Dtum
Login with Facebookk
1926 | Október

A magyar zenekritika feladatai

A művészeti kritika és essay. legmagasabb nézőpontból tekintve, a kritikus, illetve essay-író egyéniségének irodalmi megnyilatkozása. ennek az irodalomnak is a benne megnyilatkozó szellem egyéni kiválósága adja meg a minden időkre szóló, örök értéket. azonban minden író, mikor kritikusi tollat ragad kezébe, olyan kifejezési formát választ, mely tőle az egyéni megnyilatkozás végső célján belül más közelebb fekvő célok kitűzését követeli.

 

Ezek a közelebbi célok szükségszerűen eltakarják a kritikusnak egyéni, személyes megnyilatkozásra irányuló törekvését, úgy, hogy az szinte csak az öntudat alatt él tovább, míg a "közelebbi célok,"az öntudat előterében állva, önmegtagadó alázatot és tárgyilagosságot parancsolnak arra, aki megvalósításukra törekedik.

A kritikának legfontosabb ilyen tárgyilagos célja a bírálandó műalkotás megismerése és ismertetése. A megismerés természetesen itt is szubjektív élmény alakjában történik. A kritikus és az essay-író tevékenységes azonban éppen azáltal lépi túl a műélvezőét, hogy ő intuitív élményét a műremek konkrét tényeivel, a művészi kifejezés eszközeivel, külső formáival, ismerteti meg velünk. A külső formák és a szellemi tartalom viszonya természetesen sokkal bonyolultabb és titkosabb, semhogy az előbbiből az utóbbit logikai úton levezethetnénk.

 

De a műalkotás formáival, a művészi kifejezés eszközeivel igen is rávilágíthatunk arra, amit a művész velük kifejez, a formák külső világával illusztrálhatjuk a belső világot. És minél mélyebben, igazabban ismertük fel intuíciónkkal a belső világ szellemét, annál tökéletesebben, természetesebben, magától értetődőbben, s így meggyőzőbben fog illusztráló munkánk sikerülni.

 

Ezért bár egyetlen esztéta-kritikus sem bizonyíthatja be logikai érvekkel, hogy valamely művészi jelenség valóban olyan, amilyennek ő elénk tárta, a jelenségről rajzolt kép igazságának felismerését mégis jogosan megkövetelheti az olvasótól, ha élményét a formák konkrét tényeivel plauzibilissé tudta tenni. Munkája sikerét a kritikus tehát mindig az olvasó jóakaratú belátására építi. Ahogy legközelebbi célja az ismertetés volt, úgy ismertetésének legközelebbi célja: hogy olvasója a műalkotást szemlélve, olvasva vagy hallgatva, felismerje abban mindazt, amire a kritikus rávilágított.

A műbíráló ezért már munkája jellegénél fogva összekötő kapocs a művészet és a nagy közönség között. Központi helyzete hivatást jelent s hogy azt betölthesse, újabb célokat kell munkássága elé kitűznie. Meg kell tanítania bennünket a művészi formák szimbolikus hieroglif írására, hogy kiolvashassuk a külső formákból a belső szellemi tartalmat.

 

Rá kell vezetnie bennünket arra, hogy mit értsünk valamely műalkotásban s bár ez irányú működése nem is általános (hiszen minden ember végeredményben másképpen és másképpen értelmezi egy és ugyan azon művet,) mégis, ha nem is követjük a kritikust azon az úton, melyen valamely mű magyarázatánál halad, megtanulhatjuk tőle, miképpen kell általában utat törnünk a művészet mélységeiben, megtanulunk tőle járni, hogy azután a saját lábunkon járhassunk.

A kritikus tehát nemcsak elmélyíti, hanem öntudatosabbá is teszi a nagyközönség műértését. S a bíráló irodalom éppen öntudatosító munkájával valósítja meg legnagyobb szociális célját: a közönség lelkében rendszertelenül felhalmozódó művészi élményeket elrendezi, mondhatnánk megszervezi, hogy belőlük a kedélyt és idegeket felkorbácsoló, szétziláló forradalmárokból, az emberi lélek épületének munkás kőművesei legyenek.

 

A kritikának ezért meg kell határoznia az egyes művészi jelenségek helyét és hivatását az emberi kultúrában; meg kell mutatnia, mit jelent egyik vagy másik művészet a közönségnek: az egyiknek például külön súlyt ad, hogy általa kapcsolódunk bele az általános európai fejlődésbe, a másik viszont azért előbbre való minden egyébnél, mert a közönséget legközelebbről érinti, hiszen legmélyebb gyökerében, nemzeti életében ragadja meg. A kritikának meg kell állapítania, milyen művészi táplálékra van elsősorban szükséges a publikumnak; a műélvezés helyes "terápiája" az egészséges, életerős fejlődésnek igen fontos tényezője.

 

A bírálat válassza el élesen az igaz művészetet a hamistól, az őszinte, elemi megnyilatkozást a hazugságtól, azt, ami nemesít és felemel, attól, ami rafinált aromákkal bódít és mérget csempész a közönség lelkébe. Gyűjtse össze művészi életünk nagyszerű szélviharait, melyek rendszertelenül, gyakran ok nélkül egymással szembeütközve csapkodják a közönség fogékony lelkét; akkor ez a szeszélyesen, össze-vissza korbácsolt tó hatalmasan előre hömpölygő áradattá fog dagadni és megindítja a kultúra termelő malmainak kerekét.

Ha végig tekintünk a magyar zenekritikai irodalmon, szomorúan kell megállapítanunk, hogy a kritika fentebb vázolt feladataiból egyetlen egyet sem teljesített. Hódolt ugyan a már felkapott, divatos virtuózoknak, de sokáig támadta, üldözte a magyar géniusz legmélyebb megnyilatkozását s mikor végre melléje állt, már csak a közönség ítéletét követte; nem fedezett fel semmit, nem propagált semmit a magyar zenekultúra érdekében; hagyta Operaházunkat lezülleni, filharmóniánk törekvéseit elkorcsosodni, szolgája volt a társadalmi viszonyoknak s gyáva hízelgő macskája azoknak a művészeknek, akiknek társadalmi összeköttetések a megérdemeltnél nagyobb tekintély és hírnevet szereztek.

 

Felelőtlenség, lelkiismeretlenség és nemtörődömség jellemzi a mai zenei sajtót, ha nem is egyes komolyabb képviselőiben, de kétség kívül a maga összességében. Közönségünk valóban egyedül önmagának köszöni, hogy fogékony és műértő; ízlésének kiművelésében a sajtónak semmi része sincs. Pedig a magyar zenei sajtóra nagy feladatok várnak, olyan feladatok, melyeket a közönség nem végezhet el helyette...

Elérkezett ugyanis az ideje, hogy a fiatal magyar zenekultúra belépjen férfi korába. Író emberek nagyon jól ismerik azt az érzést, mikor írói fejlődésük egyik pontján egyszerre csak mindaz, mait addig lakottak, rendszertelennek, esetlegesnek tűnik fel előttük. Érzik, hogy csak a fiatalság, a frissen kitörő, nyers tehetség dolgozott bennük, mely mohón veti rá magát mindenre, amit az élet elé vet.

 

De ők immár urai akarnak lenni önmaguknak, képességeiket határozott irányban, rendszeres munkával akarják gyümölcsöztetni. Így lépnek be munkásságuk férfi korába. A magyar zenekultúra is immár elérkezett a fejlődésnek erre a kritikus pontjára. (Az író emberek jól tudják, hogy az ilyen férfi korba-lépés mindig többé-kevésbé súlyos krízist jelent.)

 

Ma már érezzük, hogy mindaz, amit eddig alkottunk, fiatalos, bámulatosan gazdag tenyészés volt, felszabaduló erők gyönyörű száguldása. Közönségünk szinte példátlan lendülettel portyázta be a zeneművészet birodalmát s hadjárataiból kincsekkel megrakodva tért vissza a mindennapi életbe. De most már váltsa fel a portyázó hadjáratot a rendszeres hódítás és a hódított területek maradandó megszervezése. Ha valamikor, úgy most kellene sarkára állni a sajtónak, hogy a nálunk bőségesen felhalmozott erőket maradandó alkotómunkára serkentse.

Első és legfontosabb teendőnk a nemzeti zenekultúra széles kiépítése. A magyar közönség nagy része még ma sem érti a magyar nyelvű muzsikát. A régi magyar népzene ápolása és terjesztése azonban hamarosan megtaníthatja a nemzetet saját zenei anyanyelvére. Népzene-hangversenyeink, hála Kodály Zoltán, Basilides Mária, Marschalkó Rózsi és Székelyhidy Ferenc fáradozásának, az utóbbi esztendőkben örvendetesen megszaporodtak.

 

Az elmúlt szezonban emlékszem egy ilyen hangversenyre: legkiválóbb előadóművészeink léptek dobogóra, a magyar népzene legragyogóbb kincseit szólaltatták meg, Kodály Zoltán feldolgozásában. Az est sikere igen nagy volt. A Zeneakadémia terme majdnem egészen megtelt s akik eljöttek, elámultak a hangverseny számok megejtő szépségén.

 

Utána beszéltem egyetemünk irodalmi katedrájának legnagyobb tekintélyű tanárával, aki "konzervatív" ember hírében áll és ezúttal hallotta először Kodály népdal feldolgozásait; ez a "konzervatív" férfi, a régi generáció képviselője, igaz lelkesedéssel hajtotta meg zászlaját az új magyar zene előtt. "Kodály Zoltán - mondotta - a legértékesebb kultúrmunkát végzi. Milyen rég kellettek volna nekünk olyan férfiak, mint ő." Ezen a hangversenyen ez az ősz egyetemi tanár képviselte egyedül a "hivatalos" magyar kultúrát. Közvetlen a hangverseny után tartotta a Vigadóban dalestjét az olasz Battistini.

 

A Kodály-koncert mély benyomásával lelkemben léptem be a Vigadóba. Az összes csillárok égtek, ragyogó estélyi toalettek csillogtak, arisztokraták, társadalmi és hivatalos előkelőségek, grófok, bankárok, főtanácsosok tömege hullámzott és hallgatta Battistinit, a tüneményes hangfenomént, amint századszor énekli az ezerszer halott Bajazzo prológusát. - Hol vannak ezek az urak és hölgyek a Jeritza-esték, a Piccaver-koncertek frakkos és gyöngy nyakékes látogatói, mikor a magyar zenéről van szó?

 

Hol vannak a hivatalosak és a tehetősek? Ha csak egyszer eljönnének, lehetetlen, hogy fel ne rázná őket a magyar mélosz, mely nemcsak nekünk magyaroknak a legértékesebb, hanem európai viszonylatban is a legnagyobb művészi értékek sorában áll és amellett van olyan "tetszetős,"mint a legédesebb olasz ária. A divatos művészet felületes élvezői nem tudják, hogy ez a magyar zene visszaadja őket saját maguknak, visszaadja őket saját népüknek és hazájuknak. De honnan is tudnák!

 

Másnap az újságokban hasábos cikkeket olvasnak Battistiniről, melyből megtudják, hogy mit evett és ivott a világhíres művész, mikor az illető lap kritikusával együtt vacsorázott. Hasábos interjúk az olasz fenoménről és tízsoros cikkecske a magyar zene igazán korszak jelentő eseményeiről! Igaz, Battistini nagy művész, de nem jelent többet, mint egy szép estét, viszont a magyar zene minden hangja egy nemzet életét jelenti.

Minden túlzás nélkül állítjuk, hogy Borús Endre, aki a Wesselényi-utcai polgári iskola nagyszerű gyermekkarát megszervezte és valóban szenzációs hatással adta elő Kodály két gyermekkarát, nagyobb jelentőségű, mélyebb kultúrmunkát végzett, mint ezen életünknek bármelyik díszszimfóniákat komponáló hivatalos vezetője. Ki gondoskodik arról, hogy a Wesselényi-utcai iskola példája követőket találjon? A középiskolai énekórák, a cserkésztáborok csakúgy harsognak a hazafias nótáktól. És milyen nyomorúság!

 

A nemzeti színűre festett szavakat a legósdibb sváb melódiák törik képtelenül magyartalan prozódiába; vérszegény Zelter- és Hildach-epigonok énekeltetik az ifjúságot magyar nyelven...németül; és teszik ezt most, mikor Bartók és Kodály megmutatta, miként kell a magyar népdalt a kórus irodalom számára kiaknázni, a magyar népdalt, melynek egyetlen sora több kultúrát plántál az éneklő ifjúságba, több igazi magyar öntudatot ébreszt benne, mint valamennyi németes irredentanóta együttvéve. -

 

Dalos egyesületeink élünkön a Budai Dalárdával derekas sváb muzsikát visznek magukkal külföldi körútjaikra; tudomást sem vesznek az önálló magyar művészetről. - Egyházi zeneszerzőink egyre-másra komponálják Reinberger sablonos hatása alatt a miséket és nem is sejtik, hogy a XVI. és XVII. század egyházi ének kincséből olyan őseredeti magyar melódiákat tanulhatnak, melyeknek felhasználásval még a szerényebb tehetségű zeneszerző is beleírhatja nevét nemzete zenetörténetébe.

Hát nem látják az emberek, hogy itt két ember, Bartók és Kodály, egyedül cipeli vállain egy gazdag és nagyra hivatott nemzet hatalmas szellemi örökségét?! miért nem sereglenek köréje mind, miért nem segítik cipelni mind ezt a kincses terhet? - Ehelyett irigy álkonzervativak gáncsot vetnek a nemzeti tradíció igazi őreinek.

 

Hiszen itt nem Bartókról és Kodályról van szó, hanem arról a kincsről, melynek letéteményesei. Egy Bartóknak, egy Kodálynak nem árthatnak: ők ketten örökre beírták nevüket a művészet könyvébe, sőt egyéni kiválóságuk annál hatalmasabban magaslik ki a korok fölé, mennél sivárabb pusztaság veszi őket körül. Ők máris győztesek s mi csak azt akarjuk, hogy győzelmük áldásaiban egész nemzetünk osztozzék.

 

A közönség érettebb, önállóbb ítéletű csoportja már régóta elzarándokol zenéjük üdítő forrásához, de az a nagy tömeg, melynek nincs alkalma közvetlenül a forrásból meríteni, mely így nem alkothat magának önálló ítéletet, rászorul a sajtó hírszolgálatára. A zenekritikának itt erélyesen állást kell foglalnia és kíméletlenül le kell sújtania a legszentebb magyar ügyet támadó álkonzervatív farizeusokra, akikről könnyű lenne kimutatni, hogy milyen kevéssé írástudói annak az igazi klasszikus művészetnek, melynek nevében beszélnek.

Jellemző egyébként az új magyar zene ellenségeire, hogy amilyen hangosan emlegetik a "gute alte Tonkunst"-ot, mikor a modern magyar zeneművészetet támadják, éppoly némák, lusták és közönyösek, mikor az igazi "gute alte Tonkunst" érdekeit kellene szolgálniuk. A zenepedagógia bibliáját, Bach hatalmas ővrét, bizony nem igen lapozzák fel a Zeneművészeti Főiskola növendék-hangversenyein. Pedig van-e kedvezőbb alkalom Bach hihetetlenül gazdag kamarazene-művészetének ápolására ezeknél a növendék-hangversenyeknél! Az intézeti énekkar műsorain még véletlenül sem találkoztunk Bach valamelyik motettájával. A növendék-zenekar legfeljebb (bár ez sem valószínű) csak hírből ismeri a "Brandenburgi koncerteket." Hol van itt a klasszikus zene ápolása?

 

Hogy mégis van ilyen zenei főiskolánkban, azt Kodály zeneszerző növendékeinek bemutatkozásánál láttuk; itt az előadott kompozíciók alapos zenei szerkezete valóban a bachi kontrapunkt komoly ismeretéről tanúskodott. Ezek a fiatal zeneszerzők és a "modern" Bartóknak "Wohltemperiertes Klavier"-on nevelkedett zongora tanítványai bizonyítják egyedül, hogy a Főiskolában van két tanterem, hol Bach szellemét a neki kijáró megkülönböztetett tisztelettel ápolják.

 

És a sajtó? Írt-e valaha olyan bőven Bachról, mint Titta Ruffo ebédjéről? Ujjongott-e, lelkesedett-e, ha Bach, Häendel monumentális vokális kultúrája," "Mozart naiv derűje" s joggal gondolja, hogy Bach tudományos zenei algebra füzeteket, Haendel cikornyás énekskálákat, Mozart kis rokokó muzsika játékszereket komponált. Így nem lehet a klasszikus szerzőket népszerűsíteni. Tessék rámutatni a bennük rejlő költészetre! Tessék a klasszikus remekművek előadását megkülönböztetett elbánásban részesíteni!

A zenekritikának egyik legfőbb feladata: rákényszeríteni az előadóművészeket, hogy a legértékesebb zeneirodalom szolgálatába álljanak. Közönségünk a nagy klasszikusok közül egyedül Beethovent ismeri. (Ezt is elsősorban Dohnányi Ernő páratlan művészetének köszönhetjük.) Mozart, Bach, Haendel művészetéről, ami annak rendkívüli átfogó erejét és gazdagságát illeti, alig van sejtelme. A Budapesti Zene- és Énekkar Egyesület Siegfried Ochsnak, a Palesztina-kórus Fischer Edwinnek vendégszerepeltetésével, reméljük, nagyot lendít Bach és Haendel népszerűsítésének ügyén.

 

Vajon ki fogja-e emelni a zenekritika, hogy Ochs Siegfried, a kiváló berlini oratórium dirigens és Fischer Edwin, a legkitűnőbb német zongoraművész, sokkal ragyogóbb, hatalmasabb és hasonlíthatatlanul fontosabb művészi jelenség, mint például a frakkos publikumú Piccaver Alfréd? Vajon fel fogja-e fedi a zenekritika, hogy aki csak egyetlenegy Bach-kantáta szépségébe belemerül, azt többet ismer meg a zeneköltészet megragadó varázsából, igazi lényegéből, mint aki a világ összes Piccaver-, Jeritza- és Friedman-koncertjeit végighallgatja?

 

Vajon felvilágosítja-e végre a kritika olvasóit, hogy nemcsak az fontos, hogy ki énekel vagy ki zongorázik, hanem az is, hogy az illető mit énekel és mit zongorázik? Hiszen örülünk, hogy Kleiber Erich vezényelni fogja Operaházunkban a Carment, de mennyivel többet jelentene, ha a Varázsfuvolát vagy a Don Juant vezényelné! Ezek olyan igazságok, melyeket mindenki tud, melyeknek azonban egyszer már érvényt is kellene szerezni. És ki szerezzen nekik érvényt, ha nem a zenekritika, a sajtó propagandája?

A magyar és a klasszikus zene ügye mellett felmerül egy harmadik is: a "modern" zene problémája. A külföld tele van a modern ezen csatazajával, nálunk minden csendes. Mi csak örülhetünk, hogy Magyarország nem rántott kardot ebben a furcsa ütközetben. Ez azonban nem jelenti még, hogy ezt az ütközetet mint passzív szemlélők ne kísérjük fegyelemmel. Nekünk nem kell harcolnunk, mert mi Bartókkal és Kodállyal már győztünk.

 

Mit jelenthet számunkra a németek, franciák és csehek kísérletezése, számunkra, akik modern zenénkben igazi költői eredményeket bírunk; hiszen mi éppen akkor találtuk meg a zenében magunkat, mikor a hegemóniát tartó németek elvesztették magukat. A külföld zenei forrongását azonban mégis figyelemmel kell kísérnünk. legjellegzetesebb képviselőinek nem szabad hiányozniuk hangversenyeink műsoráról. Rendszerint ilyen technikai forradalmak kovácsolják a fegyvert, mellyel a költőzseni azután meghódítja a világot.

 

És ki a megmondhatója, nem jelenik-e meg a közeljövőben az a nagy külföldi költő muzsikus, aki a mai technikai törekvések konglomerátumából kiolvasztja az aranyat, ha mi nem követjük figyelemmel a külföldi moderneknek gyakran zseniális és ragyogó fantáziával alkalmazott technikai újításait, ha közönségünk zenei hallását nem idomítják az új zenei formák, úgy könnyen megtörténhet, hogy a külföld eljövendő nagy muzsikusával, a technikai újítások költői feldolgozójával tanácstalanul fogunk szemben állni.

 

A kapcsolatot a külföld zenekultúrájával ezért semmi esetre sem szabad elveszítenünk. Irányelvünk a külföldi modern zene propagálásánál: csak a legzseniálisabbat és legjellegzetesebbet szabad előadni. A modernek felelőtlen tömegtermeléséből nem kérünk. (Ennek külföldön azonban van értelme: az új formák legbiztosabban a tömegek munkájából kristályosodnak ki; ezért erélyesen védenünk kell az éppoly gyakran lebecsült, mint túlbecsült "Moderne Musikwoche"-kat.)

 

De igenis megköveteljük, hogy a modern zenét diszkreditáló Reznicsekek és az eklektikus Respighik helyett Sztravinszki és Schönberg kerüljön elsősorban a filharmonikusok műsorára. A külföldi modernekről még legnagyobb ellenségüknek is el kell ismernie, hogy ma ők a nyugat európai szellem legjellegzetesebb képviselői. Vezéreikkel tehetség dolgában egyetlen konzervatív kortársuk sem mérkőzhet. A mai konzervatív zene legkitűnőbbjei is epigonok: egy nagy múlt halvány másolatai. Ha egyetlen eredeti szellemet fel tudnának mutatni, részt kérhetnének Európa zenei fejlődésében. Így azonban ezt a mai kort nem sajátíthatják ki magunknak.

 

A konzervatív kritika többé-kevésbé jogosan írhatja a külföldi modernekről, hogy tévelygők és alacsonyrendűek, sőt teljes joggal írhatja, hogy romlott, méltatlan utódai Bach, Beethoven, Mozart, Wagner művészetének; de nem vitathatja el tőlük, hogy a mai Európa az ő tulajdonuk, hogy a mai nyugati művelődésnek ők a muzsikus-képviselői. Európára, nyugati művelődésre azonban mindenkor szüksége van hazánknak, még akkor is, ha ez a műveltség romlott és alacsony szellemű.

 

Egy nemzet sohasem táplálkozhat csak önmagából, mindig rászorul a szomszédos népek kultúrájára, mint az emberi szervezet a környező levegőre, melyet be kell szívnunk akkor is, ha áporodott. Van benne sok bacilus és miazma, de van benne éleny is. A magi magyar zenei szellem olyan életerős, hogy nem kell félnie a fertőzéstől. De különben is a fertőzés veszélye kisebb, mint a légmentesen elzárt szobáé, melyben az ember előbb-utóbb megfullad. Ezért nem szabad becsuknunk ma sem a nyugat felé néző ablakokat.

A magyar zenekritikusnak, mint látjuk, nehéz és nagy küzdelemre kell felkészülnie. Harcterét csak legfőbb vonalakban rajzoltuk meg. Folyóiratunk, a Nyugat, az eddiginél nagyobb rovattal lép ezentúl a zenekritika küzdőterére abban a tudatban, hogy a meggyőződéses, meg nem alkuvó kritikussal mindig együtt halad a nagyközönség.

 

Tóth Aladár

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98