Az első magyar földmíves, aki a parlament piros szőnyegét taposta, Szabó István volt, a kerülete révén nagyatádi Szabó. Emlékszem rájuk, hárman üldögéltek, csizmában, mándliban, idegenül, összebujva a baloldali keresztfolyosó egyik pamlagán, évekig: Szabó, Mayer, Novák. A vezér, Pista bácsi, nem ismerkedett, nem pajtáskodott, hus daccal, méltóságos nyugalommal foglalt helyet, a szélső baloldal utolsó padsorában.

A konzervatív, nagybirtokos képviselők gyanakodva nézték a somogyi parasztvezér bevonulását, a többség azonban nem sokat törődött még akkor a csizmásokkal. És jöttek obstrukciók, a só-panama, házszabaly-revizió, kirúgások, Szabó István (nagyatádi) se szóval, se cselekedettel nem elegyedett a kavarodásba.

Volt a nyugalmában, céltudatos izoláltságában valami végzetes biztonság, egy egész ember, aki döngő léptekkel megy a maga utján. Néha, beszédeiben, mint távoli szélvész moraja, kivillámlott az igazi Szabó István, kipirult az arca, barna öklével rácsapott a padra és kíméletlen, egyben hátborzongató igazságokat káromkodott bele a fölkorbácsolt ülésterembe. Akkor szólt rá egy munkapárti nagyúr: Hé, Dózsa Györrgy szerepét játsza?

Az érzéketlenség, a suta gőg, a háboru tanulságainak föl nem ismerése persze egyre balabbra tolta. Pedig nem meggyőződésből, csak dühből volt ezidőtájt forradalmi kedély. Az alaptermészete inkább a ravasz megegyezések, az 50 %-os kiegyezések felé hajtja. Ö választatja meg Fényes Lászlót Nyíregyházán; helyesebben, Szabó István nagy beszéde a Korona termében dönti Fényes javára a választási harcot.

Ekkor már keresik a hajlandóságát, sötétül a magyar ég, a parasztot környékezi a munkapárt, a közjogi ellenzék, a radikalizmus, a Nemzeti Kaszinó. Friss idegekkel, csakis a saját osztályának érdekeit nézve mesterien taktikázik az összeomlásig. Hadik kabinetjében földmívelésügyi miniszter. Nagy sor ez, nagy ut a grádicson. Azóta az események rabja. Már nem iránytű, — lélekvesztő a hullámok tetején.

És tegyük szivünkre a kezünket, ki nem az a magyar balsors elmult éveiben? A bolsevizmus bukása után az ellenforradalom némely árnyalata tüzes trónra akarta ültetni és mert ez a művelet nem sikerült, miniszteri bársonyszékbe erőltetik.

Voltak pillanatok, napok, hónapok, amikor kemény, inas kezében tartotta a nemzedék sorsát, szerencséjét. Bizony, kiejtette, elejtette, elvesztette. A forradalmi mult, amely inkább bátorságának. önföláldozásának dicsősége, mint büne lehet, nem engedte fölállni a piros fotellből, ő mindig mérsékletét, józanságát, alkalmazkodó képességét akarta igazolni.

Többet vártak tőle, mint amennyi: Cromwellnek nézték, amikor Szabó István volt.

Tűzbe teszem a kezem érte, nem ludas egyénileg semmi szennyes gseftben, nem gyarapodott minisztersége alatt egy huncut fillérrel sem. De beleesett abba az árokba, amit oly kevés magyar politikus került el: a környezete, a tapsoncok, méregkeverők hada bizony hízott a közpénzen, visszaélt a bizalmával, gazul elárulták és nem volt és ma sincs ereje hozzá, hogy eldugja őket, mint a veszett kutyákat. Benyálazták, bekapták, megrágták, már csak két csizmája lóg ki az éhes torkokból.

Jó uraim, ez a politika!