellett fog ez a tranzakció végbe menni.

A függő adósságnak másik része a bankjegyadósság, amelynek a bankjegyadósság az Osztrák-magyar banktól felvett előlegeken nyugszik, a banknak egész üzletvitele pedig a másik szerződő féltől, az államtól függ. Ami tehát ezeket a lejáratokat illeti, azok miatt nem kell aggódnunk, de annyi bizonyos, hogy ez a jelentékeny adósság a bank privilégiumának egyuttal biztosítéka.

Hivatalos nyilatkozatokból tudjuk, hogy a bankjegyforgalom ma körülbelül 16 milliárd korona, amelynek tulnyomó része a két államnak a bank részéről nyujtott előlegeken nyugszik. A bankszabadalomnak megszüntetése tehát, ha arról a jelenlegi viszonyok között egyáltalában szó lehet, első sorban ennek a jelentékeny bankjegyadósságnak teljes megfizetését tenné szükségessé. Ez ugyanaz a helyzet, amelylyel a jegybankkal korábbi időkben voltunk és amidőn a bankkal szemben fennállott adóssági viszony eleve kizárta a bankszabadalom ügyének más módon való rendezését.

A bankjegyadósság tehát, mint államadósság, az államra nézve sem a lejárat, sem a kamatozás szempontjából nem fontos, mert az állam a kamatoknak egy részét az Osztrák-magyar bank külön megadóztatása útján, különben is visszaszerzi, a lejárat szempontjából pedig a kölcsönös megegyezésnek szüksége mindkét félre nézve parancsoló szükség.

Annál nagyobb baj azonban általos gazdasági szempontból a bankjegyadósság és a vele kapcsolatos milliárdokra menő bankjegyforgalom. Az infláció sulyos hatásait a pénz elértéktelenedésében a mai zárt gazdasági viszonyok között is érezzük és mennyivel sulyosabban fogják érezni akkor, ha majd a nemzetközi forgalom csatornái ujból megnyilnak.

A háboru befejezése után tehát az államadósság óriási kamatterhének fedezése fog előttünk állani, mint állampénzügyi probléma, a bankjegyforgalom rendezése pedig mint gazdasági probléma. Természetes, hogy mind a kettőnek megoldására más és más eszközök állanak rendelkezésre, nem is egy, hanem több. Az államadósság kamatterhe csökkenthető lesz, a biztositott kamatozási határidő lejártával és megfelelő pénzpiaci viszonyok mellett, célszerű hitelműveletek útján, fedezésre pedig meglévő adóink kiépítése és uj adók behozatala fog szükségessé válni.

Igy azonban fölmerül a következő nagy elvi kérdés.
Ma az államadósságnak azt az óriási kamatterhét vesszük alapul, mely a háboru befejezése után szükség képen fenn fog állani és ha még számításba vesszük, hogy az a kamatalap a háboru befejezése után a beruházások, kártalanítások, segélyakciók stb. következtében, továbbá az állami költségvetés rendes kiadásainak növekedése folytán szintén emelkedni fog, akkor a hazai termelésre beláthatatlan időkig óriási teher fog háramlani, amely egészen bizonyos és elkerülhetetlenül évről-évre növekedni fog.

A megadóztatásnak és az állami bevételszerzésnek bármelyik módját válasszuk is akár az egyenes és fogyasztási adók fölemelését és kiterjesztését, akár a monopóliumokat vagy az államok más módon való részvételét a termelésben és a forgalomban, a gazdasági élet fogja a terheket és korlátozásokat beláthatlan időkre megsínyleni.

Vagy pedig gondolhatunk arra is, hogy azt az örökös óriási terhet és veszedelmet jelentékenyen mérsékeljük egy olyan adó behozatalával, amely az államadósság jelentékeny részének gyors letörlesztésére nyújt fedezetet, amivel az örökös nagy terhektől menekülünk.

A rendkívüli vagyonadók ez a tulajdonsága adja meg az adó jogosultságát, mert kétségtelenül előnyösebb, ha az államadósság jelentékeny részét gyorsan törleszthetjük és ezzel az örökös nagy adóteher egy részétől szabadulunk.

A rendkívüli vagyonadónak van azonban még egy másik tulajdonsága is, amely jogosulttá teszi. Ha ennek az adónak a segítségével tényleg milliárdokra menő összegeket lehet előteremteni, akkor a bankjegyforgalom jelentékeny apasztásával és pénzünk feljavításának, illetőleg valutánk legelső rendezésének is megvan egyik módja.

A rendkívüli vagyonadó befizetése okvetlenül csökkenteni fogja a bankjegyek forgalmát, de csak akkor, ha az állam a rendkívüli vagyonadóból befolyó összegeket, esetleg milliárdokat a függő bankjegyadósság törlesztésére fogja fordítani.

Az már most az első kérdés, hogy a rendkívüli vagyonadó képes lesz-e mindkét célját jól betölteni? Alig hisszük, hogy a rendkívüli vagyonadó, hacsak igen nagy bevételi eredményeket nem szolgáltat, mindkét irányban eleget tehessen a hozzá fűzött reményeknek, mert jól csak az egyik vagy a másik célt szolgálhatja.

Első sorban tehát a vagyonadó kérdésénél arról kell majd dönteni, hogy a két cél közül, amelyiknek mindegyikét a rendkívüli vagyonadó egyaránt jól szolgáltatja, melyikre akarjuk a vagyonadót igénybe venni? Mindkét célt is szolgálhatja azonban a vagyoni adó, ha tőle szokatlanul nagy bevételi eredményeket várhatunk oly módon, hogy a rendkívüli adó és az említett célok között bizonyos kapcsolatot létesítünk.

Számolnunk kell ugyanis azzal, hogy még a rendkívüli vagyonadó alkalmazásával és még abban az esetben is, ha az adó milliárdokra menő összegeket szolgáltatna az államkincstárnak, csak egy bizonyos részét csökkenthetjük a bankjegyforgalomnak és államadósságnak.

Előre meg kell tehát állapítani, minő mértékben tartjuk egyelőre szükségesnek és a vagyonadó várható bevételeire való tekintettel, lehetségesnek a bankjegyforgalom csökkentését és ennek megfelelően oly módon kell rendeznünk az adó befizetési módozatait, hogy az adó előre megállapított árfolyam mellett kölcsönkötvényekkel vagy pedig készpénzzel legyen fizethető.

Ebben az esetben a befolyó kölcsönkötvények az államadósság törlesztésére, míg a készpénzben befolyó adóbevétel a bankjegyadósságnak, illetőleg a bankjegyforgalomnak apasztására szolgálna.

Emellett foglalkozni lehet azzal a kérdéssel is, melyet Teleszky a volt pénzügyminiszter vetett fel a képviselőházban és amely arra vonatkozik, hogy meg lehetne engedni a vagyonadó fejében bizonyos birtoktesteknek az állam részére való átengedését is. A kérdésnek ezzel a részével azonban ez alkalommal nem óhajtunk foglalkozni és csak arra kivánunk reámutatni, hogy az előbb emlitett kétféle befizetési mód megfelelő szabályozása mellett a forgalomra van bízva, melyik fizetési módot kívánja használni.

A forgalom attól a befizetési eszköztől fog szabadulni, amellyel inkább rendelkezik és amelyet kevésbé jól értékesíthet és ezzel meg lesz adva a mód bizonyos automatikus apasztásra is, mert aszerint hogy a forgalomban a bankjegyeket vagy kölcsönkötvényeket fogja az államnak beszolgáltatni, fog egyuttal apadni a kötvényes államadósság, illetőleg a bankjegyforgalom is.