Ekkor olyan rövidzárlat áll be, amely lehetetlenné teszi a szerelmi és házassági együttélést. Hogy ezt meggyőzőnek, sőt szükségszerünek lássuk, ahhoz mélyebben bele kellene látnunk a férj és feleség belső világába, egymáshoz való viszonyuk természetébe, egész mult és jelen életükbe.

Erre nem adott alkalmat az író, s ezért érezzük szétlazulónak a befejezést, mikor az őrnagy mégis csak kénytelen lemondani rangjáról, emiatt kemény szavakkal támad feleségére s az asszony átmegy a másik szobába és agyonlövi magát. Kislányának vallomását, hogy a térképet ő rajzolta s juttatta a nép kezére, már irrelevánsnak érezzük, a tragédia motivumai, egész szövevénye már nagyon is messzejutottak a térképtől. Itt már sokkal nagyobb dologról van szó, mint a térképről s az egész falusi zendülésről, itt már két szerelemben összenőtt ember szétszakadásáról van szó, egy élet értelmének megsemmisüléséről.

Szemmellátható, hogy A térkép-ben egy kitünően elgondolt és részleteiben írói erővel megírt drámába az anyag-elosztás ökonómiájának bizonytalansága viszi bele az ingadozást. Ez alighanem onnan van, hogy az írót épp úgy, vagy talán még jobban érdekelte a háttér, a falu sorsa, mint az előtér, az őrnagyné és a férje sorsa. A háttér minduntalan előre hömpölyödik, a rivalda felé és elfödi azt, aminek az előtérben kellene maradni.

Ebből folyólag a két főalak vonala minduntalan megszakad, nincsenek sem eléggé megvilágítva sem kimerítően tárgyalva, a jellemek, aspirációk, gondolkodásmódok, érzések összeütközési aikalmait, amelyek a drámát igazán drámává tudnák tenni, elkerüli az író s ezzel lemond az erős drámai szerkezet támasztékáról. Nagy témát ragadott meg, amilyen ma ritkán kerüt színpadi író keze alá, becsülettel birkózott vele, s fogásai minduntalan kiváltják a tetszést, de nem bírta a témát két vállára fektetni. Írói teljesitménye minden figyelemre méltó, de mint építő, erős alaprajzra laza konstrukciót rakott fel. Írói erőre vall, hogy ez a konstrukció mégsem omlik össze.

Különös fontossága van ilyen körülmények között, hogy a színpadi előadásban a vezető szerepek olyan színészekre legyenek bízva, akik a maguk színészi reliefjével legalább valamennyire segítenek fenntartani a cselekmény egyensúlyát. A Belvárosi Színháznak ez sikerült, Az őrnagyné szerepében Simonyi Mária, hosszú szünet után lépve újra a közönség elé, egyikét adja színészi pályája legkitünőbb alakításainak. Lényének előkelősége, mely első belépése pillanatától kisugárzik a színpadra, mindjárt hitelt ad a szerepnek; ez az asszony igazi grófnő. Megvan benne az a keménység, amely anélkül, hogy női voltából egy vonalnyit is levonna, megérteti, hogy ez a nő szétválasztja és puszta szavával lecsöndesíti a csendőrökkel dulakodó parasztokat, vitába száll a fogságban levők érdekében az urával, lefegyverzi a prefektust és a végén levonja sorsának végső konzekvenciáit.

A prestige árad belőle. Ahogy kevés gesztussal, mimikával, inkább szép magyar beszédének gazdag árnyalásával meg tudja mutatni az asszonyi karaktert, erejével és lágyságával együtt - a színészi kifejezés legmagasabb fokait érinti. Az író nem képzelhetett teljesebb értékű színésznőt darabja élére. Méltó partnere Beregi Oszkár az őrnagy szerepében: egy darabból faragott kemény férfi, szigorában és ellágyulásában egyaránt, éles vonalú, markáns vonásokkal. Olyan, mint egy kevés vonallal, határozott kézzel odavetett arckép-profil. Szinte felfedezés Páger Antal játéka. Első alkalom, mióta Budapesten játszik, komolyan vehető szerepben látni s mindjárt egész teljességében kihozta a prefektus franciás társadalmi kultúráját, sima modora alól is mindig kiérződő emberségét és azt a hajlékonyságot, amely azért mindig férfias tud maradni.

Alig hiszem, hogy az író gondolt volna arra, hogy ez a szerep a harmadik főszerepül fog a darabba illeszkedni; a színész emelte oda. Harsányi Rezső a plebánost játssza sok jellemző erővel az egészen fiatal Simon Zsuzsa az őrnagyék kislányában mutat feltünő, veleszületett színházi képességeket, Boray az ügyész, Nagy György a csendőrtiszt, Baló Elemér a soffőr szerepében megannyi érdekes színfolt az előadásban s a kis szereplők is megállják a helyüket. Meglepetés Hermann Richárd munkája is: a rendezés, amit csak lehet, összefog a darabban, minden hangsúlyt a kellő helyre tesz s a tempót biztos kézzel tartja. Új rendezőt nyert vele a színpad.

Senki sem várhatta soha Szomory Dezsőtől, hogy a szó megszokott értelmében shakespearei stílusú történelmi drámát írjon, amely jellemek, szavak, cselekvések összefüggéséből alkotja újra és emberiesíti a történelmet. Szomorynak a történelem, mint drámai téma, arra való, hogy az író rendkívüli sorsú embereken, pompázó színekben, a képek festői csoportosításában és a szavak viharzó áradásában tombolhassa ki önmagában gyönyörködő szín- és hangfantáziáját.

II. József császár alakja erre kitünő alkalom s bőven él is vele. Aufklärista rajongása, amely az embereket mindenáron, zsarnoki kényszerrel is, boldogítani akarja, néhány tollvonással legújabb korrá szeretné átalakítani a meghalni nem tudó középkort, zengő tirádák elmondására csábít, tragikus magányossága az udvar mozgalmasságában Szomory különcködő szellemét izgatta, összeomlásának szégyenében megmutatni az emberi nagyságot, ezt Szomory kúlönösen méltó feladatnak tarthatta. Mindenesetre ez Szomory leghatásosabb és legjellemzőbb színpadi műve, amit az is bizonyít, hogy ma, majd másfél évtizeddel első előadása után is csak úgy hat, mintha most írták volna. Sőt ma történetibbnek érzem, mint annakidején - talán atmoszférai okokból.

Mintha Szomory a maga különös kerülő útjain megközelítette volna a történelmet anélkül, hogy elejtette volna azokat az egyéni vonásait, a modorosságaikkal együtt, amelyek megnehezítik számára a történelembe s általában a más emberek sorsába való belemélyedést. Úgylátszik a saját magányosságában, mindenkitől különálló voltában és szuverén gőgjében találta volna meg a kongenialitását a magányos, mindenkitől különálló és gőgös II. József bizonyára nem az az ember volt, akinek Szomory rajzolja, nem az a szavak mámorában élő ideglény, inkább. a XVIII. századi ész-ember típusából való volt, aki annyira szerelmese volt az újonnan megtalált észszerűségnek, hogy világnézeti kultuszt csinált a logikából és nem akarta tudomásul venni az élet irracionalitását.

Mégis valami hitelességét érezzük Szomory ábrázolásának, ami talán nem történelmi, hanem emberi hitel. Az író a maga hitelét adta oda alakjának, a líráján keresztül emberi arculatot adott neki. Akik körülötte mozognak, udvari hölgyek, udvaroncok magyar főurak, még az öreg Kaunitz is, bár színpadilag markáns figura, csupa fantómok, megszemélyesített lírai versek, vicces ötletek vagy politikai szónoklatok, de József szavainak zuhogó kataraktája dacára is valahogy a legélőbb alak, ami valaha Szomory képzeletéből kikerült.

S a darab olyan, mint egy nagy monológ. Egész kis tömeg mozog József körül, de mind mintha csak arra valók volnának, hogy feladják Józsefnek a végszavakat, fontosságuk alig van. Senkit sem érdekel a hercegnők, főurak, udvari emberek sorsa, minden érdeklődés a császáré. Természetesen a színpadi előadásban is csak a császár megszemélyesítőjét illeti meg a figyelem.

A modern magyar drámairodalom e legnagyobb férfiszerepét Törzs Jenő ambíciója teljességével játssza s nem is hiába vonultatja fel egész művészi fegyvertárát. Idegesebb Józsefet játszik, mint amilyet mi szükségesnek érzünk kitöréseiben néha hisztérikus, de ez stílus dolga nála, bajos vele vitatkozni. A koncepciójában elejétől végig benne marad, nincs egy kisiklása sem, mindent átgondolt s amit átgondolt, azt a maga eszközeivel meg is valósította. A rendezés nehéz munkáját Tarnai Ernő végezte s jó munkát végzett.