(A Táltos kiadása)

A pesti kövezeten termettek Nagy Lajos virágai. Nem pompáznak egzotikus színekkel, kissé fakók és szomorún meghatók. Néha megcsillan rajtuk a derű, a humor egy napsugara - csak egy pillanatra, amennyi idő alatt a kövezeten egy buborék megcsillan a napfényben - és az ember nem tudja, akarta-e így az író vagy a dolog önkénytelen, alapjában véve szomorú és csak az olvasó érzi a humorát. Van ugyanis a Nagy Lajos novelláiban valami, ami memoár-szerű.

Olyanok, mintha élne itt köztünk valaki és följegyezné ennek a szegény, szegény városnak az apró, de jellemző hullámveréseit. Van ezekben a novellákban valami megvesztegethetetlenül józan és reális: az intelligens, szegény, budapesti fiatal ember küszköd, szeret, remél, búsong, vidul előttünk és a fájdalma gyakran olyan, amelyen néhány csekély koronával könnyen lehetne segíteni, ha a sors szeszélye idepöndörítene egy gazdag embert, aki aranyakat hullatna a körútra.

Nem tudom elfogódottság és szomorúság nélkül olvasni ezeket a novellákat: a pesti hang, a pesti beszéd, a pesti lélek és a nagy pénztelenség sír ki belőlük, amelynek jelszava: érvényesülés. Szinte azt kívánnám, hogy az írójuk az alakjait valahogy jobban félvállról, fölényesebben, derűsebben látná. De ha így volna, akkor ez a könyv nem Nagy Lajosé volna, nem a budapesti emberé volna, nem lenne a budapesti utcákon elvonuló élet tükörképe. Lehet, hogy épp abból áll az író művészete, hogy túlságosan közel érzem magamhoz a könyvet. Olyan hatást tesz rám néha, mint a budapesti beszéd, a pesti psyche, mikor ilyen tavaszi napokon elfog az utazás, vakációzás vágya.

Mesterkéletlenül igaz akar lenni és van benne csakugyan valami cigányos, valami, ami a pesti kávéházból árad ki és ami sehol sincs a világon, csak nálunk Az idegen kultúrák felé vonzódása is, amely például ŤA berlini leányť-ban nyilvánul meg markánsan, úgy hat rám, mintha fonográf verné vissza a saját szavaimat és gondolataimat, amiket így kissé túlzottaknak és komikusoknak érzek.

A könyv valami nagy részvétből bugyborékol elő, amit az író érez a pesti ember iránt és amit szocializmusnak is nevezhetnék, ha ennek a szónak nem volna meg a szigorúan tudományos íze. Nem is annyira szocializmus ez, nem tantételekbe foglalt, hanem a szegénységnek sírása, följajdulása, a tehetetlen düh a földi javak mindig igazságtalan eloszlása ellen, minden nagyvárosnak a legmélyebbről jövő siráma. Az, hogy Nagy Lajos annyira a fülünkbe tudja húzni, hogy megríkat és megmosolyogtat bennünket, hogy leleplez minket saját magunk előtt, ez bizonyára az ő legsajátosabb művészete.

Szini Gyula