Dtum
Login with Facebookk
1925 | Április

Szabad-e, lehet-e ma írni a magyar írónak?

Hiába is próbálnám leplezni e tanulmány szubjektív telítettségét, tehát mindjárt szubjektív motívummal kezdem:

- Miért nem ír színdarabot?

Ezzel a kérdéssel zaklatnak hívatlan jóakaróim. És én nem tudom a számukra elfogadhatóan megokolni, hogy miért is nem írok színdarabot. Mert hiába említem a legfőbb s talán kizárólagos okot, nem értik. Ha magyarázom, még kevésbé értik. A legfőbb ok különben ez: mert nem fogadnák el. A magyarázat meg így fest: mert aligha tudnék a prepotens társadalmi és politikai igényeket - ha csak elhallgatásokkal is - oly engedelmesen kielégítő színdarabot írni, melyet a színházak elfogadnának, előadnának s amelynek sikere is lehetne itt és ma, ahol és amikor sikere volt például a Trónörökösnek - de megbukott például a Szent Johanna.

Akad vitatkozó, akivel didaktikus beszélgetésbe elegyedek. E beszélgetés során, amikor már nemcsak a színdarabírásról s annak akadályairól, hanem általában az irodalomra ható idegen erőkről van szó, szemléltető példáim közt - hogy a fogalmakat egymás közt tisztázzuk! - szerepelnek ezek?

1. Conan Doyle és H. G. Wells nem Magyarországon élnek, hanem Angliában - mégis Conan Doyle népszerűbb, mint H. G. Wells. Ez a különbség csupán jellemző, de nem fontos, főképpen nem tragikusan döntő Angliában, mert H. G. Wellsnek is megvan a munkalehetősége. De az efféle különbség lesújtó Magyarországon, ahol a munka folyamatosságához, magához az írói léthez a lehetséges siker maximumára volna szükség.

2. Dosztojevszkijnek, a százmillió orosz közül egynek, nehéz anyagi küzdelmei voltak. De vajon, aki a Bűn és bűnhődést írta, írhatott volna-e operette librettót, ha erre anyagi okokból mégis rászánta volna magát.

3. Ady Endre, aki az Ady-verseket írta, ha eltökélte volna, hogy mindenáron megteremti a lét és a munka feltételeit, vajon leírhatta-e volna ezt a négy sort, melyet hirtelenében a Bob hercegből idézek:

"A beretva fényes eszköz,
Rabja minden náció,
Hadat üzen sok szakállnak
A civilizáció."

A 2. és 3. pontban kérdések foglaltatnak, melyekre a helyes felelet csak ez lehet: nem!

Szó van tehát a didaktikus beszélgetés során - amint a szemléltető példák bizonyára sejtetik - sok minden közt arról, hogy az irodalmi alacsonyrendűség tárt karokra talál, a gondolat ellenben ellenállásba ütközik. (Ha az irodalomtörténetből nem is, de a tudományok történetéből mindenki előtt ismeretesek az új gondolattal szemben való mindenkori óriás ellenállás tünetei, sőt a kérlelhetetlen üldözés tényei, tévednek azok, akik azt hiszik, hogy az csak volt, de ma már nincs, mert gondoljunk csak a legújabb kor legnagyobb tudományos eredményére, Freud pszichoanalízisére, arra az ellenállásra s arra az üldöztetésre, mellyel ez a tudományos novum szembetalálta magát.)

 

Szó van tehát arról, hogy az irodalom területén a léha mesteremberé a pénz és a népszerűség, az igazi író pályája pedig örök küzdelem a sötétség milliárd ördöge ellen s hogy még nagy kultúrákban is, amilyen az angol, a súlyos talentum bizonyára keresztként kénytelen hordozni talentumának terhét.

A kiinduló kérdés, hogy "miért nem ír színdarabot?" - anyagi értelmű. Hogy: "miért nem ír színdarabot, amelyet körülhordoznának a világ minden tájára, egyszerre játszanának New Yorkban, Buenos Airesben és Tokióban, s az ön zsebébe ömlene a dollár, a pezo s a jen." Ellenvetés: ami a tömegszükségletre spekuláló színpadi szerzőnek lehetséges, az nem lehetséges annak, akinek belülről determinált írói mondanivalói vannak.

 

A fényes anyagi siker keresése tehát kilátástalan. De van az író számára még más siker is: az, hogy belső tartalmát kiöntheti, műveit megalkothatja, azokat lapokban, folyóiratokban, könyvekben közrebocsáthatja s a művek lelkeket megmunkáló hatásukat, amit az író tudatlanul is akar, elvégezhetik. Vajon lehetséges-e az igazi író számára nálunk és ma ez a siker? Ha nem, miért nem? Mik az akadályok?

Ilyen beszélgetések alkalmával kiderül, hogy buzgón olvasó s irodalom iránt érdeklődő embereknek sincs sejtelmük az irodalommal kapcsolatos nyilvánvaló és félreismerhetetlen jelenségekről, nem tudnak semmit brutálisan megnyilatkozó, tehát kétségbevonhatatlan erőkről, még kevesebbet a burkolt, önmagukat leplezőkről, ilyeneknek a létezését, ha rájuk mutatunk, tagadják, sőt szenvedélyesen tagadják, ha magyarázzuk ez erőket, akkor azt is tapasztaljuk, hogy az átlag-művelteknek semmi lelki diszpozíciójuk nincsen magyarázataink megértésére.

Visszatérek újra a kiinduló kérdéshez:

- Miért nem ír színdarabot?

A részletes magyarázatok bonyolult halmazából megint idézek egy részletet:

- Ma a magyar irodalompolitika - függvénye a gazdasági és politikai viszonyoknak - elzárkózik az őszinte, bátor és igaz gondolat elől. Ha én színdarabot írnék, annak kritikai szelleme azonos lenne a Warrenné mesterségének vehemenciájával, az elgondolás és megírás motorikus feszítő ereje egyenlő lenne a Takácsokéval, a szókimondása nem kevésbé leplezetlen, mint teszem, a Tavasz ébredéséé. Azt hiszi ön, hogy az ilyen színdarabot ma előadnák?

- Hát ne akarjon ön az ár ellen úszni! Ne dacoljon! Írjon olyant, amilyent előadnának.

Az ösztönös rejtések gyakran jobbak, mint az intellektuális gondolatok. A vitatkozó ráhibázott valamire, amiről ő maga azt mondja, hogy: ár. Van tehát szerinte is valami folyamat, egy bizonyos ár, amely ellen lehet hadakozni s amellyel, mintegy vitetvén magát az írónak, lehet együtt úszni. De a vitatkozó biztatása - a biztatás már intellektuális gondolat! - mégis abszurdum. Mert én már magyarázom is:

- Az igazi író mondanivalója szigorúan determinált, ő tehát nem vitetheti magát semmiféle árral, mert nem elégíthet ki sem egyéni, sem tömegkívánalmat, amennyiben az a kívánalom a mű lényegére, leglelkére vonatkozik - hacsak történetesen nem esik egybe a kívánalom és az író szándéka. (Például, Strindbergnek nem írható elő, hogy legyen derűs, még ha igaz is ez a közkeletű megállapítás, hogy: a közönség ma nevetni akar!)

 

Az igazi író mondanivalója legbelső énjéből fakad. Ha azt az ént felbontjuk, akkor annak tartalma: az író származása, gyermekkora, az a miliő, amelyben az élettel először találkozott, a legelőször magába szívott szimpátiák, a legelőször fölvert antipátiák, az ő első éveinek boldogsága és megaláztatásai, az első évek elraktározott emlékképei minden indulati feszültségükkel.

 

Tehát René Maran, a néger író, aki gyermekkorában tiszta szívének szörnyű rémületei közben találkozott Martinique szigetén a fehér embernek a primitívebb színesen elkövetett gonosztetteivel, soha, bármily eleve eltökéltség alapján sem írhatna olyan szellemű műveket, mint például az imperialista angol Rudyard Kipling indiai történetei. (Példa: Maran regénye, a Batuala, magyarul megjelent napilapban, azután könyvben is, súlyos kihagyásokkal!) Az író szigorú determináltsága nem felület, azt nem lehet levetni, mint ahogyan a kígyó leveti a bőrét, Maran gyermekkora és ifjúságának élményei csak olyan ember- és életlátásra adnak lehetőséget, mint amilyen a Batualában megnyilatkozik.

Ma, legalább mennyiségben, orgiás erővel virul a rutinirodalom, ez az irodalmi mesterség vagy iparművészet, szóval bármi, de valami olyanféle, ami csak a külső formáiban hasonlatos az irodalomhoz, nem belső elhatározottság kirobbanása, nem átéltség, nem lélek, hanem tudatos eltökéltség. Ez a rutinirodalom azután lehet üzleti célra törésnek az eredménye, az lehet eltanultság, rosszhiszemű vagy indokolatlan ambíció.

 

Persze még formában és stílusban is nem csak gyenge ez a rutinirodalom, hanem rossz is, hasonlatos a ruhához, mely nem élő testen feszül, hanem a kirakati viaszbábon lóg, a külsőségek tökéletesen el nem tanulhatók, még az úgynevezett színpadi "trükkök" sem, mert ezeknek külső hatása is csak a belső történéssel együtt teljes.

 

Az igazi irodalom ma kedvezőtlen atmoszférában haldoklik. Annyira, hogy az igazi író számára alig áll más, mint a reménytelen harc, folytonos elbukásokkal, vagy az egyetlen igazán lehetséges kompromisszum: elhallgatni. Ha talán mégis lehetséges bizonyos megalkuvás a külső körülményekkel, ellenséges erőkkel, ez a megalkuvás lényegében ugyancsak elhallgatás, mert: tompítás, burkolás, válogatás, elkerülés.

Ez a megalkuvás, mondjuk, hogy lehetséges. De ha lehetséges, mi a csúszás-mászás a szabad repüléshez képest?! Várhatunk-e új Petőfit, új Adyt, új Madáchot? De nem lehetséges azt írni, amit a külső idegen erők prepotenciálja a mélyből tüzelt szándék ellenére akar az íróval íratni. Már persze annak nem lehetséges, akinek szándékát valami a mélyből tüzeli. Persze, lehetséges ez a mesterembernek, a megrendelésszerű áru gyártása, a fülbeírás (per analogiam: fülbehúzás) döntő akadálya: az igazi írói hivatottság.

 

Példák: 1. Nem lehetséges, hogy Dosztojevszkij olyan léha legyen, amennyire azt tőle, teszem, egy pesti kabaré megkívánná. 2. Nem lehetséges, hogy Jerome K. Jerome olyan karcolatokat írjon, amilyeneket egy pesti élclap közölne. 3. Nem lehetséges, hogy Bernard Shaw olyan fékektől megkötötten nyúljon a témájához, amilyenekkel nálunk akár a törvény, akár bármely irodalmi orgánum megbilincselné. 4. Nem lehetséges az, hogy akiben az emberi szolidaritás érzése él, olyan "joviális" kedélyességgel vegye tudomásul az életet, az embert és annak társadalmát, mint mondjuk egy "sikeres" színdarab szerzője teszi.

Létezik és hathatósan működik egy bizonyos cenzúra, amely felülbírálja az író alkotásait, mielőtt azok a nyilvánosság elé kerülhetnek, s ha nem-kívánatosaknak találja azokat, akkor elzárja előlük a nyilvánosság elé vezető utat. Az időnként intézményesen is fennálló s a sajtótörvény által állandóan intézményesen is működő cenzúráról mindenki tud.

 

De keveset tudnak arról a cenzúráról, mellyel az az ideológia, amelyben ma élünk, védi magát, amellyel a hatalmi, gazdasági s "erkölcsi" érdekek húsbavágó bírálatát, leleplező megvilágítását, indulattelt támadását visszaveri, sőt visszaveri még a másféle áhítását is. "A leplezés az uralkodó osztályok szertartása, a leleplezés az elnyomottaké" - már ez a tény maga bizonyos embertípust nagyjából kizár gondolatai szabad közlésének lehetőségéből.

 

De megjegyzem itt, hogy most nem közvetlenül társadalmi és politikai problémákról, hanem az írói szabadságról elmélkedek és e szabadság szempontjából adok leírást a mai viszonyokról - tehát nem helyezkedtem most valamely, fantáziában kiépített, társadalmi szemlélet bázisára, annyira nem, hogy hajlandó vagyok az előbbi idézethez megjegyzésül fűzni: nem bizonyos, hogy leplezésre nincs szükség, és nem bizonyos, hogy a leleplezés olyan üdvös folyamat, amely száz százalékban végrehajtandó!

Az irodalom cenzúráját a magát védő ideológia - azt is mondhatjuk: az élet; az egyetlen lehetséges és reális rend, nekem mindegy! - szerkesztők, lektorok, kritikusok, színházigazgatók útján gyakorolja. A "rend" letéteményes őrei ez irodalmi faktorok által vigyáztatnak, hogy a "közönség" lelki tápláléka konzerváló legyen, hogy minél intenzívebb erővel folyjék a "leplezés szertartása" s hogy "de strigis, quae sunt (és nem: non sunt), nulla mentio esto". Ez irodalmi faktorok pozíciója nem más, mint megbízás egy felsőbb akarat végrehajtására; a minőség mérése, holmi esztétikai értékelés, csak másodsorban fontos.

 

Sőt itt külön megemlítem - ezt állítom! -, hogy az esztétikai értékelés is mindig egyúttal (sőt: elsősorban!) az új gondolatban rejlő önkéntelen feszítő erő ellen való védekezés. Az igazi konzervatív szerkesztő, ha valaki ma vinné el hozzá a Germinal kéziratát, nem azt mondaná, visszaadván a regényt, hogy: "remek, nagyszerű, a legjobb magyar regény, de nem adható ki ezért meg ezért" - hanem azt mondaná, hogy: "kérem, ez bizony gyengécske. De próbálkozzék meg egy másikkal, ismeri ön a Santerra bíborost, talán olyant írjon, látja, az igazán szép."

Az irodalmi őrök gyakori módszere, hogy a tömegízlésre hivatkoznak, s mivel csak üzlet lehet az az út, amelyen keresztül egy írásmű nyilvánosságra kerülhet, ennek van is valami alapja. Persze a tömegízlést, a tömeg lehetőségeit és képességeit megállapítani - erre alig van biztos mérőeszközük, s ha a tömeg a pápa, akkor irodalmi kiszolgálói mindenesetre pápábbak a pápánál; meg azután a tömeget - már a vásárolni képes tömeget, tehát annak egyik rétegét! - kiszolgálni akarván, ők maguk rontják az ízlését; végül pedig az is szokásuk, hogy a tömegízlés kémlelésekor mindig a legselejtesebb emberanyaghoz alkalmazkodnak.

 

Példával illusztrálom ezt az utolsó állításomat: valamely napilapban megjelenik a tárcanovellák félénk, semmitmondó, szürke sorozata; az olvasók olvassák vagy nem olvassák, senki bennük gyönyörűséget nem talál, belőlük egy frissítő kortyot nem merít, napirendre térnek fölöttük, most véletlenül (a szerkesztő elnézése folytán) megjelenik egy különb novella, amelyben mondjuk, valami érdemes mondanivalója akad az írónak, például a nemiség valamely problémájáról, mondjuk arról a napjainkban felbukkant új tünetről, hogy amint sorra mennek tönkre jómódú emberek, hites feleségük tíz közül kilenc esetben a tönkremenést követő héten, akár tízéves házasság után is, megy haza a mamájához (ezt megírni a leleplezés szertartásának gyakorlása) - a novellában, mondjuk, ez csak úgy benne foglaltatik, ezer olvasó közül 999-nek tetszik is a novella, mert igazságot tartalmaz, de az egyetlen egy megbotránkozik (mert hát hol a leleplezés?!) és megbotránkozó levelet ír, sőt lemond az előfizetésről.

 

A 999 nem ír, de az egyetlen egy, az ír, következmény: a szerkesztő nem közöl többé "ilyesmit", a szerkesztő tehát alkalmazkodik az ezer közül az egyetlenegy legostobábbhoz és legkártékonyabbhoz; ha ő nem alkalmazkodna, akkor jön a kiadó és kényszeríti az alkalmazkodásra.

Nevezzük ezt a cenzúrát, amelyről beszélek, polgári cenzúrának, jobb híján a szocialista frazeológiát véve alapul, de anélkül, hogy ennek a frazeológiának konzekvenciáit vállalnák. (Csupán azért, hogy ne kelljen körülírnunk.) Ennek a polgári cenzúrának válfajai vannak, ezek: 1. nacionalista-feudalista elemekkel kevert, 2. plutokrata-indusztriális, 3. klerikális, 4. kispolgári cenzúra.

 

A felbontásra tisztán azért van szükségem, mert - amint majd a példák mutatják -, amit megenged az egyik, azt esetleg nem engedi meg a másik. Hogy ez a cenzúra a valóságban miként jelentkezik, hogyan működik, mit nem tűr, mit óhajt - azt próbálom néhány hevenyészve összeszedett példán megmutatni. A magyar irodalmi viszonyokról s a máról van ugyan szó, de néhány példát régebbről is veszek, mert ez a cenzúra mindig volt, ma csupán hipertrófiában szenved.

1. 1895 augusztusában mutatták be Budapesten Gerhardt Hauptmannak Takácsok című drámáját. A Krisztina téri színházban, nem pedig valamely nagy kőszínházban. A közönség előtt nagy sikere volt. Minden előadásra zsúfolásig megtelt a színház. Egyszer megjelent az előadáson báró Bánffy Dezső miniszterelnök. Másnap magához citáltatta az igazgatót s így rendelkezett: "Hauptmann művét nem lehet többé előadni." Azonnal le kellett venni a drámát a műsorról, csak az aznapi előadást lehetett még - könyörgésre! - megtartani, mert a jegyek már el voltak adva.

2. Ugyancsak a Takácsokat 1900 szeptemberében előadták a Vígszínházban. A krisztinavárosi üzleti siker adta az impulzust az előadáshoz. De a mű "tónusát enyhítették, tekintettel a Vígszínház szokásos publikumára". (Hivatalos színházi ember referátumából idézek.)

3. Ma már annyira sikerült a polgári cenzúrának a színházi közönséget "nevelni", hogy nincs szükség felsőbb beavatkozásra, maga utasítja vissza azokat az irodalmi műveket, amelyek neki nem kedvező - legalábbis felszínes, látszatra nem kellemes - gondolatokat tartalmaznak; ezért bukott meg Budapesten az elmúlt egy év alatt a Szent Johanna, a Cseresznyéskert, a Kolportázs, a Dr. Knock és az Ablakok, valamivel előbb a R. U. R. (A R. U. R.-t súlyos kihagyásokkal csonkították meg.)

 

Ezeknek a műveknek az előadását világsiker előzte meg s ez adta a reményt az üzleti spekuláció számára, hogy nálunk is "gyümölcsöztethetők". De e műveknek az előadási is elmaradnak a léha színpadi fércelményeket felszolgáló ügyeskedések mögött (ez is már a "nevelés" eredménye!), mert e művek fényét vagy tudatos hamisításokkal homályosították el, vagy azoknak eszméit a rendezés s a színészek (immár gutgezinntség" lelki attitűdjében leledzők!) legalább is kelletlenül interpretálták. (Nincs ma nálunk Moissi, nincs!)


4. Bródy Sándor Dadáját Nagyváradon a premier közönsége felháborodva hagyta el, előadás közben. Az író személyes leutazása, a közönség előtt való megjelenése, a frakkban, plasztronban, tréfásan elmondott némi engesztelő konferansza tette csak lehetővé a további előadásokat.

4. Egy "keresztény-nemzeti" napilap munkatársa novellát írt lapjának, melyben az fordult elő, hogy a fiatalok táncra perdülve one-stepet járnak. A one-step helyett, szerkesztői utasításra, más táncot kellett járniok a fiataloknak, mert a one-step idegen tánc. (A fiatalok aztán úgy táncoltak, ahogy a szerkesztő fütyült.)

6. Egy "keresztény-nemzeti" napilap munkatársa regényt írt a lapjának. A regény befejezése az volt, hogy a főhős és a főhősnő, akik regény folyamán házastársak lettek, elváltak egymástól. A regényt visszakapta az író, mert a katolikus egyház nem ismeri el a válást, tehát katolikus szellemű lap az irodalomban sem tűri azt meg.

 

Az író új befejezést írt a regényének, melyben aztán a főhős és főhősnő megbékülve együtt maradtak. Szinte látom már a magyar Dosztojevszkijt, amint szerkesztői, lektori és kiadói utasításokra javítgatja a Bűn és bűnhődését, amelyben nagytarcali és kistarcali Raszkolnyikov Bölömbér nem öli meg az öregasszonyt, hanem csak ráijeszt; a regény sötét tónusa is némi megvilágosításban részesül - fehér színek utólagos fölkenésével -, esetleg néhány jó viccet is beletűz a regénybe, lehetőleg szóvicceket.

7. Az Új Nemzedék hetilap korában visszaadott egy írónak egy novellát, mert a gróf pénzen vásárolta benne a nőket.

8. Egy "keresztény-nemzeti" napilapban nem jelenhetett meg egy egyiptomi tárgyú novella, mert alakjai nem tisztelik a krokodilust; a fáraó egyik hitvesét, akinek nővérét fürdés közben fölfalta a krokodilus, a főpap így vigasztalja: "Ne sírj, mert boldog, akit a krokodilus fölfal, a krokodilus szent állat!"

 

Erre a hitves ráförmed a főpapra: "Na hát, ha olyan boldog, akit a krokodilus fölfal, hát akkor mért nem mennek maguk, szakállas ördögök mind a Nílusba, hogy már fölfalná magukat!" - Magyarországon 1925-ben ekkora gorombaságot mondani egy főpapnak, a krokodilust pedig, ha nem is vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet alapján, de tisztelni muszáj.

9. Egy író tárcanovellájában egy nő beszél egy férfiról, megvetőleg, a következő fokozással: "Monoklit hord, púderezi magát, katonatiszt!" Ezt a novellát leközölte egy keresztény-nemzeti napilap, de ezzel az önkényes változtatással az idézett mondatban: "Monoklit hord, púderezi magát, maga katona!"

 

Eszerint a napilap szerint egy novella nőalakja nem adhat kifejezést annak, hogy nem szereti a katonatiszteket; a közlegényt ("katona"!) még csak szabad, de a tisztet tilos nem szeretnie. Ugyanez a novella megjelent később egy úgynevezett "liberális" napilapban. (Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz!) Ott azután már így festett az inkriminált mondat: "Monoklit hord, púderezi magát!" Az úgynevezett "liberális" lap túllicitálta a "keresztény-nemzetit".

10. Egy "keresztény-nemzeti" lapban megjelent egy kitűnő írónak egy jeles novellája. Ebben egy gorillacsaládról van szó, melyet meglep egy híres vadász. A nőstény gorilla két kis csecsemőjét jobbról és balról kézenfogva vezeti, mint szerető anya a kis fiacskáit, holmi Jánoskát és Jakabkát. (Az író szándékosan választotta a második nevet "Jakabkának".) A novella megjelent, de a Jakabkát törölték belőle és Sándorkát írtak a helyébe. Nem lehet zsidókról ilyen kedveskedőn megemlékezni: Jakabka!

11. Egy "liberális" napilapban nem jelenhetett meg egy "Társadalomszemlélet az irodalomban" című cikk, mert azt fejtegette, hogy az irodalomban megnyilvánuló élet-, ember- és társadalomszemlélet s a társadalom gazdasági viszonyai közt összefüggés van.

12. Gergely Sándornak Béke című kitűnő regényére Budapesten nem vállalkozott kiadó. Az egyik nagy kiadóvállalat lektora így referált róla: "A regény kiváló, de nem adható ki. 1. Üzleti szempontból, mert a vállalat nem ad ki szegény emberekről szóló regényt, 2. opportunizmusból, mert a regényből pacifista és antimilitarista tendencia érezhető ki."

13. Bartos Zoltán lefordította Victor Margueritte-nak a La compagnone című regényét, a könyv meg is jelent, de az ügyészség elkoboztatta, a fordító pedig többíves vádiratot kapott. A vádiratban az ügyész tücsköt-bogarat inkriminál, az inkriminált mondatok közt van ez is: a leány azt mondja a fiúnak: "Tied vagyok egész lelkemmel és egész testemmel."

 

Ez szemérem elleni vétség!! Ez a példa ceruzámra tolult, s ha nem is a szerkesztő stb. által gyakorolt cenzúrát illusztrálja, mégis leírtam, mert rikító s mert témámmal összefügg annyiban, hogy mutatja, mennyire merészkedik elkalandozni az ügyész, aki tapasztalja az "unbedingte Unterwerfungot" s vérszemet kap.

14. Egy napilap mellékletének a megbízott munkatársa megjelent egy kitűnő pszichoanalitikusnál és cikket kért tőle, szakmájába vágót, lélektani problémáról szólót és analitikust, a következő két kikötéssel: Freud nevének és ennek a szónak, pszichoanalízis, nem szabad a cikkben előfordulni. A pszichoanalitkus persze boldog ember: nem magyar író! - elutasította a megtisztelő kérést.

15. Még a "régi jó" békevilágból közismert a Nóra befejezésének megváltoztatása úgy, hogy Nóra nem megy el, hanem férje mellett marad. Engedmény akar az lenni a közönségnek, mert a közönség nem bírja el a tragikus lélektani igazságokat. Persze, ha egyszer azt tapasztalja, hogy kívánságára "elengedik" neki.

 

Azért idézem emlékezetbe ezt a szörnyű hamisítást, mert elrettentő példa ez, mutatja, hogy mire képesek a közönség irodalmi "irányítói". Mondom, szinte várom már az új Raszkolnyikovot, amelynek hőse nemcsak hogy nem öli meg az öregasszonyt, hanem ellenkezőleg: briliáns fülönfüggőt visz neki ajándékba s megkéri a kezét, a vég azután: máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

16. Egy folyóirat - igaz, hogy csak az Aller Képes Családilapja - visszaadott egy írónak egy novellát, mert az foglaltatott benne, hogy a házikisasszony kezét megkérte egy ifjú úriember, aki történetesen sikkasztó; igaz, hogy a leányt nem adták hozzá - de a novella mégis közölhetetlen, mert a szerkesztő szerint egy úri családba még csak véletlenül sem juthat be egy sikkasztó.

Ugyancsak az Allernél meg nem engedett kitétel volt ez: "Az asszony villogó fehér karja." Mert ez erotika. (A La compagnone ügyésze messze elhagyva!)

17. Egy képes folyóirat címlapján - hozzá még nem is a Képes Krónikán - halála alkalmával megjelent Bródy Sándor arcképe. A tulajdonos részvénytársaság igazgatóságának két tagja - kurzus-szellemtől áthatva - igen megbotránkozott ezen, mert szerintük Bródy Sándor bűnös destruktív volt. Ettől kezdve írásbeli szerződés kötelezi a szerkesztőt arra, hogy minden szám címképét előbb mutassa be az igazgatóságnak, jóváhagyás végett.

18. Filmszakértők egyező közléseiből veszem a következőket. (A film területéről azért, mert ezzel nem kalandozunk el egészen idegen területekre.) A filmfeliratokat nem íratják írókkal, hanem külön e célra az "üzletemberek" által alkalmasnak talált rutinier-val.

 

Mert szerintük a tapasztalat az, hogy az "intelligens" feliratok megbuktatják a filmdarabot. Szerintük kell az ordináré, mégpedig vagy az ordináré szentimentalizmus, vagy az ordináré humor. Így keletkeznek azután az olyan filmfeliratok, mint ez: egy ősembereket parodizáló tréfás darabban az egyik ősember, miközben a másik le akarja őt ütni egy rettentő husánggal, ezt mondja pesti kávéházi nyelven: "Kedves főúr, ne izguljon olyan nagyon!"

19. Maradjunk kissé a filmeknél. A film szerintem nem más, mint a polgári ideológia eltökélt és következetes agitálása, de úgy, ahogyan az a legközönségesebb ember agyvelejében kögült gondolkodási és szemléleti rendszerré. Eszméi ezen a nívón mozognak: aki öt koronát lop, az rettentő bűnt követ el és bűnhődnie kell, aki ellenben korán kel, az aranyat lel; ha foltos is a ruha, az nem szégyen, csak rongyos ne legyen; aki pedig lelövi a felesége "csábítóját", azt fölmenti a bíróság. És így tovább. De a film őrei - legalább a művelt Nyugaton - néha gikszert követnek el s valami igazságot is vászonra vetnek. Ezt a gikszert azután nálunk alaposan kikorrigálják.

 

Így csináltak például a francia forradalom témaköréből vett Két árvából vagy a Scaramouche-ból tendenciózusan ellenforradalmi drámát. Mutassuk be az egyedül üdvözítő ideológiai agitátorait egy pillanatra munkájuk közben: mint készül a Vörös Számum című film magyar hamisítványa. Egy jelenete a filmnek az, hogy a vörös katonák bevonulnak egy volt arisztokrata palotájába. A felirata az: "A vörös rablók bevonulnak a palotába, melyet évszázadok tradíciói vontak be nemes patinával."

20. Az ifjú törtető zsurnaliszta, politikai riportokon és vezércikkeken túl most már fejleszteni akarja karrierjét, tehát színdarabot írt. Az a típus ő, aki - mint pesti nyelven mondják - csak "tutira" megy. Írt tehát egy képzelt országban játszó, forradalmi tárgyú darabot, de ellenforradalmi tendenciával. (Mert 1918-ban forradalmi tendenciájút kellett volna írni, most meg ellenforradalmit kell írni!)

 

De a szerző elszámította magát, azaz kevesebbre értékelte saját magát, mint mi, mert darabjában a forradalmárok is épp olyan emberek, mint az ellenük küzdő ellenforradalmárok, csupán nincsen igazuk. Tehát nem ítélte el, nem vetette meg eléggé a forradalmárokat. Persze, hogy a darabját nem fogadták el.

21. Hasonló eset. Valaki 1920-ban felajánlotta a Táltosnak, hogy megírja a magyar kommün történetét. Az illető természetesen antibolsevista, de igyekezett objektív történetírást adni, hadd beszéljenek a tények, minden indulatteljes kommentár nélkül. A Táltos kifizette ugyan művét, de nem adta ki. Ezt mondta: "Ha a mű antibolsevista, akkor félnem kell a bolsevistáktól, de barátaim az ellenforradalmárok. Ha a mű bolsevista, akkor félnem kell az ellenforradalmároktól, de be vagyok biztosítva a bolsevistáknál. Ellenben objektív történetírás - ez nem kell, ez a legrosszabb üzlet, mindkét féltől félnem kell."

22. Gyakran adnak vissza íróknak novellát, regényt, színdarabot azzal a megokolással, hogy: tendenciás. Konkrét példára itt nem hivatkozom, csak a tendenciás írásról (erről a témáról egy külön tanulmányt írok), jegyzek meg ennyit: ha egy novella arról szól, hogy a gróf nemeslelkű ember, művelt, fennkölt, atyailag viseli gondját a cselédségnek s a gonosz béresnek, aki őt le akarja lőni orozva, megbocsát - ez nem tendenciás, ez tiszta művészet; "különösen sikerült a gróf alakjának jellemzése" - írná dr. Zlinszky Aladár valami akadémiai novella-pályázatról való jelentésében.

 

Ha pedig a novella arról szól, hogy a gróf vad, kegyetlen ember s az alázatos bérest, aki pedig az ő életét mentette meg, hirtelen dühében holtra korbácsolja - ez már tendenciás. (Nos, hát mind a két novella tendenciás, minden irodalmi mű tendenciás, mivel tendenciás maga az igazi író, aki akar valamit, aki hirdet valamit.)

23. Egy "keresztény nemzeti" napilap nem közölte le a házi poétájának egy versét, mert ez a szó fordult benne elő: vemhes.

24. A Napkeletben megjelent egy írónak francia tárgyú novellája, melyben egy középkori francia sanzont énekelnek. A sanzonnak egy sora ez: "A püspök megnézett egy kisleányt." A novella, mondom, megjelent, benne maradt a sanzon is, de így kiigazítva: "A herceg megnézett egy kisleányt." Ugyanebben a novellában vagy harminc kitételt változtatott meg a gondos szerkesztő. Például: "A lány mellett állt és magába szívta a lány jó szagát." Csak annyi maradt meg: "A lány mellett állt." Tovább: "A lány a teste melegével élesztette..." Ebből ez lett: "A lány közelségével élesztette..." (Önkénytelenül kitörő megjegyzés: Püff neki!)

25. Egy novella sorsa a "liberális" területeken:

Első számú szerkesztő: "Ebben a novellában van egy öreg bácsi, aki szadista. Én nem ismerek egy öreg bácsit sem, aki szadista. Talán hagynánk ezt ki belőle."

(A novella allegorikus írás az öreg írók ellen; az öreg szadistát kihagyni - ez annyi, mint a novella lényegét, témáját, célját elvetni.)

Második számú szerkesztő: "Csak ne irodalmat! Ez már félig-meddig megfelelne, de túl intelligens. És még az is baja, hogy lihegő, vad, na stílus. Tessék történetet írni, tehát olyan novellát, melyben legyen cselekmény legyen aztán derűs és legyen csattanója. Ez kell a közönségnek."

Harmadik számú szerkesztő (Szivárvány): "Jaj, kérem, itt van egy öregedő férfi és egy nő, itt történik valami! Ez baj, nagy baj."

26. Egy "keresztény nemzeti" napilap visszaadta egy munkatársának a novelláját, mert a férfi és nő csókolóztak benne anélkül, hogy törvényes házasok lettek volna.

27. Ez példa a megrendelésszerű áru szállítására, bár nem megalkuvás alapján, mert az író egyénisége a "közkívánalommal" pontosan egybevág. Drégely Gábornak a Szerencse fia című színművéről van szó. Ez a színdarab világsikert ért el. A sajtó tévesen ismertette a tartalmát, az ismertetések szerint arról van a darabban szó, hogy egy szabólegény egy jó frakk által, melyet fölvesz, karriert csinál s miniszterré lesz. Nos, nem erről van szó a darabban. Ez nem is lenne lehetséges, mert nem lehetséges, hogy a polgári közönséget, különösen annak nőtagjait érdekelné egy igazi szabólegény.

 

Nem, a szerencse fia nem igazi, hanem csak ad hoc szabólegény, különben "jó családból" való úriember; dzsentri, még prédikátuma is van: Szentjóbi Kormos Antal. Valamikor csak őrgrófokról lehetett az írónak regényt vagy "beszélyt" írni, ettől a kortól már kissé tovafejlődtünk de ott még nem tartunk, hogy szabólegényről színdarabot lehessen írni. Érthető a színházi szakembereknek a receptje: előkelő környezetben szép férfi és szép nő, mind a kettő kedves és becsületes, szeretik egymást, de mindenféle akadályt kell leküzdeniök, hogy egymásé lehessenek, végül mégis egymásé lesznek.

28. Hogy a Szerencse fiával kapcsolatos megállapításaim helyességét a kételkedők előtt valószínűvé tegyem, hivatkozom Izrael Zangwillnak Mary Ann című színművére; ebben szó van egy cselédről (Mary Ann), akibe egy lord szerelmes, térdre borulva vall neki szerelmet.

 

Ez az egész történet csak úgy lehetséges, hogy Mary Ann is csak történetesen cseléd, de végül kiderül róla, hogy előkelő származású úrileány. Ugyancsak Zangwill, aki a Mary Annel is talán már ravasz fondorlathoz folyamodott, hogy bizonyos dolgokat elmondhasson, a nyomorral csak úgy tud "elfogadhatóan" foglalkozni, hogy dúsgazdag embereket helyez ad hoc nyomorúságos körülmények közé, lásd: "Akiket fölvet a pénz".

E példák után egyáltalában nem meglepő a következő:

29. Egy dráma visszaadását kísérő igazgatói levél: "A darab nekem nagyon tetszik, de az a véleményem, hogy a ...... színház közönsége idegenkedéssel fogadná a darabban megnyilvánuló eszméket."

30. Egy "keresztény-nemzeti" napilapnál azt olvasták egy jeles író novella-kéziratában, hogy a férfi azt mondja a nőnek: "Te az Istenem vagy!" A novellát nem adták szedésbe mindaddig, amíg alkalmuk nem nyílt az írót "megkérni", hogy ezt a kitételt változtassa meg. Így lett belőle ez: "Te a világom vagy!"

31. Egy "liberális" szerkesztő aggályosnak, tehát közölhetetlennek talált egy verset, melynek első - aggályos - szakasza ez:

"Kitűzöm a kalózlobogót,
Hajrá, neki a szabad vizeknek,
Ilyen szilaj a szél még sose volt,
Hej, mert ma piros vitorlát libegtet."
A piros vitorla volt a baj!

32. Szegedi Istvánnak Gurul a szív című eposzát a Nemzeti Újság közölte folytatásokban. A költemény elején többször egymás után merült fel Debrecen emléke meg a Nagytemplom képe. De Debrecen kálvinista város, a Nagytemplom kálvinista templom. Így szólt tehát a szerkesztői utasítás: "Katolikus körök fülének nem kellemes ez. Ki kellene hagyni ezt a Debrecent! Legalább is itt-ott másvalamit írni helyébe!" Így történtek azután ilyen változtatások a költeményben:

"És Debrecen mondja ítéletét"
e helyett a sor helyett ez:
"Rámondja szíve végítéletét."

És:

"És Debrecen őt sohsem hagyja cserben,
Homokba rajzol egyenes utat"
e helyett:
"Sziklák között a szörnyű vihederben
Az égre írt kivezető utat".

33. Részlet egy készülő színdarabból, mely foszlány véletlenül csapta meg a fülem, mikor a szerző egy szerkesztőségben gépbe diktálta:

A nő: Ehhez a házassághoz a szüleim soha sem fogják beleegyezésüket adni.

A férfi (csudálkozva): Miért nem?

A nő: Mert árva vagyok.

A szerzőnek legszebb kilátásai lehetnek a sikerre. A polgári cenzúra szerint: ez kell a magyarnak!

Nem folytatom a példákat, bár még sok százat tudok s a saját írói harcaimból egyet sem vettem. A bevezető fejtegetés után, azt hiszem, már nem kell a példákhoz kommentár. Az a cenzúra, amelynek működését bemutattam, régebben is megvolt, de megvoltak a korrektívumai, nem ment el addig, mint ma, azaz: ad absurdum. Ez a cenzúra lehetetlenné teszi az irodalom virágzását s máris a tíz év előtti irodalomhoz viszonyítva nagy nívócsökkenést eredményezett.

 

Mennyiségben a termelés ma óriási, de a minőség romlik, mert ez a cenzúra a legjobbakat sújtja s lehetetlenné teszi igazi új tehetségek bátor indulását új mondanivalókkal, új morállal, új formákkal. Ma az irodalmi szabadság egyetlen magyar mentsvára a Nyugat. A lehetséges legtökéletesebb szabadság, melyet a Nyugat mindenkor biztosított az írónak, volt az oka, hogy olyan íróknak, akik más orgánumokban is működtek, a legjelesebb műveik csaknem mindig a Nyugatban jelentek meg.

 

Feltehető, hogy számos kitűnő mű a Nyugat nélkül létre sem jöhetett volna, feltehető, hogy például a Nyugat nélkül Ady Endre sem érhette volna el a szuperlatívuszt, a maga zsenijének teljes kibontakozását. Most látom, hogy ez is példa, szemléltető példa arra, hogy a gondolkodási s gondolatközlési szabadság olyan az írónak, mint a szabad levegő a növénynek, mely zárt szobában csak kénytelenül fonnyadozhat, de ha az ablakot kitárják, friss virágzásba zsendül.

 

Nagy Lajos

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Ilovszky János nyilatkozata az áruházak adózásáról Ilovszky János nyilatkozata az áruházak adózásáról
Kedves Barátom! A mult heti számban a Magyar Divatcsarnok igen...
Kállay miniszterelnök beszéde a közigazgatás reformjáról és a közellátás kérdéseiről Kállay miniszterelnök beszéde a közigazgatás reformjáról és a...
Kállay Miklós miniszterelnök vasárnap a kormány több tagjának...
Budapest 15 km-es futóbajnoka: Király Pál Budapest 15 km-es futóbajnoka: Király Pál
Meleg verőfényes őszi nap tűzött alá vasárnap délben a szénatéri...
A júliusi felkelés Péterváron A júliusi felkelés Péterváron
Csak áttételesen kapcsolódik az első világháború történetéhez az...
Metschnikoff könyve az ember természetéről Metschnikoff könyve az ember természetéről
A franczává lett Metschnikoff, a párisi pasteur-intézet tanára igen...
Terjeszkedik az amerikai tőke Terjeszkedik az amerikai tőke
Fantasztikus európai terjeszkedése az amerikai tőkének, amelynek...
Ki tartsa el az ellátatlanokat? Ki tartsa el az ellátatlanokat?
Az új terméssel új gond is lép előtérbe. A kenyér drágul. Még nagyobb...
A czári pár gyermekei A czári pár gyermekei
A legujabb fényképfelvétel nyomán közölt képünkön láthatók: balról...
Gömbös e héten Bethlen Istvánnal tárgyal a választójogi reformról Gömbös e héten Bethlen Istvánnal tárgyal a választójogi...
A választójogi reform körül megindult harcban szélcsend állt be. Ez a...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98