Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1929 | Május

O'Neill drámája a Vígszinházban

Különös közjáték

Európai író aligha merte volna kezébe venni azt az anyagot, amelyből O'Neill dolgozik és még kevésbé merte volna olyan nyiltan feltárni a történések mögötti belső motívumokat, mint ahogy az amerikai író meri. Ehhez amerikai ember tradiciótlansága és függetlensége kell, amely hozzányúl mindenhez, amihez akar és megcsinál mindent, amit akar. Széttöri és újra összerakja a drámai formát, regénytémát drámává gyúr, kifordítja, befordítja az alakokat tetszése szerint s a maga erőteljes félbarbárságával nyiltan kimond olyan dolgokat, amelyeket mi európaiak legfeljebb finoman, távolról sejtetni mernénk.

 

Ilyen leplezetlen színdarabot még nem is láttunk. Az írásnak európai módú, közvetett és finom modorát nyilvánvalóan le is nézi ez az amerikai író, a passzív, ábrándozó s mindig kissé komikus Charley Marsden alakjában, akiről megmondja, hogy szépen tudja megírni regényeit, de csak a felületen marad, a lényegig sohase jut el.

O'Neill bizony odamarkol kíméletlenül, ahol a lényeget érzi. Az embereket teljesen akarja megmutatni, azokat a gondolataikat és indulataikat is, amelyeket sohase foglalnak szavakba s amelyeket önmaguk előtt is igyekeznek eltitkolni. Mindegyik emberében megmutatja a kultúrált felszín alatti gonosz és csúnya motivumokat, nem lát bennük teljesen tiszta érzést, amelybe ne elegyedne valami sötét indulat.

 

Apa és leánya viszonyában a szeretetteljes viselkedés alatt lappangó gyűlöletet, a szerelem állati szexualitású vágyát, az anyaság alatt a csalást - s így tovább. Freudi koncepció ez, de olyan embernek a freudi koncepciója, aki gyanus, hogy csak hallomásból vagy legfeljebb ujságcikkekből ismeri Freud tanítását s ez neki elég is, a többit elintézi Freud nélkül maga is. Nekünk legkülönösebbnek tetszik az a magától értetődés, mellyel a fő női szereplő, Nina, a szexuális dolgokat nézi, egészen elfogulatlanul, morális skrupulus nélkül, mint olyan dolgot, amihez az erkölcsnek semmi köze.

 

Európai író mindig idealizálja többé-kevésbé a szerelmet s a nőt, sohase meri egészen megsemmisíteni a régi konvencionális szerelem-ábrázolás korlátait s nem bír szabadulni a morális megítélés hagyományától. Pedig ő is tudhatná, amit ez az amerikai mer tudni: hogy a nők általában józanabbul, illuziómentesebben nézik a szerelmi dolgokat s a megtörtént szerelmi cselekvény után kevesebb skrupulust csinálnak maguknak, mint a férfiak. O'Neillen meglátszik, hogy olyan világból való, amely nem ment keresztül a romantikán s ami kevés romantikát átélt, azt teljesebben lehámlasztotta magáról, mint az európaiak.

O'Neill nem igyekszik szimpatikussá tenni az alakját, az igazat akarja róluk megmondani, cselekvéseiket, szavaikat belülről motiválva kapcsolatba hozni belső indulataikkal. S érdekes, hogy ezek az alakok mégse válnak antipatikusakká. Az apa, aki megakadályozta lánya boldogságát s olyan féltékenységet érez iránta, amely már jóval több, mint apai érzés, a leány, aki gyűlöli apját mindezért, a háborúban elesett vőlegénytől megtagadott csókot azzal teszi jóvá, hogy öröm nélkül, csak úgy szívességből odadobja testét a rokkant katonáknak, akiket ápol, férjhez megy szerelem nélkül, magzatától orvosilag megszabadítja magát, mert megtudja, hogy a férj terhelt családból származik, aztán gyereket fogan az orvostól, ezt a gyereket úgy prezentálja, mint a férje gyerekét s a viszonyt az orvossal évekig folytatja, az anyósa, aki rábeszéli menyét a tiltott operációra s a kakukficsempészésre - s a többi alakok mind meg vannak terhelve olyan dolgokkal, amelyek rendes körülmények között felháborítanának.

És mégis érdeklődni tudunk irántuk, nem hozunk róluk marasztaló ítéletet. Miért? Mert az író megérteti őket velünk, mert embereknek érezzük őket, sárból és aranyból, fényből és sötétségből gyúrtaknak, amilyenek magunk is vagyunk. Az író rendkívüli ember-ábrázoló képességének szuggesztiója alatt állunk. Ez a Különös közjáték legfőbb értéke: kimerítően ábrázolt embereket állít elénk, akiknek minden szava csakugyan belőlük fakad, nem az író adja a szavakat szájukba, előre megfontolt cél szerint.

 

S tisztán és pontosan látjuk ezeknek az embereknek egymáshoz való viszonyát, azt a mértéket, amennyiben egymás sorsára hatnak. Mindezt átvilágítja az író filozófiája, amely azt mondja, hogy az ember nem csinálja az életét, hanem csak éli, nem tudatos akarat szerint, hanem adott diszpoziciók kényszere alatt. Úgy cselekszel, amilyen vagy s hogy milyen vagy, az nem tőled függ. Minden cselekedeted előbbi cselekedetek konzekvenciája s eljövendő cselekedeteid előzménye.

Ezért kellett a dialógust úgy csinálni, hogy az alakok a hangos beszédük mellett elmondják a titkolt gondolataikat is. Dialóg közben rövidebb-hosszabb monológokat is mondanak. Ez ebben az esetben több, mint technikai fogás: az írónak szüksége van rá, hogy alakjainak igazi, belső életét feltárja. Mint technikai újítás aligha kerülhet közhasználatba. Kiállhatatlan modorossággá válna, a dialógusban minduntalan pauzákat idéz elő: amíg az egyik beszélő a gondolatait mondja, a másik hallgatni kénytelen, nincs szerepe s színpadon mindig baj, ha az előtérben levő valamelyik személynek, akár csak pillanatokra is, nincs szerepe.

 

Az akciónak természetéhez tartozik, hogy nem szabad egy percre sem felfüggesztődnie. O'Neill, úgy tudom, maga sem használja ezt a fogást többi darabjaiban. S nem tudom, a Vígszínház találta-e ki vagy az eredeti amerikai előadáson is úgy csinálják azt a világítási fogást, hogy a fejre vetített fénnyel jelzik, hogy a szereplő most a titkos gondolatait mondja el, de ez a mesterkélt jelzés nem szükséges, mintegy a gyöngébbek kedvéért való s ezért inkább zavarja a közönséget. A színésznek magának kell megcsinálni, hogy a közönség mindig tisztában legyen vele, mikor beszél a partnerének s mikor beszél magában.

 

A közönséget csak kedvetleníti, ha azt veszi észre, hogy nem tételezik fel róla, hogy magától is megérti a dolgot. Egy helyen kitünően beválik ez a hangos gondolkodás: a második felvonás végén, mikor a négy szereplő együtt ül s elmondja gondolatait sorban egymás után, s midőn az asszony otthagyja a férfiakat, ezek hárman egyszerre mind utána néznek. Három férfi, akiknek sorsát egy asszony determinálja s egy asszony, kinek sorsa e három férfi között súrlódik - a jelenet pontosan jelzi a sorsokat, szimbólikus értelme van, nagyon szép, egyszerű szavak hullanak, a darab drámai tetőpontján van. Itt érezni O'Neillben legerősebben együtt a költőt és a drámaírót.

Nagyon nehéz és nagyon hálás feladatot nyujt a darab a szereplő színészeknek. Olyan nehéz és nagy szerep, mint a Nina, kevés van a modern drámairodalomban, terjedelme jóformán az egész asszonyi élet, a lányságtól az őszhajú öregkorig, közben végigmegy az asszonyi érzés egész skáláján, minden érzés az erotikába torkollik bele s ezt minden pillanatban éreztetni kell. Gombaszögi Frida művészetének diadala, hogy ezt mind bírja.

 

A fizikuma úgyszólván együtt fejlődik a szereppel, az első felvonás lányos mozgása, később az érett asszony erőteljes lágysága s a végén a törődött, öreg asszony lankadtsága - a művésznő minden mozdulata jelzi az életkor változásait. Ugyanúgy a beszéde is, a hangja pedig minden modulációval hozzásimul a szerep belső életéhez. Elmélyedt, komoly, művészi munka ez, de erős és tiszta színészi ösztönök munkája is. Egy komplikált feladat adaequat megoldását kaptuk a művésznőtől.

 

Kicsiny, de rendkívül kényes szerepében Varsányi Irén egyik legfontosabb pontján megmenti a darabot, az ő lényének finomsága nélkül nagyon nehéz volna elfogadni az anyóst, aki menyének megmagyarázza, hogy nem szabad megszülnie terhelt apától fogant magzatát. A férfiak közül Vértesst kell elsősorban említeni. Új ember, kitünően beválik. Mindig biztosan áll a helyén, teljesen benne van szerepében és intelligensen beszél. Rajnay is jól kiformálja az alakot, csak fürge ugrándozásában túloz kissé.

 

Törzs ábrázolásában Charley alakja, úgy érzem, üresebb, mint amilyennek az író elképzelte, csak a fél-komikus jeleneteiben igazán jó. Néhány percnyi kis szerepében kifogástalanul csinálja a dolgát Gellért Lajos. A rendezés Jób Dánielnek alighanem legjobb rendezői munkája, minden hatás-lehetőséget teljesen kihoz és finoman old meg nem egy nehéz problémát. Általában a színház nagy ambicióval végzett nehéz munkájáról csak elismeréssel lehet szólni s nem szabad elfeledkezni a fordítóról, Harsányi Zsoltról sem, ki a dialógus egyszerű, póztalan hangját teljes sikerrel tolmácsolja.

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Az elzülött fiu Az elzülött fiu
Budapesten egy jómodú ferenczvárosi családban márczius 5-ikén...
Néhány szó a karcsúságról, mirigyek amelyek hizlalnak Néhány szó a karcsúságról, mirigyek amelyek hizlalnak
Kiszámították, hogyha valaki napjában csak három deci tejjel vagy két...
Az entente segítségül hívja Japánt Az entente segítségül hívja Japánt
A Reuter-ügynökség jelentése szerint egy nyilatkozatban lord Robert...
Ki lesz a  Nemzeti új igazgatója? Ki lesz a Nemzeti új igazgatója?
A legutóbbi napokban a képviselőházban támadások hangzottak a Nemzeti...
Franciaországi panoptikum Franciaországi panoptikum
Ha a krónikás a franciaországi közéletet kis pillanatfelvételekben,...
Jézus Jézus
Jézusnak, aki nyilván boldogan halt meg, egész élete abban a kicsiny...
Fascista erőszakoskodások Fascista erőszakoskodások
Tegnap délelőtt a fascisták benyomultak a megyei székházba és a...
A szájunkig ér a viz A szájunkig ér a viz
Holnap Wekerle a Ház elé terjeszti a költségvetést. Politikai...
Az olasz nép nem akarta a háborút, de emelt fővel vállalja Az olasz nép nem akarta a háborút, de emelt fővel vállalja
Olaszország hadbalépésének negyedik évfordulóját a...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98