Dtum
Login with Facebookk
1925 | Október

A magyar könyv pusztulása

Nyílt levé a lapkiadókhoz és szerkesztőkhöz

Nagy Lajos a Nyugat augusztusi számában éles, okos cikket írt az író kálváriájáról. Higgadtan, de a kétségbeesés el nem fojtható hangsúlyával tárja föl irodalmunk sanyarúságát. Rámutat arra, amit évek óta tud mindenki, hogy könyvkiadásunk válságba került, közönségünk fogy, a magyar könyv meghalt. Ez igaz.

 

 

Külföldi utamról jövet szorongó szívvel nézegettem a vidéki állomások könyvespolcait, melyeknek poros, légyköpött példányai között véletlenül sem tudtam kipécézni egy házi szerzőt, csupa olyan idegen regény kevélykedett ott, melynél különbet akármely írónk ír, ezek kerültek homloktérbe, nyilván a kereslet és kínálat elve folytán. A magyar könyv, ha még olyan jó is, nem kel és nem kell. Hiába minden köntörfalazás, jobb ezt így kereken kimondani. A cikk épp azért hatott annyira rám is, másokra is, mert általánosan ismert éneket leplezett le. Mindig ez a legmegdöbbentőbb.

Okfejtésében oda lyukad ki, hogy a baj oka a "külföldi regények garmadái," melyeket derűre-borúra, válogatás nélkül fordítgatnak nyelvünkre, az idegen írók, kik vetélytársaivá válnak a mieinknek, főkép a könyvkiadók, kiket Nagy Lajos a pokolba kíván. Ezzel a pium desiderium-ával kétségtelenül udvariasabb, mint Goethe, ki saját könyvkiadóinak egy külön, a másiknál sokkal melegebb poklot óhajtott.

 

Én, ki a könyvkiadókat nem akarom a mennyországba juttatni, de még a tisztítótűzbe sem, ezen a ponton más véleményen vagyok s most nyomról nyomra tisztázni szeretném, hogy mi is a válság oka. Mindenek előtt ellenvetéseimet sorakoztatom föl, melyek elválasztanak Nagy Lajos álláspontjától, aztán majd rátérek arra, ami hitem szerint a válság orvossága.

Írótársaim szemére lobbantja részint könyvkiadóinknak, részint lapszerkesztőinknek, hogy fáznak a "bátor"írásoktól és íróinkban ezzel elsorvasztják az eredeti alkotásokat. Nem tudom, mit ért azon, hogy "bátor." Ha azt érti, hogy az írói munkához és méltánylásához lelki szabadság kell, minden előítélettől, hagyománytól való függetlenség, akkor vele érzek. Írni magában is bátorság, semmihez sem hasonlítható bátorság.

 

Keményen, egyénien meglátni egy vidéki nemes asszonyt éppoly bátorság, mint egy bordélyházi szajhát. Írói szempontból az első feladatot nem tartom kevésbé bátornak, mint a másodikat. Csak az érdeklődés köréről van itt szó. A bátorság viszonylagos fogalom. Meg vagyok győződve, hogy a jobb oldalon azt nevezik bátor dolognak, amit a baloldal gyávának és a baloldal bátorságról beszél ott, hol a jobboldal gyávaságot emleget. Nem tudom, melyiküknek van igaza. Nyilván mind a kettőjüknek.

Az ellen sem lehet fölszólalnunk, hogy az egyes napilapok az irodalmi szempontok több-kevesebb figyelembe vételével a maguk ízlése, hajlandósága szerint válogatják ki az eléjük kerülő munkákat, jobbára külsejük, tárgyaik szerint, melyek az íróknak csak annyira fontosa, akár szobrásznak az anyag, de a napilapoknak igenis fontosak, hiszen ezek mindenütt a világon egy-egy érdekeltség szócsövei. Ezen nem lehet változtatnunk. Abban sem hiszek, hogy a kiadók és lapszerkesztők rövidlátása folytán annyi eltemetett, vagy gúzsba kötött tehetségünk lenne, mint ahogy ő állítja.

 

Valóban, a gazdasági nyomorúságnak nem egy sajnálatos szenvedője és áldozata van ezen a téren is, mint egyebütt. De a tehetséghez hozzátartozik az is, hogy utat törjön magának minden akadályon, mely csak a gyöngéknek vigasztalás, élethazugság. Úgy látom, hogy tekintélyes vagyonos osztályunk, születési és pénz arisztokráciánk pompás anyagi helyzete ellenére vajmi kevés írót küldött sorainkba az utolsó fél században.

Másrészt a tehetség, ha ezerszer is kalodába zárták, mindenkor tudott táncolni benne, királyi gőggel és megvetéssel. Ez szinte fokozta erejét. Micsoda művész az, kinek a szonett börtön. Puskin, ki a cári cenzúra alatt írta az Anyagin Eugent, remeket alkotott, s munkája egy fikarcnyival sem értékesebb, mióta napfényre kerültek azok a stanzák, melyeket valamely hivatalnok kihúzott. Viszont a mai orosz írók, kik most megfulladnak a korláttalanságban és elrekednek a szókimondásban, legalább azok, kik az én kezem ügyébe jutottak, modorosak, meglehetősen középszerűek, sokkal inkább elfogultak, sokkal kevésbé emberiek, mint a "polgári zsarnokság" rabjai.

 

Csak a politikában megváltás a tényállás betű-szerint való kihirdetése. Dosztojevszkij, ki vallásos volt, istenhívő, ízig-vérig orosz-nemzeti és egyéniség imádó, szóval politikailag maradi, szemében forradalmár író az egyéni formájánál fogva, míg Zola, ez a fölvilágosult istentagadó, nemzetközi demokrata, politikailag haladó tehetség, a regényei alapján föltétlenül klasszikus és ó-konzervatív. Ne tévesszük össze a politikai szabadságot az irodalmi szabadsággal. A kettő nem egy.

Ezentúl azonban együtt haladok a cikkíróval, ki helyesen állapította meg a nyavalya tüneteit, csak épp okait nem. Igaza van, a magyar könyv meghalt. Nem is természetes halállal múlt ki, nem senyvedett el végelgyengülésben, hanem megölték, legyilkolták, elemésztették. Megölte a kritikai szabadság teljes hiánya, a bírálat kíméletből, rossz akarásból, vagy közönyből történő elhallgatása, megölte az, hogy a kritika, a könyvekkel, írókkal, eszmékkel való foglalkozás jobbára kiszorult napilapjainkból, melyek ezt haszontalan szőrszálhasogatásnak, érdektelen fecsegésnek tekintik. Katonásan tisztelgek tollammal azok előtt, kik küzdenek az általános divattal, de el kell ismernünk, hogy ezek kivételek, többnyire gyengék is a régóta megcsontosodott szokással szemben. Könyv kritikánk nincsen.

 

A mai "bírálatok" nagyjában kétfélék: vagy magasztaló ömlengések, melyek éppúgy találók Péterre, mint Pálra, általános dicséretek, émelygő elmefuttatások, (mint például "színesen" megírt Ady-cikkek szürke özöne,) házi reklámok, egy-egy magánügy kihegyezésével, vagy pedig az ellenkezői ezeknek, mérges förmedvények, taglózások, ledorongolások, melyek a tárgyat óvatosan megkerülve, bizonyos öntetszelgő kucséber-szellemességgel azt igyekeznek bizonyítani, hogy az elméskedő bohóc legény a talpán és az, akit gyomroz, senki és semmi. A kritika e két fajtája egyértékű, mind a közönségre, mind magára az íróra nézve.

 

Forgatja nevét, de nem ismerteti meg az írót sem a közönséggel, sem önmagával. Ezek a sebbel-lobbal odavetett, parancsra készült "tíz meleg sorok," ezek a vitriolos "bunkók" juttatják ebek harmincadjára irodalmunkat. A fullajtár és pecér feladatot hajt végre, melyet más, vagy maga tűzött elé, ki tudja miért. Hol a bírálat, melynek indítója az igazság, sugalmazója a lelkiismeret?

Tudom, hogy írói körök általában megvető kézlegyintéssel szokták elintézni a napilapok akár méltányoló, akár ócsárló kritikáit, melyek szerintük úgysem számítanak. Nagyon helytelenül. Művelt országokban az újság az irodalom küzdőporondja, az újság viszi tova sebes szárnyán a híreket, sok százezer példányban, az újság alakítja a közízlést, hoz törvényt, emel, vagy buktat, az irányítja az olvasók táborát, kik lelkileg részt vesznek a vitákban s hatásuk alatt sietnek a könyvesboltba. Paul Souday, a "Temps" kritikusa, mint fellegvárban ül tekintélyes állásában és nem közönyös, hogy egy lapnak Henri de Régnier, vagy André Beaunier adja-e meg korlátlanul érvényesülő szellemével az irodalmi veretet.

 

Nálunk ezek a szempontok elsikkadnak. Amint az írók fölbiggyesztik szájukat az újságok láttán, a hírlapok szintén elnéznek az örökbecsű irodalom fölött. Nem törődnek vele. Legtöbb helyen alkalmi kritikusok látják el a könyvbírálatot, ha kedvük és idejük engedi, csak úgy mellékesen. Nem ismerik el, hogy egy könyvet elolvasni munka. Nem ismerik el, hogy egy könyv ismertetése érdekes is lehet. De azt elismerik, hogy egy politikai pártvacsorát végigenni munka. És azt is elismerik, hogy e pártvacsora leírása érdekes. Lapkiadók, szerkesztők különben gonddal szerkesztik újságaikat.

 

Vigyáznak, hogy szelleme egységes legyen, minden sorából az a világnézet tükröződjön, melyet képviselni akarnak, az egyes rovatok élére rovatvezetőket alkalmaznak, kiknek tárgy ismerete kezeskedik arról, hogy a politika, közgazdaság, sport, sőt a grafológia jelenségeit szakszerűen tárják olvasóik elé, ügyelnek arra, hogy egy-egy fontosabb eseményről "le ne maradjanak." irodalmi rovat azonban nincs. A gyilkosságra, melyet külföldön két-három sorban jeleznek, jut sok hasábnyi hely.

 

De a könyvre, melyet külföndön hasábokon át elemeznek, sorok sem. Holott állítom, hogy egy igazi író, van olyan démoni és megfoghatatlanul rejtélyes jelenség, mint egy családirtási dráma hőse, vagy egy tömeggyilkos s eszméi, melyeket a bírálók éppúgy tárgyalhatnának, mint ahogy a riporter közli a családirtási dráma hősének, vagy a tömeggyilkosnak nyilatkozatait, legalább olyan eredetiek és sokkal tanulságosabbak.

Az író tehát kireked a napilapok nyilvánosságából, mint magánember teng-leng, munkái, akár meg se írta volna őket, elvesznek a közönség számára. Egyes gyermeteg szép lelkek, múlt századbeli szokás szerint, még beküldözik a szerkesztőségekbe a "bírálati tiszteletpéldányt", de bírálatot nem kapnak, legjobb esetben pár felületes, semmitmondó sort.

 

Ennek tulajdonítható az a sajátos jelenség, melyet sehol külföldön nem tapasztaltam, hogy nálunk minden író már fiatal korában, föllépése első éveiben megkap egy jelzetet, jót vagy rosszat, melyet enyves cédulaként homlokára ragasztanak, ezt aztán nyugodtan, vagy nyugtalanul viselheti holta napjáig. Akármit művel, ezen nem változtathat. Vannak "izmos lángelmék," vannak "finom lírikusok," vannak "ötletes elbeszélők" stb. Ezek szegények mindig azok maradnak.

 

Fejlődhetnek magasabb szintig, lehanyatolhatnak a mélypontig, a jelzet, melyet egyszer elfogadtak, a régi marad. A vitázó szellem renyhesége, melyet jórészt a napi sajtó közönye okol meg, lehetetlenné teszi, hogy egy írót munkássága során figyelemmel kísérje a bírálat, az elismerés, vagy gáncs, melyet a közélet szereplőitől nem vonnak meg. Mert lépten-nyomon értesülünk a politikai aprószentek véleményéről, kiknek csak merészsége bámulandó, hogy határozottan mernek beszélni ott, hol a lelkiismeretesek hallgatnak.

 

Kétségtelen, hogy ez jobban érdekli ma a közönséget, mint az irodalom, a szellemi élet legbecsesebb megnyilvánulása, melyet részleteiben, ezer titkával és ágazatával együtt sohasem tártak elé. Vegyék azonban számba, hogy a poétikai érdeklődést évtizedek munkája, cikkek dandárjai készítették elő, tartották föl, mesterségesen.

 

Ha huszad ennyi helyet szentelnének az irodalomra, bizonyára annak is lenne foganatja. Csakhogy magyar író nevét leírni egy könyvével kapcsolatban, melyet a nyilvánosságnak szánt, megvilágítani gondolatait, tárgyalni képességét, hibáit, ma "ingyen reklám." Ezzel szemben karban zengik külföldiek dicséretét.

 

Pierre Benoit még ki sem ókumlálta új regényét, már tíz cikk számol be lelkendezve az ötletéről. Paul Géraldy-ről megtudjuk, hogy nyaral, Pirandelloról, hogy fájt a foga, Shaw-ról, hogy tojást ebédel, de Tersánszky Jenőről, vagy Szép Ernőről. akkor sem tudjuk meg, hogy él ezen a világon, ha több évi csöndes, küszködő munkája után egy remekművel lép elő, mert az "reklám" lenne, még pedig ingyen reklám.

 

Egy-egy lap, melynek munkatársa, esetleg szóvá teszi könyvet, szívességből, melyért külön hála jár. Legtöbb föl se neszel, azon a címen, hogy nem is munkatársa. De Paul Géraldy, Pirandelló, Shaw, kikről a lapok állandóan cikkeznek, kiknek állandóan reklámokat, ingyen reklámokat szolgáltatnak, tudtommal szintén nem munkatársak.

Kérdezem: vajon ilyen körülmények között lehet-e rossznéven vennünk a könyvkiadótól, ki üzletember, kinek portéka a könyv, hogy elsősorban Pierre Benoit-t adja ki, kinek a magyar lapok előzetesen olyan hűhós reklámot vertek, melyet a kiadó sok millióval sem tudna megfizetni? Nem lehet rossznéven venni tőle.

 

A könyvkiadó kezében irónnal a lehetőség szerint igazodik. Ne kívánjanak tőle több idealizmust, mint a toll munkásaitól, kik véka alá rejtették a magyar könyvet. És újra kérdezem: vajon rossznéven lehet-e venni a vidéki, de a budapesti olvasótól is, hogy tájékozatlan, hogy valahányszor egy magyar író műve kerül elé, fanyalogva félretolja, mint ismeretlent és idegent? Nem lehet rossznéven venni tőle. A magyar író előtt joggal ismeretlen és idegen. Sohasem hall, sohasem olvas róla, nem ismeri, eleve nem érdekli, nem él vele semmiféle lelki közösségben.

 

Ez az olvasó nem járhat irodalmi kávéházakba, hol írók és kritikusok éjfél után elmondják egymásnak titokban, becsületszóra azokat a véleményeket, melyeket sem megírni, sem közölni nincs módjukban, ez a budapesti kereskedő, vagy vidéki gazdálkodó nem állt viták központjában, nem értesülhetett, mi foglalkoztatja azokat az írókat, kik egy nyelvet beszélnek vele és ha este fáradtan kinyitotta lapját, legfeljebb Pierre Benoit-al találkozott. Ilyen módon nyomtalanul tűnnek el a könyvek.

 

Egy-egy ponyvamű, vagy szerencsés fércelmény, mely tárgyánál fogva izgatja a tömeget, megfutja a maga pályáját s gazdaságilag ki is fizetődik a kiadása. De könyv nálunk már ember emlékezet óta nem volt "esemény". Mikszáth Kálmán tehetsége virágjában, mikor egymás után dobta piacra gazdag termését, nem tudta elérni, hogy a sajtó egyetemlegesen hírt adjon róla, sok könyve kritikai visszhangot sem keltett, politikai, vagy személyes ellentétek folytán agyon hallgatták.

 

Igaz, ennek nem ő adta meg az árát, de megadta árát az irodalom. nem vetették műveit a napi sajtó érzékeny mérlegére. nem dolgozták föl, mint egyebütt történt volna, kincseit. Nem hozták közelebb olvasóihoz. Hiába küzdenek az írók a tollukkal, ha még olyan erősek is, el vannak szigetelve. Pusztán a bírálat, az irodalom tüzérsége, készítheti elő a terepet, biztosíthatja egységes előrohanásukat.

Nincs más mód: e kedvetlen, hitfogyott, éhes sereg mögött, melyet a magyar írók alkotnak, meg kell teremteni az irodalmi tüzérséget, a kritikát. Még pedig az újságokban, melyek hadi jelentéseiket naponta szétröpítik. Felelős irodalmi kritikusokat a bástyákra, kik önállóan ítélkezhessenek. Nem hiszem, hogy lehet teljes tárgyilagosság. Emberi voltunk ezt kizárja. Nemcsak nálunk, egyebütt is belecsuszamlanak az irodalmi értékelésbe világnézeti, politikai, sőt pártszempontok is. De ez nem baj.

 

Ha kinyitják a lapokat az irodalomnak, még pedig nemcsak annak az irodalomnak, mely tárcák, karcolatok alakjában mulattat, hanem annak az irodalomnak is, mely gondolatokat tárgyalva nevel is, a komoly bírálatnak, mely tájékoztatja, gondolkozni tanítja a magára hagyott, elhanyagolt olvasót s ezzel a feladattal mindenütt egy rátermett, jóhiszemű, művelt írót bíznak meg, akkor a magyar könyvet feltámasztották halottaiból. Lehet, hogy a bíráló olyakor gyarló lesz, elfogult, olyan hangot üt meg, mely az ellenkező tábor tiltakozását hívja ki. Ebből azonban majd viták támadnak, melyek a közönséget elmélkedésre kényszerítik.

 

Az is valószínű. hogy egy helyütt katolikus-nemzeti színezetű kritikákat látunk, a másik helyett pedig szocialista-nemzetközi színezetű kritikákat. Mindez hozzátartozik az élet sokszínű gazdagságához. Semmi sem káros, veszedelmes, ha a vélemények irodalmilag iskolázott ízlés szűrőjén jutnak el hozzánk. A színházi bírálat, mely ez utóbbi tíz évben határozottan tisztult és függetlenült, példát ad erre. Ez sokkal szabadabb s kimondhatom, sokkal becsületesebb is, mint a könyvbírálat.

 

Művelői a legtöbb újságnál fesztelenül mozoghatnak, kifejezhetik véleményüket, a maguk felelősségére. Itt már láthatatlanul kialakult egy konszenzus, valami színházi lelkiismeret, mely politika és pártok fölött áll. Ritkán esik meg, hogy a pártállásban különböző lapok homlokegyenest ellentmondanának egymásnak a művészi értékelés tekintetében. És ezt azáltal értük el, hogy a kritikusoknak a lapkiadók és szerkesztők kellő teret, szabadságot engedtek.

Lehetetlennek érzem, hogy az írók összessége ne tudná megértetni a fentieket a lapkiadókkal és szerkesztőkkel, kik kérés nélkül is pártunkra álltak, amennyiben az utóbbi években mégis több helyet biztosítottak a könyvkritikának, mint annak előtt.

 

Közölnünk kell velük, kik vezetik az országot s hatalmukat és vagyonukat munkájukon és tehetségükön kívül a tollnak köszönhetik, hogy a magyar könyv válságban van s csakis ők segíthetnek rajta. Bizonyos, hogy mind felülemelkednek majd apró-cseprő, érdekeken, számolnak lelkiismeretükkel. Itt a nyilvánosság előtt lelkiismeretem szavára mondtam el ezt én is, ki a vázolt visszásságok miatt talán kevesebbet szenvedtem, mint mások. Nem a magam nevében beszéltem.

 

Sokak nevében, ki, úgy teszik, mögöttem állnak. Nemcsak a Nyugat és munkatársai nevében, hanem azok nevében is, kik ellenfeleink, nemcsak az írók, hanem az írók olvasóinak nevében is, kik között a lapkiadók és szerkesztők a közvetítők. Ebben a pillanatban egyedül tőlük függ a magyar könyv sorsa. mert ha valamilyen ok miatt nem sikerül megteremteni a független, felelős könyvkritikát, akkor még talán megjelennek könyvek, még érvényesülhetnek egyesek még lehetnek pályák is, pálmák is, de a romlás feltartozhatatlan s a magyar irodalom megszűnt.

 

Kosztolányi Dezső

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Beláthatatlan jövedelmi lehetőségeket tartogat a falu számára a selyemtenyésztés Beláthatatlan jövedelmi lehetőségeket tartogat a falu számára a...
Mérhetetlenül megnőtt a hazai termelésű selyemfonal jelentősége. Az...
Egy népfölkelő tüzér kivégzése Egy népfölkelő tüzér kivégzése
Az egyik budapesti tábori tüzérezred G. A. nevű népfölkelő tüzérét...
Eckhardt üzenete a kormánynak Eckhardt üzenete a kormánynak
- Azt kívánjuk a tisztelt kormánytól: menjen jobbfelé, ameddig akar,...
A nyersgumi ipari feldolgozása, anyagok csoportjai A nyersgumi ipari feldolgozása, anyagok csoportjai
A gyakorlatban alkalmazott második eljárásnak felfedezője, Alexander...
Az MTK Aradon Az MTK Aradon
A Magyar Testgyakorlók Köre mult vasárnap Aradon vendégszerepelt, a...
Seipel osztrák kancellárt meglőtték Seipel osztrák kancellárt meglőtték
A golyó a szövetségikancellárt eltalálta. A déli pályaudvar rendőri...
Magyar-német kereskedelmi tárgyalások Magyar-német kereskedelmi tárgyalások
Január tizedike körül folytatják a magyar és német kormány...
A kis bolygók számáról A kis bolygók számáról
1916. évi július hó 1-től 1917 június hó 30-ig terjedő periodus alatt...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98