Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1929 | Január

Rippl-Rónai József emlékére

A drága szép feje minduntalan feltűnik a falakon, az emlékkiállítás képei között. Legelőször a régi, kilencvenes évekbeli képek között, kackiásan, legényesen, kerek arccal, felkunkorított bajusszal, - Maupassant korabeli Bel Ami, párisivá vedlett magyar. Aztán később, már a sikerek teljében, hosszú szürkülő hajjal, rövidre nyírt szürkülő bajusszal, fején a klasszikus piros sapka, arcán az öregedés pergamenje, szeme alatt kis zacskók.

 

De ugyanaz a tekintet, csöndes, nyugodt, mélyén egy kis humor, de olyan embernek a tekintete, aki mindig figyel, gondolkodik, az életre néz. A legszebb férfi-fejek egyike, nagyszerü Rippl-Rónai-téma. Aki ismerte és szerette, az őrzi a szívében ezt a fejet, mint valami szép drágakövet, amelyet mindig megújuló gyönyör elővenni az emlékezetben, nézegetni, elgondolkodni rajta, visszaemlékezni hangjára, lassú mozgására, az életre, mely benne lakott s ma már nincs többé.

Próbálom összerakni, összeegyeztetni a képeket, melyeket az emlékkiállításon láttam, az emberrel, akit ismertem, ügyetlenül, tapogatózva, olyan ember módjára, aki nem szokta meg, hogy képzőművészetről sok gondolata legyen, nem is bízik eléggé tisztán benyomásra épített gondolataiban: de valahogy az érzékeivel érzi azokat a különös képeket. Ki lehetne-e magyarázni az emberből ezeket a képeket, az embert ezekből a képekből? Valahogy roppant szorosnak érzem ezt a kapcsolatot a kettő között, szervesnek, magától értetődőnek.

 

Minden igazi művésznél így van ez, de Rippl-Rónainál még jobban érzem, mint másnál, közvetlenebbnek, mintha olyan volna ez a kapcsolat, mint amilyen az ember és a hangja között van, a hangon érzem a testet, amelyből lett. Igen, érzem Rippl-Rónai testét ezeken a képeken. Érzem, hogy ez a művészet az ember testiségéből lett, a vérből, mely a bőre alatt forgott, az érzékekből, melyekkel a világot tudomásul vette - azaz, hogy nem annyira a világot, mint a világban önmagát.

 

Ezek a képek nem festői feladatok megoldásai, nem négy keretvonal közé szabott térnek színekkel és formákkal való kitöltései, hanem életfunkciók és vallomások arról, hogy egy ember, egy festő élt, látott, örült annak, amit élt és látott. Alighanem ez az, ami a művészetben a közvetlenséget teszi és ami Rippl-Rónait a legközvetlenebb festők egyikévé teszi. Mintha a gondolkodásnak és az ítélésnek semmi szerepe nem lett volna képei alkotásában s az élet látomásából származó benyomás a szemből az agyon át minden változás, formálás nélkül jutott volna az ujja hegyéig, az ecsetig, a pasztellkrétáig s onnan a vászonra.

 

De gyönyörű piros kendőt láttam egy asszony vállán, egy szobában ragyogó piros terítőt az asztalon, a multkor a Balatonparton messziről néztem a nyűzsgő strand százféle kis színfoltocskáit, aztán meg egy asszonyi arcot, amint sötét háttérből fehéren, szinte szublimált fénnyel világított ki, no meg egy másik arcot, öreg asszonyé volt, nagyon érdekelt, tele volt karakterrel, leolvastam róla az egész életét, és bizony, pajtás, szép zöldek a fák nyáron a kaposvári kertben, Lazarin ül kendővel a vállán az ambituson, olyan érdekes volt, minden érdekes, amit az ember lát, azonnal lefestettem, amint láttam, én bizony nem okoskodtam rajta sokat, csak lefestettem. Mintha ezt mondaná képeivel. Ez a közvetlenség több, mint impresszionizmus, ez az ember szenzualitásának átvitele a képekbe.

 

Mintha eszköz nélkül, csak az érzékeivel festene. Írókban ez a tulajdonság gyakrabbi, képzőművészetnél ritkább, a szó mégis csak elevenebb anyag, mint a festék vagy az agyag, nem különödik úgy el az ember testétől, nem idegen, magáé az emberé, mert belőle lett. Adyban ez épp olyan teljességgel meg volt, alighanem azért értette egymást ez a két ember ilyen jól, költő a művészt, művész a költőt, barátságuk zavartalan és változatlan volt eleitől végig. Érezték egymásban nemcsak a tehetség, hanem az embertípus kongenialitását is.

Egy dologban persze nagyon különbözők voltak: Ady nem tudott élni, Rippl-Rónai pedig tudott élni. Ady művészete sóvárgó bánkódás és lelkiismeretfurdalás. Rippl-Rónaié a csöndes öröm a világ láttára. Azokat a mély, derült kék egeket, azokat a lángoló piros színeket, azokat a szinte ősemberi tarka színeket, azokat az üde, öntudatlanul szép női arcokat és perverzül szűzies testeket, melyeket Rippl-Rónai látott és megfestett, Ady sohase látta, mert ő minden színbe, minden szépségbe belekeverte a lelkében gyötrődő fekete színt. Rippl-Rónai az életben való gyönyörködés művésze. Nem ismerte a tépelődést, a bizonytalanságot, a kételkedést önmagában és művészetében, ő csak annak örült, hogy ki tudja fejezni, amit látott, a maga módján, teljesen úgy, ahogy látta és ahogy reagált rá.


Voltak neki is problémái, sokáig küzdött a kifejezés módjával, hol csütörtököt mondva, hol olyan remeket alkotva, mint a babos-ruhás meg a kalitkás, meg a virágot rendezgető nő vagy a Maillol-arckép. Keresett és talált és néha ő gyűrte le, amit talált, néha az gyűrte le őt. Híres Ťfeketeť korszakában - ezt meglehetősen teljesen láthatni az emlékkiállításon - a szín nélküli és kevésszínű forma problémáival vesződött s ez nagy vesződség lehetett.

 

De megtalálta a megoldást, néhány remekművet hozott ki a viaskodásából és aztán ment tovább, egyre jobban a színek felé, a szőnyegszerű felbontásán és újra-összerakásán a tárgyaknak, a kontúrok kultuszán át az abszolút színességig, a világ tarkaságán való naiv gyönyörködésig. De a mi problémája volt, az a magáé volt, maga adta fel magának, a saját kíváncsiságából keresett. Nem mondom, hogy nem jutott bele művészetébe egy s más, amit mástól tanult, talán kora levegőjéből, - senki sem lehet abszolút független attól, amiben él, kortársaitól, korától.

 

De, hogy ezek mind mellékes és járulékos dolgok, nem tartoznak művészete lényegéhez, ezt merem állítani a nélkül, hogy illetékesnek érezném magamat összehasonlító elemzésre. Akik ismertük, tudjuk, hogy teljesen független, mindenfelé befejezett egyéniség volt, nem tartozott senki máshoz és semmi máshoz. Külön tudta választani magát az egész világtól, bizonyos mértékig a hozzá legközelebb állóktól is. Egocentrikus volt, mert valóban ego volt. S az embernek ez a függetlensége a művész függetlensége is volt. Ebben talán szerepe volt némi naivitásnak is: ahogy ő festett, az volt a festés módja maga, csak tudta, de nem értette belül, hogy máskép is lehet festeni.

 

Mert ő olyannak látta, azt hitte, olyan is a világ. Bizonyára csodálkozott, kivált régebben, mikor presztízse még nem törte át a meg-nem-értés és a szándékos félremagyarázás akadályait, hogy mások megütődnek azon, amit csinál, nem értik, ki is gúnyolják, - de bizonyos az is, hogy soha nem jutott eszébe máskép festeni. Mert nem is lehet máskép festeni, ez volt a belső, ösztönös érzése. Ha néha beszélt, vagy, mint emlékezéseiben, írt a művészetéről, akkor is úgy szólt róla, mint valami magától értetődő dologról.

Először láttam, még mint frissen Pestre került egyetemi hallgató, aki most lát életében először műkiállítást. A régi Műcsarnok kiállításán járva, egy jókora csoport férfi és nő vonta magára figyelmemet, akik egy keskeny, magas kép előtt álltak és hangosan, illetlenül nevettek. A mellettem álló úr odasúgott a többieknek: gyertek, itt áll a festő - s erre a vidám társaság némi röstelkedéssel elszéledt. Csak egy pödört bajuszú, karcsú, párisias ruhájú, 30 év körüli fiatalember állt ott, nyugodt önuralommal, ingerültség vagy szomorúság jele nélkül.

 

Rippl-Rónai volt. Az volt az érzésem, nem érti, mért nevetnek. A kép, amelyen nevettek, ott látható az emlékkiállításon, a virágokat rendezgető hosszú, karcsú, feketeruhás nőalak, ma mindenki tudja, hogy remeke Rippl-Rónainak és remeke a magyar művészetnek. Utoljára halála előtt pár hónappal láttam, betegségből félig kigyógyulva ült a gellérthegyi műterem kis loggiájában, süttette magát a nappal s örült a tavasznak, az érett szépségű nőknek, akik körülötte fecsegtek, mint a fecskék. Mikor járt egy pár lépést, észrevettem, hogy az egyik lábát húzza egy kicsit. Úgy búcsúztunk el, hogy viszontlátásra. Most, az emlékkiállításon, megvolt a viszontlátás.

 

Schöpflin Aladár

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Az élet csodáiból Az élet csodáiból
A jövő szédítő fejlődés képét tárja elénk. E fejlődés meginditását...
Volt politikai barátai végeztek Borbély- Maczky Emillel Volt politikai barátai végeztek Borbély- Maczky Emillel
Borbély- Maczky Emil Miskolc és Borsod vármegye volt kormánybiztos...
Véres összeütközés Charlottenburgban rendőrök és kommunisták között Véres összeütközés Charlottenburgban rendőrök és kommunisták...
Ma délután Charlottenburgban ifjukomministák tüntető csoportja és...
Rövid hírek a politikából Rövid hírek a politikából
ondonból jelentik: A bányamunkások sztrájkja teljes egészében folyik...
Elhangzottak a védbeszédek a deportáló triumvirátus tagjai felett Elhangzottak a védbeszédek a deportáló triumvirátus tagjai felett
Zsúfolt padsorok előtt reggel 9 órakor nyitotta meg Jaross- Endre-...
Az apjáért Az apjáért
Budapesten egy fiatal másodéves egyetemi tanuló, Erhardt József az...
Az orvosi röntgentechnika újabb fejlődéséről , X-sugárzás Az orvosi röntgentechnika újabb fejlődéséről , X-sugárzás
Röntgen Vilmos Konrád 1895-ben a róla elnevezett sugarakat...
Kedves Olvasók! Kedves Olvasók!
Sokáig állt a portál képzeletbeli óramutatója 1944 októberénél, a mai...
A miniszterelnök Olaszországban A miniszterelnök Olaszországban
Rómában szombaton este 11 órakor a következő hivatalos jelentést...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98