A háború alatt hallhattunk ilyen időmeghatározást: "Az Úrnak 1918., Hindenburg úrnak 4. esztendejében."

Azok az idők valóban Hindenburg és Ludendorff urak esztendei voltak. De még ma is idegenül hat, napról-napra történő események s a már megtörténtek ismétlődő dátumai között azt olvasni, hogy ez az ezerkilencszázhuszonegyedik esztendő sok minden más közt még Flaubert miatt is nevezetes, mert Flaubert éppen száz évvel ezelőtt született.

Ez az esztendő, mint a mi valamennyi esztendőnk, ha sok másféle dologról is nevezetes, mi gondoljunk Flaubertre. Ünnepeljük őt a magányosságunkban, mert valamint a hívő katolikusnak, nekünk is szükségünk van a lelki gyakorlatra, erősítsük magunkat, hogy továbbra is mentesek maradjunk az eltévedt cselekvés ragályától.

Mert kétféle emberről van szó: Flaubertről, a gondolkodás, a megfigyelés, az emlékezés és érzés emberéről s az ő lelki rokonairól: rólunk - és a cselekvő emberről. Adassék meg minden dicsőség a cselekvő embernek, amíg a földet töri, kereskedik, vállalatot alapít, új világrészek felfedezésére indul hajójával - de csak addig. Addig, amíg öldöklő gázzal és szerszámokkal nem indul egymás ellen és mi ellenünk, amíg a pestist és tífuszt le nem hozza a földre, az éhínséget, a börtönt és a bitófát.

Mert amikor már hipertóniában szenvednek a cselekvő embernek az ő speciális képességei és minden, amit művel, már torz gonosszá válik, akkor riadtan meneküljünk mi mindnyájan a könyveink, kedves problémáink és jótevő íróink közé: vegyük elő Bovarynét és azt olvasgatva zárjuk el fülünket s hunyjuk le szemünket a külső világ barbársága elől, ha pedig kézigránátjával ránk tör, ajtónkat durván beszakítva az őrültszemű Miles, halálra szánt nyugalommal, de szellemi és erkölcsi fölényünk isteni tudatában ugyanazt mondjuk neki, amit Archimedes mondott: "Noli turbare circulos meos!"