Dtum
Login with Facebookk
1922 | Január

Szabó Dezső - Ölj!

Az előszóban - természetesen többek közt, - azt mondja az író: "... az én legbensőbb, mindennapi lírám az egész emberiség, vagy az egész fajom." "... érzékszerveim lírájában ... az egész emberiséget, vagy egész fajomat élem."

Furcsa, kissé zavaros megfogalmazása valami homályosnak. Vagy talán: nagyon is világos kifejezése valami egészen zavarosnak. A kommentár nélkülözhetetlennek látszik. Nekem úgy rémlik, hogy a hiteles kommentár ez lenne: Szabó Dezső író, tehát érzi, hogy mindennapi lírája az egész emberiség; de Szabó Dezső politikus is, tehát az orátori székről hirdeti, hogy az ő mindennapi lírája az egész fajtája.

 

Csupán a naivak vethetik föl a kérdést, hogy kinek dukál most már ez a mindennapi líra, az érzékszervek, a mindennapi érzékszervek lírája, az egész emberiségnek-e vagy csupán az író fajtájának. Vagy-vagy! A kritikus jóhiszeműen közeledik az íróhoz, és megállapítja, hogy az alternatíva egyik fele az igazság kényszerű erejével szakadt ki az íróból, a másik fele pedig aktuális toldalék. A napi aktualitás eredménye, az érzékszervek mindennapi aktualitása. Ha nem így volna, akkor a két zavaros mondat helyén, az előszóban, egy vagy több világos mondat állna.

Szabó Dezső különben mestere a retorikának, az önmaga kommentálásához tüzes szavai, színes mondatai, harsány hangja van s mindezt tántoríthatatlan jóindulat alapozza meg, önmagához való jó indulata, sőt ennél is több, határozott nárcizmus. Lendülete csaknem magával ragad bennünket: "Korláttalanul és ezer zuhatagban a végtelen ember vagyok; vagyok pogány és keresztény, tagadó és hívő, vagyok forradalom és hagyomány, szilaj úr és gyújtott szívű proletár. Minden emberi jaj az én dialektusom minden kacagás az én életem lobogása. Kicsiny nekem minden izmus, minden elv, minden tétel, kirúgom mindeniknek az oldalát. De az embert, azt sajnálom ... " Várjuk a dokumentumokat.

*



"Ölj!" - ez a kötet címe. Rikító cím, vérvörös. Nem baj, a novellák nem a szelíd lélek szürkeségei, nem a higgadt bölcs derűjének enyhe kékjei, hanem színekben dúsak, indulataikkal konvención és morálon túl harsonázók. A cím passzol a kötethez. De mégis, utána gondolok a dolognak s ez a cím, a fölkiáltó jel miatt, nem egészen tetszik nekem. Imperatívusz, a fölkiáltójellel! Az első novellának is ez a címe. Aligha nem tendenciás a novella, valamely isteni parancsnak a megnyilatkozása, mely ugyan kissé eltérőnek látszik a Mózes által üzent parancsoktól, nevezetesen azok közt az ötödiktől, de hát Isten mindenható parancsait időnként - neki is meglévén a mindennapi lírája, mely vagy az egész emberiségé, vagy egyes kategóriáké - meg is változtathatja s talán valami ilyen esettel állunk most szemben.

 

Olvasom a novellát s fogvacogtató érdeklődéssel várom, vajon milyen esetben volnék én ezentúl - már tudniillik a novelláskönyv megjelenésétől számítva - ölni köteles, vagy legalábbis mely esetekben javalltatnék nekem az ölés, nekem, vagy másnak, talán mindenkinek, azaz: vagy az egész emberiségnek, vagy fajomnak.

*

Olvasom az "Ölj" című novellát és félek. De a végén megnyugszom, a parancs nem vonatkozik rám. A parancs csupán oly egyénekre vonatkozik, akiknek atyját a jó barátjuk atyja megölte s ők erről nem tudnak. Ezeknek kötelességük a jó barátjukat alkalomadtán megölni, látszólag azért, mert jó és szelíd hozzájuk, valójában azonban azért, mert később Zombori bácsi, a csősz, fölfedi előttük atyjuk halálának történetét, akit is a jó barát atyja ölt meg. Megölni a jó barátot, amint mondtam, alkalomadtán kell.

 

Legjobb alkalom erre, mondhatnám az egyedüli alkalom, az, ha a jó barát különösen nyájas és szelíd az illetőhöz, már tudniillik ahhoz, akinek az ölési parancs szól. A jó barátnak az ő nyájassága és nem szűnő szelíd jóindulata nem csak alkalom, hanem egyszersmind ok is a megöletésére. Oknak ez természetesen elegendő, sőt a legjobb ok, többre, másra nincs szükség. Legalább is ahogyan Szabó Dezső motiválja ezt az ölést, az lélektanilag szükségszerű, teljesen érthető.

 

Raszkolnyikov persze egészen más lelki okok alapján, az első gondolattól az effektuálódásig egész más lejátszódott lelki történés-sorozat után ölt, de hát, Istenem, nem lehet mindenki Raszkolnyikov. Sokkal kisebb kaliberű ölők is vannak, mint például ez a szegény Keresztes András, akiről szó van. (Véleményem szerint nem véletlen, hanem pszichológiailag determinált, hogy éppen Keresztes-nek nevezi őt az író.) Ez a Keresztes, ha tökéletlenül is, kissé szétfolyó, mondhatnám dezolált jellemmel, a körültekintő pszichológiai előkészítés nélkül, szinte csak frappírozó szándékkal ölvén: mégis engedelmeskedik Isten egyik legújabb parancsának, a barátja apja megölte az ő apját, ő megöli a barátját - kölcsönölés visszajár!

*



Az első novella után a kötet többi darabjában is leginkább csak az ölés problémája volt az, ami engem érdekelt. Valamennyi novellához illő aggodalommal fogtam, de a vége mindig az lett, hogy megkönnyebbültem. Hát igen sok ölés van a könyvben, eggyel több, mint a rosta lika. A "Kékszakáll legigazibb történeté"-ben Kékszakáll, nem feszélyezvén őt semmi izmus, kirúgja mindeniknek az oldalát s úgy öli a nőket, mint a répát; éppen azért is olyan kék az ő szakálla. A pszichológiát persze Kékszakáll is csupán Pauernál tanulta, azért ő is gyengén indokolja meg az öléseket, sőt nem is indokolja, nála az ölés csupán érzékszerveinek mindennapi lírája, szóval: vagy líra, vagy ötlet, krokiötlet. Jön a nő, talál a Kékszakáll hajában egy ősz szálat, amire Kékszakáll felhördül és megöli a nőt. Ebben néhány bekezdés után oly rutinra tesz szert, hogy aztán már fel se hördül.

*

A "Törvény" című novellában - lám mondom, hogy csupa törvényről és majdnem törvényerejű rendeletekről van itt szó, az imperatívusz nem csalt - a Főhős megöli a Főhősnőt. Főhős ugyanis szerelmes Főhősnőbe, viszonya is van vele, "mert hát kell a csók, mert a törvény az ölelkezés", mialatt azonban a Főhős szerelmes, elmegy a kocsmába, ott meglát két fiatalembert, akik közül az egyik pont ezt mondja:

- Aztán holnap én leszek soron!

- Jó is lesz, segíts, mert én már alig győzöm - felelt kacagva a másik.

Ebből Főhős megtudja, hogy Főhősnő őt megcsalja. Nyomban ezután a padon Főhősnő s az előbb látott kurzista "voltak" céda förtelmes összekapaszkodásban. Hangok is hallatszottak. "Laci, édes Lacika" - lihegte a Főhősnő hangja. Nemsokára ez incidens után Főhősnő száz koronát nyom a házmesterné markába (a dolog tehát mostanában történhetett) s megkérdezte:

- Mondja csak, nagyon sokhoz jó ez a Panka kisasszony?

Persze, hogy nagyon sokhoz jó. Főhős tehát elhatározza az ölést. Fölkeresi a leányt, megöleli, egyet szeretkezik vele - azután megmagyarázza neki, hogy meg kell halnia (Balog Tuta jut eszembe). Főhősnő azonnal belátja, hogy Főhősnek igaza van. Nem is védekezik, bár teljesen kielégítő magyarázatát adja az ő hiperszexualitásának, mondván:

"Sokszor úgy undorodom magamtól, de valaki van a testemben, az akarja a rosszat s én nem állhatok ellen neki."

Ez tökéletes lélektani és fiziológiai magyarázat. De nem mentség, mert hát: a törvény az törvény. Főhős és Főhősnő ki is mennek a közeli vasúti alagúthoz, ott elbúcsúznak s Főhősnő a sínekre fekszik. Azonnal jön a vonat és széttépi. Főhős megelégedetten megy Tanárékhoz, nem minden szubjektív vonatkozás nélkül, s megkéri lányuk kezét.

Én a magam részéről Főhősnőt, ha egyáltalán létezett, létezhetett volna, sajnálnám szegényt; feleségül ugyan én sem venném, de szeretettel Krisztus tanítványaként megsimogatnám. Nem is vagyok én konstruktív lélek. Bizonyára valaki van a testemben, az akarja az ilyesmit, a rosszat.

*

Épkézláb novellát a kötetben nem találtam, a szolidabbak mégis jobbak, mint a megütközést célzók. Az író hangos szavú és szertelen, nyelvi és stílusértékei azonban vannak, sőt furcsa szertelensége maga is néha-néha érdeklődést kelthet; akik e szertelenségnek csupán a felszínét látják, azoknak ez szimpatikus is lehet. Ha pedig a kritikus magát a lehető legobjektívabbra temperálja, az író leginkább mint pszichológiai probléma kelt benne érdeklődést s ekkor a viharos érzések és szenvedélyek, amelyek gyakran pózoltak, de néha őszinték és igazak, amennyiben olybá vehetők, hogy cselekvéssé soha és másokban sem aktualizálódnak, hanem megmaradnak írott szónak, szinte részvétet is gerjeszthetnek.

 

Nagy Lajos

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98