"Ejnye! Hát szabad ilyet csinálni?"

Rejtő Jenő egyik kedvelt, s olykor remekül alkalmazott írói fogása az volt, hogy egy pitiáner dolgot, eseményt tett meg hatalmas (néha világméretű) folyamatok okozójává!
Legyinthetnek: „Ez csak irodalom!” Igen, irodalom!
A megelőlegezett lekicsinylés viszont hamis!
A valóság, a múlt is bővelkedik effélékben!
Csak kettőt említek.
Az egyetemen a francia forradalmat (az 1789-ben indulót, a polgárit) tanító professzorunk mesélte az egyiket. Talán az akkori életmódom, életmódunk miatt sem az évszámra, sem a „főhős” nevére nem emlékszem. „Történt – így a tanár –, hogy egy tömeglázadás kezdetén XY. tábornok olyan részeg volt, hogy leesett a lováról, nem tudta kiadni a tűzparancsot. Természetes, hogy a tömeg elsöpörte a tehetetlen egyenruhás honfitársait.” (Mondanom sem kell, nagyon a szívemhez nőtt az a tábornok! Az előadás után – minden agresszív szándék nélkül – megismételtem produkcióját, no, nem a lóval.)
A másik ez a Berchtold-eset! Múlt pénteken találtam rá, s abban a pillanatban lenyűgözött!
Tiszteletre méltó, hogy a K. u. K. külügyminisztere nem várt annyi ideig „bűnössége” beismerésével, mint sokan mások, mint például Rákosi Mátyás!
A cikk olvasása (újra- és újraolvasása) erősíti bennem a Kelet-Európára különösen jellemző abszurditás-élményt, amit sokan (Hašek, Örkény…) zseniálisan kifejeztek.
El kell gondolkoznunk Marx gondolatán is: „A véletlen a szükségszerűség megjelenési formája.” E „véletlen” (félrehallás, félreértés, félreértelmezés?) nélkül kitört volna-e a Nagy Háború?
Ezen ma lehet, de nem érdemes töprengeni, mint ahogy azon sem, hogy ha élt még Berchtold gróf édesanyja, s meghallgatta fia beszámolóját (netán hallgatózott Poldi dolgozószobájának ajtaján), mit mondott.
Remélem azt, ami írásom címe!
(Csak németül.)

T. G. K.