Dtum
Login with Facebookk
1922 | Március

Mahler

Valami megfoghatatlan közöny már évek óta száműzi hangverseny-műsorainkról a német késői romantika nagymestereit: Mahlert és Brucknert. Annál nagyobb köszönettel tartozunk a Nemzeti Zenedének, hogy a harmadik Mahler-szimfónia előadásával végre erről az oldalról is lökést adott zenei életünknek. A vállalt feladat bizonyára meghaladja a tanintézet kereteit, Fleischer karmester mégis rácáfolt eddigi balsikereire: ezúttal meglepő eredménnyel vezette teljes számú növendék ének- és zenekarát.

A Mahler-láz, mely Bécsben Schönbergék, Németországban Walter Bruno, Hollandiában pedig Mengelberg karmesteri pálcája nyomán feltűnően elharapódzott, szükségessé teszi, hogy a kiváló zeneszerző értékelését szigorúbb revízió alá vessük. A XX. századon áthajoló muzsikusnemzedék között, úgy alkotó, mint előadó szempontból kétségkívül Mahler a legáltalánosabb, legnagyobbat akaró művészi törekvés.

 

Hiszen benne dolgozott ebben a lázas vérmérsékletben, a mind szélesebbre terpeszkedő német kultúra minden jelentősebb mozdulásának reflexiója. Mahler, mint magábafogadó betelhetlen, mint visszaadó kimeríthetlen volt. Hiányzott azonban belőle, ami a kettő között fekszik: az egyéniség tüzében megszületett élmény, az egész világnak fenntartásnélküli magáévátevése. Hiányzott ezért belőle az egészség, a teljesség, az elsődlegesség.

 

A művészi élmény elsődlegessége mindenekelőtt az átélés abszolút naivitását követeli. Szükséges, hogy a lélek szabadon, minden külső törvény, kategória, tehát minden előzetes beállítottság nélkül fogadja a benyomásokat. Legkomplikáltabb művészlelkekben is megtaláljuk ezt a naiv elfogulatlanságot, a beíratlan papír tisztaságát. Ahol ez nincs meg, ott a költészet elhervad, vagy dilettantizmussá, erőszakoltsággá vedlik.

 

Minden, már előzetesen "művészi látás"-ra beállított szem hazug képet lát s igazi költő nem, legfeljebb csak zseniális dilettáns lehet az, aki a "költőiség" szemszögéből nézi az életet. Ilyen látás sohasem igaz és benső, mert már előre értékel: szép-e, költő-e, szimbolikus-e, amit befogadok? Valósággal természet-ellenes kiválogatódás ez, mely megvékonyítja az élményt, s ha lehetséges volna esztétizálással előre magába kényszerítené azt a szépséget, költészetet, szimbolikát, mely olyan csodaszerűen s mégis olyan önkénytelen, öntudatlan természetességgel festi alá a tisztán átélő lélekből kivetődött képet.

Aki akar költői lenni, az nem lesz igazi költő soha; aki akar szimbolikus lenni, annak műve nem lehet a teljes élet szimbóluma; az ilyen művész tulajdonképpen csak dilettáns. Mahler Gusztáv is az. De a legzseniálisabb dilettáns, akit valaha hordozott a föld. Kétségtelen bélyege ennek zenéjén: az eredeti frazeológia s az egységes szerves kompozíció hiánya; nem hoz újat sem részben, sem egészben. Szótárul, mondattárul felhasznál a klasszikus irodalomtól a cseh föld "altväterliche Soldatenromantik"-jáig mindent.

 

Szomjas, szinte fanatikus esztétikumával kiszerkeszti, kiöntudatosítja a maga számára Beethovennél vagy Wagnernél nem tendenciájuknál, hanem a kifejezés erejénél és kizárólagosságánál fogva öntudatlanul szimbólumai lettek valamely örök emberi érzésnek, vágynak, törekvésnek, vagy akár tettnek és sorsnak. Amit az esztéták Wagner vezérmotívumaival cselekedtek, azt Mahler saját témáival előre megteszi: irodalmilag, filozófiailag, hangulatilag determinálja, szóval elnevezi őket; jelképes szerepükre előre körülhatárolva szövi nagyobb periódusait is.

 

Ahol frázis, motívum, téma csak mozaikkocka, melyből a művész metafizikai elképzeléseit építi fel, ott nem fontos, hogy ezek az alkatrészek önmagukban remekek legyenek. Mahler sokszor banális, közönséges s ez nála a végső koncepció szempontjából még nem lenne hiba. A hiba azonban magában a végső koncepcióban van, amely részeit legtöbbször nem formális-zenei, hanem gondolati-szimbolikus értelmük szerint csoportosítja. Öntudatlan költészet finomságát csak nagyritkán érezzük; poétikus kontrasztjai legtöbbször gyerekesek: Nietzsche "Das trunkne Lied"-jére Wunderhorn-dal következik, VIII. szimfóniájának Szentlélek himnuszát a Faust utolsó jelenete követi stb.

Mahler tagadhatatlanul közönségművész. Persze nem a szó meyerbeeri értelmében. Mahlerben a közönség lett művésszé, mert azokat a következetéseket (pl. a szimbolika kifejtését), melyeket az igazi művész a közönségre bíz, azokat ő saját maga előre levonja és szerintük komponál. Ezért Mahler alaki újítást hozott. Kombinál, mint a publikum, amely képzeletében tovább szövi-szerkeszti, árnyalja, színezi, értelmi elemekre bontja, amit színpadon látott.

 

Ilyen öntudatos esztétalélek rengeteget tanul össze, roppant finom füle van, tüneményesen érti a művészet mesterségi részét. Ehhez a típushoz tartozó költőknek, pl. rendesen szédítő a verstechnikájuk, dúsgazdag a szótáruk. Mahler pazar zenekari technikája is csak ebből a szempontból értékelhető helyesen.

Az eddigiekben Mahlernek azt az arcélét igyekeztünk igazabb megvilágításba helyezni, melyet rajongói legszívesebben rajzolnak elénk: a filozófus-költőét. Ha Mahler csak ennyi volna, úgy aligha üdvözölnénk örömmel a műsoron szimfóniáit. Az a kép, melyet róla adtunk, fontos kiegészítésre szorul: ha Mahler művészetében hiányzik is a legnagyobbak homogén egysége, valamit mégis felfedezhetünk benne a valódi egyéniség eggyé ragasztó enyvéből: minden másodlagos költőieskedését, filozofálgatását rendkívül egyéni, őrült, ideges, szinte beteg nyugtalansága rezgi át, valami sajátosan Mahleri energia-feszültség.

 

Ez az, ami őt az esztéta-közönséglelkű művész passzivitásából kihajszolja. Ez az a rettenetes energia, mellyel karmesteri emelvényéről lenyűgözte zenekarát, mely képessé tette őt arra, hogy beteggé esztétizált, vérévé nem vált élményeit óriási méretű koncepciókban dobja ki magából, hogy hazug és nagyképű utakon keresve igazi megvalósulását, a kielégületlenség fájdalmával homlokán fáradhatatlanul vonszolja az alkotás belső kényszerűségének jármát.

 

Mahler költészetét, igazi öntudatlan költészetét kielégületlensége fájdalmában kell keresnünk. Művészete ennek a szenvedésnek - sajnos - nem pregnáns kifejezője, legfeljebb csak dokumentuma; s mégis Mahler legmaradandóbb értékét, alkotásának eme fájdalmas dokumentumszerűségében látjuk.

 

Tóth Aladár

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Borzalmas rablógyilkosság a Rombach-utcában Borzalmas rablógyilkosság a Rombach-utcában
Ma délután röviddel hat óra előtt, az amugy is mindig népes...
Az asztalitenisz nagy napjai Az asztalitenisz nagy napjai
Pünkösdkor anyaországi labdarúgó csapatok szerepeltek a felszabadult...
"Flirt" a Nemzetiben
A Nemzeti Szinház e hó 4-ikén ismét új magyar darabot mutatott be:...
A csiszolt gyémánt válsága A csiszolt gyémánt válsága
A gyémántról egykor azt tanitották, hogy mindent karcol, de őt nem...
A Kecskeméti Atletikai Club A Kecskeméti Atletikai Club
A Kecskeméti Atletikai Club rövid pár hónap alatta a teljes...
Lukács László Kossuthnál Lukács László Kossuthnál
Lukács László volt pénzügyminiszter deczember 27-én délelőtt...
Ignotus: A politika mögül Ignotus: A politika mögül
A csőd után, mit a most múlt háborús ülésszakban egész...
Régi magyar asszonyok Régi magyar asszonyok
A török-magyar világ tarka, mozgalmas képeinek meleg tollú s a...
A sebkezelés fejlődése A sebkezelés fejlődése
Amikor Metschnikoff évtizedekkel ezelőtt a fehér vérsejtekre...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98