Dtum
Login with Facebookk
1920 | Április

Még néhány "Nagy-Balog"-ról

Nagy Balog Jánosnak mostanában nyilvánosságra hánytorgatott sajnálatos s furcsa élete s halála körülményei s későn méltatott művészete körül bizonyára egész sokadalma kél műszeretőkben a méltatlankodó gondolatoknak általában az emberi hálátlanságon, butaságon, sőt arcátlanságon hasonló nagy-balogok, - hogy rossz élcet csináljak, - hasonló "nagypalik"-kal szemben, kiket éltükben a kóbor eb sorsára hagytak, vagy kiknek éppenséggel az űzött vad, avagy félbolond szerepét juttatták maguk közt, hogy aztán utólag koszorúikat aggassák keresztjükre.

Hiszen így van. E keserű gondolatok kétségkívül jogosak a műszeretőkben, de azért, úgy vélem, férnek hozzájuk bizonyos mellékgondolatok is. Vagyis nem merném állítani, hogy a dolog egészen áll ebben a szövegezésben is: "oh! mit adott volna ez az ember, ha idejében éri érdemesíttetése, ha küszködései nem roskasztják, ha különbül élhet!"

Mintha nem egészen állna ez. Sőt, mondanám, bizonyos eszményiesebb ítélőpontból tekintve, minél nem jöhetnek számításba, vagy legalábbis csak melleslegesen emberiességi érzetek, majdnem kicsinyeskedésnek hat.

Mert vegyük csak. Ilyen művészek mint emberek éltek ahogy éltek, tény az, hogy ebből az életből értékek váltak ki. Most már hozhatnám ugye, a gyöngykagyló legközönségesebben használt példáját, mely ha nem kínlódik, nem szüli létre a gyöngyöt. Minthogy azonban e példa nem teljesen földi amit kifejezni szeretnék, inkább egy közvetlenebb, személyi példával élek.

Azt mondanók Ady Endrére: mennyivel különbül élhette volna ki önmagát, ha nem iszákos s ezáltal nem segít öröklött s szerzett nyavalyáin, mik oly korán aláássák életét, mit adott volna még, vagy mit adott volna egyáltalán, akkor és ha az emberek mindjárt általánosan fölismerik, megértik s korábbi éveit nem egy félőrült s elvetemült hajcihőzése, hanem a dédelgetett, gyámolított nagy költő dicsteljes állapota környezi, akkor!...

Nos, akkor? Nevetséges, nyilvánvaló. Mert ha még azt mondanók csak, hogy mit adott volna ez esetben még, erről talán lehetne csevegni, de hogy egyáltalán? ez csak nevetség, nyilvánvaló.

Hisz amit így adott, remeket, nagyszerűt, adhatta volna-e más körülmények között? Azt adta volna-e más esetben? Ki adta volna azt, amit így adott?

Meglehet többet, sőt különbet adott volna, ámbár ez kissé képtelenül hangzik. Mindenesetre azt nem, amit adott. Már pedig... De lehet-e erről egyáltalán vitázni? Gondoljunk csak egyszerűen "Az ős kaján" s hasonlóira. A... "magyar árok lesz az az árok"... meg a többire. Megírta volna-e ezeket, mondjuk valamelyik nagybecsű irodalmi társaság minden földi jóban poszogó, dísztag Adyja? Ki írta volna meg ezeket?

Mit mondjak? Nincs-e példa arra, hogy tehetséget éppen túlzott s korai nekimagasztaltatása ejt alá? Míg ugyancsak vannak, kik számára egyenest hajtó s kiváltó erőt jelentett a mellőztetés s alulmaradás, míg ellenkezője aztán művészi erkölcsökben való elléhásodást, vagy legalábbis az önbírálatban alkukat, szóval kívánatlan kontárságot eredményezett.

A becsvágy egészen fura portéka s nagyon elképzelhetni kedélyeket, épp a nem mindennapjai közül, kik átesvén a hiúság zöld háborgásain, melyeknek lángjait valamelyest az önbecsük felől való bizonytalanság szítja, aztán már, az abban való bizonyosodás éppúgy szerepel hamvasztóként. Hogy pórian szóljak: aztán már azért nem vakaródznak elismertetésükért, mert nem viszket nekik.

Visszatérve éppen a Nagy Balog János esetére, nagyon hajlandó vagyok ezt a jelenséget is látni elvonulhatnékjában, barátai számára tett kijelentései helyett, miképp még nem érte el azokat az eredményeket, miket magának kitűzött, hogy velük aztán nyilvánosság elé dobbanjon. De erről később.


Hanem bizonnyal, ha szükségét s vágyát érezte elismertetésének, viszont tudatában, vagy inkább érzetében kivételes képességeinek, istenem! vajon nem borzadhatott vissza ösztönszerűen a tülekvéstől? Mikor ki tudja, nem több keserűséget takarított meg magának általa tényleg, mint örömet szerzett volna egy szűkös dics kétes értékű, se hideg, se meleg sugaraival? Nem kínzóbb lett volna-e talán számára felértékeltetése egyáltalán való nem értékeltetésénél? Tegyük, magánál silányabbakkal helyeztettetni egyazon fényre, vagy épp mögéjük. Hátha kevésbé rossz érzés ennél az árnyékban maradónak megvetése?

Nos, annyi bizonyos, hogy a lelkiismeretes munkások közül volt, kiknek számára művész voltuk elsőbb a világ minden hívságánál s ez aztán túlzásba betegesedett benne. Szerencsére azonban nem művészete rovására, mint az eredmények mutatják. Vagyis így lévén, csaknem azt mondhatni, hogy, ha az ember sorsa igen, a művész sorsa nem fájlalandó.

Mert gondoljunk csak arra, hogy a művészetek közül, a rászületettség mellett, talán a képzőművészet igényli leginkább a mesterségbeli föltétlen alaposságot. Hol legkevésbé lehet szalmázni. Hol a gyakorlat, jártasság legkevésbé mellőzhető. Hol végig kell csinálni becsülettel az inas és segéd állapotot a mesterig.

Ezzel szemben pedig aligha tévedek annak állításával, hogy a ma jeleskedő, maguk s mások által késznek tartott mesterek nagy százaléka épp itt szűkölködik a teljes készületben, vagy legalábbis hiányait szenvedi annak, holmi modorosságok tréfáival igyekezvén azt pótolni s takargatni legtöbbje.

Miért? Mert legtöbbje még készületlen korában jutott kisebb-nagyobb sikerekhez s attól fogva vagy bizonyos önáltatás, vagy még inkább az anyagi s erkölcsi magaértékesítés körüli rókatánc vonta el tökéletesbülésétől s nagyoltatta, siettette el vele az ábécé becsületes bemagolását. Mondanám emelkedett az ember, hogy essen a művész.

Hisz minden művész közül megint csak a képzőművész van leginkább ráutalva magaértékesítésében ismeretségekre, összeköttetésekre, még ha az kelletlen is, ami ritkább eset, hogy visszavonulása majdnem egyet jelentsen a nyomorgással és ehhez véve, hogy ez a művészet lévén legkevésbé hozzáférhető is nem beavatottak számára, tehát az élelmes kontárok mindenütt elég nagy tömege itt van leginkább előnyben a tehetségesek fölött.

Szóval, ezek a nagybalogi végezetek, a maguk túlzott kételyeivel s lelkiismeretével művészetükben, ha mindennapilag föltétlen szánandóak, bizonyos eszményi ítélőpontból talán nem is oly fájlalandók. Elvégre a gyöngy számít s nem a kagyló. És a nagybalogok ínsége a nagybalogoknak keserves, semmint a köznek áldatlan. Ámbár sokkalta inkább hiszem, hogy kényszereik, mik alatt úgy csinálják végig életük s művészetük, ahogy csinálják, inkább bensőek, mint külsőek s ekként nincsenek örömök híján annyira, mint kívülről tetszik.

Bizonyos, hogy hasonló sorsokba avatkozóknak nem ajánlható elég óvatosság.

De félre ne értessem. Hisz eleve is kijelentettem, hogy mindezek csak afféle mellékgondolatok a műszeretők minden jogú borongásához olyik érdemes iránt való rövidlátáson, vagy közönyön, mely kétségtelenül jóval több értéket senyveszt s kallódtat el. Mert hisz voltaképp az előbbi elven aztán még netán az ostobaság s nemtörődömség csaphatna mellére az értéssel szemben, mint akinek több érdeme van annál a végeredmény körül, mi hát megjárja mulatságos ötletnek, de nem másnak.

Hiszen magamat is épp az vezetett e sorok vetésére, hogy Nagy Balog János személye kapcsolatán, néhány többé-kevésbé hasonló s említésre érdemes nagybalogi sors ötlött elém volt, közvetlen környezetemből és pedig valóban olyanok, kiknek veszte, koraiságában s éltük kiéletlenségében, minden mellékgondolat nélkül fájlalható.


Négy név. Immár mindannyi a porladóké. Melyikkel kezdjem?

Lengyel Menyhértnek olvastam valamikor egy fényképe alá tett ötletéül olyasfélét, hogy a holtak jó emberek, nem irigyek, nem gyűlölködők, vagy így valahogy, nem tudom már, de úgy sejtem szó sincs róla! A holtak éppoly jók mint rosszak, féltékenyek, sőt bosszúállók, a kegyelet s idő lefokozó mázán át is, akár életükben voltak.

Hát, hogy ne bántsam e négy szunnyadó önérzetét, úgy veszem őket sorjában, ahogy életre hívójuk, az ötödikkel, Nagy Baloggal, több rokonit éreztem bennük.

Így az első név Racskó István festőé.

Sajnos, nem tudok többet Nagy Balogról, mint amit egy napilapban s a Nyugatban olvastam róla s ugyanott hozott önarcképénél sem ismerek többet műveiből. De mikor a cikk elolvasása után ezt megnéztem, szinte kísérteties azonosságok bukkantak elém közte s épp e Racskó István életkörülményei, művészete, sőt külsejük között is.

Csaknem ugyane homlok s e szem emléke, csaknem ugyanoly ecsetvonások ábrázolatában egy önarckép s csaknem ugyanaz az állapot, az ínséges, sötétes pestkörnyéki szoba, rossz öltözet, rossz táplálkozás, küzdelmes művész- és munkássors. Mindez egy a Racskóéval.

Itt született Cinkotán, szegény emberek gyermeke s mint suhanc kútásó s kőfaragó volt, majd egy mozaikgyárban dolgozott a kültelkeken, itt az Angyalföld környékén valahol. Aztán a mintarajz iskolába járt, ha jól tudom, meg az iparművészeti esti aktjaira, mint a művésznövendékeknek is legrongyosabbja s elhagyottabbja. Innen München jött, Hollósi.

 

Vagy előbb Nagybánya, aztán München, nem vagyok biztos. Később Nagybánya mindenesetre. Pesthez alig van valami köze mint művésznek. Dolgainak levegője s fölfogása egészen Nagybányáé. Ott is nősült meg s mikor már valamelyest derengeni kezdett szerencséje napja, 914 áldatlan őszén, vagy még nyarán, alig húsz s egynehány évével golyót kapott Szerbiában furcsa koponyájába.

Körülbelül ez rövid pályafutása, mely így sem maradt meddőnek.

Már külseje is a nem közönséges valakit árulta el. Jellegzetes, sötét kifejezésű feje, mély, parázsló szemei, izmos, arányosan kötött alkata. Mindenkire rejtező nagy erők s készség benyomását tette.

Sajátságos és eredeti fickó volt bizonyára, azonkívül is, hogy sok ragadt rá bizonyos eredetieskedés s egyénieskedésből is, a fajtából, mely a Hollósi s nagybányai iskolásokat hasonlította egymáshoz s mit körülbelül a túlzott természeteskedés nevével illethetni.

Természetesen ugyanez iskoláknak hatásait viseli magán művészete is, melyben azonban már bontakozóban, vagy legalábbis java mutatkozóban az egészen egyéni szemlélet. Hallottam annakidején, hogy egy önarcképe, mikor, még a háborút megelőzőleg egy halvaszületett visszapillantó kiállítást rendeztek Nagybányán, maga Ferenczi Károlynak is meglepetésszerű volt.

Eltekintve tehetségétől, kétségkívül a becsületes s lelkiismeretes munkások közé tartozott, ki, oly sokak módján, nem siklott át s nem könnyített magának a magakifejezés semmi nehézségén, úgy hogy ebben való készségben már oly ifjan is meglehetős nagy fokra vitte.

 

Munkáiban és munkáinak élt, annak ellenére, hogy épp abban az életkorban volt, mikor még, hogy előző szólásom használjam, legjobban viszket az életörömök s dicsre való vágy, hogy úgy mondjam inkább külsőleges, mint benső kielégülések felé törvén. Így hagyatéka is meglehetős nagy, magánosoknál, vagy esetleg hozzátartozóinál.

Eszembe jön róla valami, nem érdektelen, bár inkább az embert, mint a művészt illető s jellemző.

Mint mondtam, iskolázatlan autodidakta volt, örökké éber mohósággal hiányainak pótlására. Falt, úgyszólván, betűt, hangot, mozdulatot maga körül, de ízlése s választásában teljes, olykor meglepetésszerűen talpraesett határozottsággal.

Egyszer szinte magából kikelve mutatja nekem a Sahname egy versszakát, hol, erre a szóra tisztán emlékszem, a hős kedvesének eperajkáról volt szó. Egy női ajk, olyan, mint egy szamóca, mily csodaszép! - ez lelkesítette föl annyira. Ez az oly szokványos, agyonhasznált hasonlat, min tanult szem csak úgy átsiklik, neki új volt, jelenítő, eleven.


Szegény magamnak, ki valaha, a hatodikban, mint kötelező olvasmányt szemeztem végig e költeményt, akkor, elsőre sem volt soha új s jelenítő hasonló kép. Valósággal megfoszttattam az iskola által szépségeken való gyönyörűségektől, mik korain s utalt kényszerek nyűgei közt értek.

Aztán még egy hasonló esetre emlékszem. Horatius Posthumushoz való ódájára talált nálam s mikor lefordítottam neki, egész boldog volt, kacagott s ő magyarázta, taglalta előttem a verset, mily szép, mily igaz, hogy ha zsugoriskodunk az élet örömeivel s megvonjuk magunktól borunk kortyait, majd az irántunk közönyös örökös tobzódva locsolja ki azt a padlóra.

 

Ha így van ottan. Hisz mindegy. Fontos az, hogy tényleg, valósággal rányitotta szemem, valósággal életembe vonta e költemény igazát s szépségét, valósággal lekaparta róla az unalom s undor szennyét, mellyel épp a megragyogtatására hivatott latin órák vonták be számomra, nemde, különös? ő, tanulatlan, félparaszt!

Hisz igaz, mi más a művész lélek? permeteg, mely lemossa a jelenségek fakó, köznapos porát, hogy ünnepi üdeségben hassanak újra.

Ennyit Racskó Istvánról.

A második név Duma Sándor festő. Tárgyilagosan s eredményeikről ítélve, ez valamivel csekélyebb jelentőségű a Racskóénál. Úgy mondhatnám talán mennyiségileg inkább, nem minőségileg értékelve. Pedig valamivel idősebb volt Racskónál, de készségben éppen iskolai tanulmányai miatt maradt le tőle. Bár vérmérsékleti nagy különbségekben is.

Gyöngeszívű s akaratú volt, befolyásokra hajlandóbb, önállótlanabb, hamar lankadóbb kedélyű, felfogásában is nehézkesebb s teljességgel befelé élő valaki.

Aztán életkörülményei más foglalkozásra is kénytelenítették, mi mellett azonban soha sem tágított el az ecsettől, mint életcélja s tartalmától.

A nagybányai iskola körül való kísérletezéseken kezdte, ő is járt a mintarajzra s kikukkant Münchenbe is egy téli hónapra, hol azonban a szén s ecset helyett a hóhányó lapátot kellett forgatnia. Aztán megint Nagybányán s egy mellettes faluban élt övéinél. Majd újra Pest környékén. Nyomorgások s küszködésekkel-tarka élete volt neki is, a háborúig is, mit végigúszott kezdetétől, tűzvonalban, 1916. évéig. Akkor az olasz harctéren tífusza utóbajában pusztult el s Krajnában pihen.

Őt is körülbelül akkor érte vége, mikor éppen kifejledezőben volt tehetsége. Legtöbbet talán legvégül dolgozott a harctéren, hol alezredese jóvoltából valóságos kis műtermet rendezett be födözékében, a Sveta Mária csúcsa oldalában.

Hova kallódtak s hol hányódnak képei s különösen értékkel bíró harctéri vázlatai, kevés tudomásom van. Föllebbvalói közül sokaknál lehet. Így egy Fölker József nevű főhadnagynál. Tulajdonomban is van egy, úgy vélem, szerencsés festménye, még kezdő korából.

sok hajlammal bírt különben az ékítményi, iparművészeti művekre s talán ez is vált volna később igazi terepévé.

Ez volt Duma Sándor.

Maticska Jenő neve a harmadik. Ez különben már nem teljességgel ismeretlen sokak előtt, bár nem tudnám, hogy budapesti kiállításon is szerepelt volna. De meglehet. Mindenesetre őt lehet legkészebbnek tartani hármójuk közül.

Maticska Jenő egészen Nagybányáé, egyéniségében, művészetében, életében, mindenében mindenestül. Kívüle nem is volt csak Rómában néhány hónapig.

Maga is nagyon fiatalon halt meg, tüdővészben, de ennek ellenére akkor érettséget mutat s annyira kereknek, kiteljesedettnek, befejezettnek hat műveiben, mik aránylag túlszámosak, hogy szinte úgy tetszik, amit így adott, már tovább sem fejleszthette, legföllebb sokasíthatta volna.

Képeinek jellegére, bár becsületes keresésben, tudással s hatásosságra igyekezet nélkül, legjobban azt lehetne mondani, hogy behízelgőek, vagy megkapóak, mint a környezet, mely tárgyuk adta. Mert csaknem kizárólag tájképek.


Van egy sima rét, bodros hegyek hátterével s üres éggel, melyről azt hiszem, bármely remek mellé tehető. Szinte lezihál ecsetvonásairól készítője közelgető esti lázának remegő sietsége, hogy adja, adja, amit adhat, míg zeng a hangulat, mert rövidül a lélegzet s jön az éj fojtogató köhécseléseivel.

Íme e három művészről, kik nagybalogiságukban még utólagos érdemesíttetésüknek is híján vannak.

Nem volt szándékom, holmi akarnok s szakmás szólamokkal nagyképűsködnöm fölértékelésükben. Miután különbenis beismerhetem, hogy ehhez szolgáló adati s elméleti ismereteim raktára is nagyhiányú s amire támaszkodhatom, valamelyes konyításom e művészethez ifjonti kísérletek révén s természetesen istenadott érzékem, mit azért semmi okom sincsen alább helyezni esetleg szélesebb értesültségnek annál a szokványos s semmit jelenítő szócséplésénél, mi hasonló méltatásoknál többször takarja, mint nem, épp a megérzés nélkülözését.

Hiszem és vallom egyszerűen, hogy e három művész kiásatása az ismeretlenségből nyilvánosságra mindenképp nyereség volna. Még ha ennek támogatásául nem is hozakodom elő olyik nagyjelentőségűvé kürtölt kiállítás rikító szemeteivel, vagy épp az állami gyűjtés sok szomorú pocsékságával, mikhez képest ezek elkallódása magántulajdonokban valóban nagy veszteség.

Boldog volnék, ha e sorok nem maradnának meddőeknek s valami hozzáértőt, vagy talán valami egyesületet kedvre kapattam volna általuk, összeverni egy kiállítást e három művész ezer szélnek szórt műveiből.

De négyet említettem úgy-e? Ám készakarva vettem külön tőlük a negyedik nevet, Fémes Beck Vilmosét, a szobrászét.

Oka egyrészt az, hogy voltaképp ennek, ha maga is ugyancsak esett túl küzdelmeken, mégis ennek az ismeret, műveltség s tudatosság minden hájával megkent, szereplésre termett művésznek kevés közét érzem velük, legföllebb szintén korai s kiteljesítetlen végében.

Másrészt meg ő maga mögött már valamelyes letagadhatatlan sikerekkel is volt. Persze épp ezért, az ő esetében, már valóban több szemrehányás terheli a közt, hogy senyvedni, megrokkanni s veszni hagyta a háború forgatagában, ha már bizonyos hallgatólagos, vagy nyílt elv volt, lehetően kímélni különleges adományú valakiket.

Nála is áll, hogy épp akkor érte halála, mikor már minden készsége volt, sőt valamelyes alkalmai is mutatkozóban, hogy nagyobb-szabású alkotásoknak indulhasson.

Magamnak ugyan efelől más érzésem van. Mert annak ellenére, hogy utóbbi készületei erre vallanak, én azt hiszem, nem a bonyolultabb megoldásoknak felelt meg idegalkata s sokkal inkább ereje s sajátossága a pepecsébb s egyszerűbb dolgaiban; mikben már eddig is nem kevés maradandó becsűt alkotott. De ez egészen egyéni nézet. A jövő felelt volna e kérdésre.

Úgy tudom, hogy felesége a közeljövőben kiállításra készül összes munkáiból s így annakidején szeretnék még külön s behatóbban megemlékezni róla, megilletőbb keretben, mint e cikké.

*

Nyugodjatok békén, barátaim, szomorú nagybalogjai az igaztalan életnek, mely kegyenceit ugyancsak nem mindig a jobbakból válogatja.

 

Tersánszky J. Jenő

<<
<
1
2
3
4
5
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Hogyan lesz a fenyőfából kolbászhéj, a tejből gyapju, a szénből szappan? 3.rész Hogyan lesz a fenyőfából kolbászhéj, a tejből gyapju, a szénből...
De nemcsak a fa és a tej alakulhat át tőle egészen idegen természetű,...
Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok
A háború legvéresebb árnyéka, a hosszú Nikolajevics Miklós nagyherceg...
Csak ősszel kezdik meg a tönkrement hadikölcsönjegyzők segélyezését Csak ősszel kezdik meg a tönkrement hadikölcsönjegyzők...
A képviselőház pénzügyi bizottsága kedden délután fog hozzá a...
Automobilágyu léghajók, repülőgép ellen Automobilágyu léghajók, repülőgép ellen
Amikor a kormányozható léghajók és repülő gépek tökéletesítésével...
Gömbös vasárnap reggel Hitlerrel együtt Erfurtba repült és este Münchenből Bécsbe utazott Gömbös vasárnap reggel Hitlerrel együtt Erfurtba repült és este...
Ma délelőtt Bécsben Dollfuss kancellárral tárgyal a miniszterelnök...
Egy kezdő tanár feljegyzéseiből Egy kezdő tanár feljegyzéseiből
1. Az ú. n. Rendszer. A pálya, amelyre ráléptem most, szegény...
Végig az I. és II. osztályú éttermek „hústalanított” frontján Végig az I. és II. osztályú éttermek „hústalanított”...
A hivatalos lap vasárnapi száma közli a közellátási miniszternek...
Vasárnap éles konfliktus tört ki Wolffék és Gömbösék között Vasárnap éles konfliktus tört ki Wolffék és Gömbösék között
Wolffék, Gömbösék és Friedrichék között hetekig folytak a tárgyalások...
A világ legdrágább tanintézete A világ legdrágább tanintézete
A világ valamennyi tanintézete között a drágasági rekordot...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98