Az öröm és a fájdalom játsszák életünkben a legfőbb szerepeket. Egész életünkben arra törekszünk, minél több örömben, gyönyörben legyen részünk. Valósággal vadásszuk a kellemes érzéseket és félve kerülünk mindent, ami fájdalmat, kellemetlen, leverő érzéseket okoz.

Ilyenek vagyunk mindnyájan. Tele vagyunk panasszal, keserűséggel, de azért titokban igyekszünk minél kellemesebben berendezni arasznyi kis életünket itt a siralom völgyében. Mert mégis jó az öröm. Ha nem is abszolut jó, ha nem is fenékig tejfel, de mindenesetre jobb a fájdalomnál. Ha öröm ér, mosolygunk, nevetünk, kacagunk, Arcunk kipirosodik, szemünk csillog. Gondolkodásunk elevenebb, gyorsabb lesz. Könnyűnek érezzük magunkat, szinte repülni tudnánk. Sokat és gyorsan beszélünk. Sőt táncolunk, ugrálunk, ha nagyfokú az öröm.

Akit a fájdalom üt szíven, az egyszerre fáradtunk, nehéznek, erőtlennek érzi magát. Arca megnyúlik, sápadt, halovány lesz. Mintha megnémulna, nem beszél, megfagy a szó az ajkán. Ha beszél, hangja gyönge, erőtlen. Teste meghajlik, meggörnyed. Feje lecsügged, szemei bemélyednek. Az egész lényét elöntő kellemetlen érzések sírásra, zokogásra fakasztják. Minden védekezésről lemondó nagy tehetetlenségében egész teste görcsösen vonaglik.

Sokáig azt tartották, hogy az öröm és a fájdalom olyan megfoghatatlan, titokzatos lelki jelenségek, amelyek kicsúsznak az emberi megismerés köréből. Úgy gondolták, hogy a kellemest és a kellemetlent csak érezni tudjuk, megmagyarázni nem. A kísérő jelenségek pedig nem fontosak, ezek csak lényegtelen és jelentéktelen külsőségei magának az érzésnek.

Lange hosszú és fáradságos kísérletek segítségével azonban rávilágított örömeink és fájdalmaink titkára. Valósággal lerántotta róluk a titokzatosság, a rejtelmesség leplét. Kimutatta, hogy az örömeinkkel és fájdalmainkkal járó élményeink kitágulásának összeszűkülésének a természetes következményei.