Dtum
Login with Facebookk
1921 | Július

Bartók Béla szerzői matinéja

Bartók Bélában, mint a zeneirodalom legtöbb nagy jelenségében, a zeneszerző egészen háttérbe szorította az előadó művészt. A "komponista" ezáltal kétségkívül csak nyert, hiszen nem egy kiváló zenész szerzői működéséről saját előadó-művészete terelte el a közönség figyelmét (Liszt, Mahler). Bartókot már nem fenyegeti ez a veszély s így legnagyobb örömmel üdvözöltük február 27-i hangversenye alkalmából a dobogón, melyen hosszabb szünet után ismét megjelent, hogy nagyszerű zongoristaképességeit saját művei szolgálatába állítsa.

Mikor Bartóknál "nagyszerű zongoristaképességről" beszélünk, előre kell bocsátanunk, hogy ezalatt nem azokat az úgynevezett "pianistakvalitásokat" értjük, melyekkel nagy virtuózok: Lhevinne, Sauer, Paderevszki ejtik ámulatba hallgatóikat. Aki a pedál titkos varázsában, a billentés érzéki fényében, futamok delikát csillogásában akar gyönyörködni, az ne hallgassa Bartókot.

 

Nem tartozik ő a zongoristák azon csoportjába sem, mely Busonival, Dohnányival és d'Albert-tel élén a hű-interpretálás elve mellett a zongora-hangszer legmélyebb szépségének áhítatos hódolója, lehetőségeinek fáradhatatlan kutatója. Bartók művészete kizárólagosabb s ha komolyabb már nem is lehet, de igazabb. (Itt az igazság nem identikus az őszinteséggel, mert például Dohnányi is ideálisan őszinte.)

 

Ez a makacs igazság, mellyel Bartók minden kis apró csalódást, rafinériát megvet (pedig ezek elmaradhatatlan "pianista-kvalitások" és nem válnak, mint már fentebb említettük, az őszinteség rovására), játékát rendkívül eredetivé, kifejezővé, de egyszersmind több feladatra alkalmatlanná is teszi. Ilyen forradalmi egyenesség (s ez a zeneszerző Bartókra is jellemző) megfosztja az előadást érzéki bájától és szeretetreméltóságától.

 

Dohnányi úgy közli a zongorán keresztül mondanivalóját, mint valami előkelő, meleg orgánumú, sima társaságbeli ember, Bartók: mint egy merev, kissé érdeshangú földmíves, aki kimondja az igazat "úgy amint a' van." Hogy Mozartot, Chopint, a könnyedebb Beethovent (Pl. Op. 31. No. 3, a Waldstein szonáta stb.) így nem lehet maradék nélkül visszaadni, az bizonyos. De ahol ez az ösztönös igazság helyén van, mint például Bachnál, vagy magánál Bartóknál, ott Bartók előadási modora rettenetes erővel nyűgözi le hallgatóságát.


Bartók játékát tehát egy szóval jellemezhetjük: igazság, a szó legkizárólagosabb értelmében. Ha lenne iskolája, intenzivizmus lenne a neve. Nagyon téved azonban, aki Bartók zongorázását ezek után puritánul szürkének, egyhangúnak képzeli. Alig hallottunk mástól olyan kifejezésteli dallamtagolást, mint az Op. 14. suite utolsó részében, az "Este a székelyeknél", vagy az "En hommage de Debussy" motívumaiban Bartók melódiavezetése. Ritmikája a legfickándóbb szertelenségtől (Burlesk), a legfélelmetesebb monumentalitásig (Allegro Barbaro), rettenetes erejével mindent átlüktet.

 

Ami a hangszínt illeti, nos hát Bartók nem tartozik a Debussy-játékosok szín- és nuance-keverő pasztellistáihoz, de ő a dinamikai-árnyalás kézzelfogható igazságán kívül a kolorizmus ritka igazságát is hozza: hangszíneket, melyek nem billentés és pedál bűvészkedések, hanem az előadott mű konstrukciójának igaz interpretálás mellett biztosan kiragyogó eredményei.

 

Gondoljunk csak az I. Elégia záradékára, erre a gyászos, szenvedélyes feketeségből kicsendülő tompa borongó színasszonáncra. A Bartók-játék kizárólagosságának lehetnek nagyon kellemetlen, a "pianisták" által lemosolyható következményei, egy azonban bizonyos: nem ismerünk élő zongoraművészt, aki kis felületre annyi monumentalitást tudna összesüríteni, amint nem ismerünk élő zeneszerzőt sem, aki úgy meg tudná őrizni legkisebb darabjában is monumentalitását, mint Bartók.

 

A világhíressé vált "En hommage de Debussy" a legnagyszerűbb zongoraadagio, melyet Schuman óta írtak. Első elhangzása nyilvánosság előtt egyedülálló ünnep lenne még a leggazdagabb műveltségnek örvendő ország kultúréletében is, míg nálunk csak annak a kis töredéknek volt felejthetetlen ünnepe, mely Magyarországon korunk legnagyobb zeneszerzőjének közönségét képviseli.

 

tóth Aladár

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Parisban ujra remegnek az emberek Parisban ujra remegnek az emberek
A Bordeauxból való visszaköltözés után valóságos diadalmi mámorba...
A czár beteg A czár beteg
A multkor a czárnéról terjedt el a hír, hogy gyermekeivel haza akar...
Légi omnibusz Légi omnibusz
A repülőgép tényleg a háboru alatt fejlődött azzá, hogy most már...
A nagy német offenziva A nagy német offenziva
Mint Európa népe hónapok óta reszketve várt, íme, elérkezett. A végső...
A magyar szőlősgazda szomoru ősze! A magyar szőlősgazda szomoru ősze!
A verőfényes és ragyogóan szép őszi napok ezuttal nem sok örömöt...
A vasuti munkásszövetség föloszlatása A vasuti munkásszövetség föloszlatása
A vasuti munkások országos szövetségét, a melynek működését a...
Ókori portrék Ókori portrék
Az arczképet rendszerint oly művészeti ágnak tekintik, melyben a...
Ismét folyik a munka a Berndorfi Fémárugyár magyar fióktelepén Ismét folyik a munka a Berndorfi Fémárugyár magyar fióktelepén
A minőségi evőeszközöket régebben nagyobbrészt külföldről, főleg...
Új nedvességmérő  1. Új nedvességmérő 1.
A levegő nedvességi fokát közönségesen a kifeszített hajszál...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98