Dtum
Login with Facebookk
1933 | Január

A színház és a közönség jövője

Akárhogyan forgatom is a színház problémáját, mindig csak arra az egy keserves megállapításra jutok, hogy a színház, legalább időlegesen, kiment a divatból. Minden egyéb, amit a válság okául emlegetünk, csupán ennek a generális oknak az oka. Nem kell messzire visszaemlékeznünk, pár éve mult ki a boldog és szép konjunktúra, midőn a színházbajárás éppen úgy a társasági élet napi programjába tartozott, mint ma a rádióhallgatás, vagy a weekendi vadevezés. Ma nem arról van szó, hogy a publikum inkább kedveli a tömegárut, vagy nem helyesli azt, amit a színház csinál és távollétével mintegy tüntet valamely tudattalan esztétikai kívánsága érdekében.

 

Ma egyszerűen úgy áll a dolog, hogy az emberek legnagyobb részének eszébe sem jut, hogy színház is van a világon. Ahogy például volt olyan idő, amikor senkinek eszébe nem jutottak a szabad természet szépségei és senki se kalkulált programjába vidám kirándulásokat, éppen úgy nem kalkulálnak ma a színházzal. Meg vagyok győződve arról, hogy ha akár a mozi-helyárak alá olcsósodnék is a színház, akkor sem kapna közönséget, ahogy a legelszántabb helyármérséklések sem mentették meg azt, ami veszendő volt.

 

Kétségtelen, hogy ami jegy ma elkél, az mind az olcsóbb kategóriából fogy, de hiába adjuk a drága jegyeket holnap a mai olcsó helyek árán, s a mai olcsókat holnap még olcsóbban, holnap is csak a holnapi olcsóbbak fognak elfogyni és a holnapi drágábbak megint csak a kasszában maradnak. Ebből az következik, hogy ami kis publikum van, az a legolcsóbbat keresi, de következik az is, hogy jelenleg ezen a maroknyi népen kívül nincs más érdeklődő, illetve a többi közönséget nem csak a drágaság tartja távol, hiszen különben az olcsóságszagra ez is megjelenne.

A színház időlegesen kiment a divatból, ez a válság közvetlen oka. Hogy aztán mi az oka ennek a közvetlen oknak, hogy miért ment hát ki a színház a divatból és hogy mi hozhatja megint divatba, ez nagyon sokrétű kérdés, aminek az élet nyilvánulásaiban kell magyarázatát keresnünk. Persze, ez is a gazdasági romláson kezdődik. Akinek nincs pénze kenyérre, az nem ad színházért pénzt, s a magánember éppen úgy kultúrális szükségletein kezdi a leépítést, mint akár a közösség, legyen az állam, vagy városi municipium.

 

Csakhogy a történelmi materiálizmus módszerei és szempontjai ebben a részletkérdésben sem juttatnak kielégítő megoldásokhoz, mert egyfelől mégsem igaz, hogy a kenyér csak a megehető, felfűthető, ruhára szabható dolgokat jelenti, másfelől nem igaz, hogy a gazdasági depresszió a pénzt merőben kiszorította volna a világból. Az emberek még a kenyérből is engednek, hogy hozzájussanak bizonyos immateriális vágyaik kielégüléséhez és pénze van ma is annyi embernek, hogy efelől a színházak tisztességesen megélhetnének.

 

Mondjuk ezeket az immateriális szükségleteket egyszerűen lelkieknek, amiket szegény és gazdag egyaránt érez a legvészesebb anyagi depresszióban is, csakhogy ezek a lelki szükségletek néha nagyon közel kerülnek a testiekhez, eldurvulnak, vagyis kultúrális élmények helyett szórakozásokban elégülnek ki. Nagyon bonyolult kérdéshez értünk itt, a kultúra és a civilizáció változó viszonyának kérdéséhez. Maradjunk annyiban, hogy az emberek járhatnának a gazdasági romlás felől színházba, de ők ehelyett moziba járnak, rádiót hallgatnak, sítalpakra kapnak és weekendházakban élik ki neméppen irodalmi és drámai fantáziáikat.

A mozi és a rádió nem azért konkurrálhat a színházzal, mert olcsóbb és kényelmesebb, - elvégre a sport is konkurrál, ami pedig nem olcsóbb és sokkal kényelmetlenebb, - hanem azért, mert egyelőre ezek primitívebb létükre közelebb vannak a civilizációban túlfejlődött, de kultúrájában visszafejlődött ember vágyaihoz, amelyekben az ösztönök fékezhetetlenebbül jelentkeznek. A közönség válsága - a színház igazi válsága. Nem gazdasági, hanem főleg gazdasági okokból kelt kultúrális válság, mely abból ered, hogy a lelki igények magasabbrendű kielégülése, amit a színház is jelent, ma sokkal kevesebbnek kell.

 

És ezt nemcsak a megélhetés nehézségei okozzák, amelyek csakugyan anyagiasabb és közvetlenebb célok felé fordítják a lélek figyelmét, hanem okozza főként az, hogy a megélhetés nehézségei nélkül is alpáribbá lett volna a lélek, ahogy az lett a győztesek legvirulóbb prosperitásában, mert a rohamos civilizáció a hatalom motivumát fejleszti túl az altruista, vagyis kultúrális motivum rovására.

 

Nemcsak a szegénység, hanem a túlgazdagság is durvít, nemcsak a kereset hiánya, hanem a könnyű és korlátlan kereseti lehetőség is, ami műveletlen rétegeket emel a társadalomban felszínre, erkölcsileg értéktelenebb csoportok kezére játssza a vezetést, s azáltal a kultúrális igényeket is e csoportok szintjén határozza meg. Időlegesen egy kultúr-alsóbbrendűség uralkodik a világon és ez diktálja üzleti és harácsoló moralitásával az általános világnézetet, ami felsőbb fokon, mint a mai világpolitika erkölcse, alantabb pedig a gangster-romantikában, slágerköltészetben és ponyvagiccsben kielégülő lelki szükséglet jelentkezik.

A közönség túlnyomórésze nemcsak vagyonilag, hanem kultúrájában is parvenű. Ennek a többségnek kapóra jöttek azok a takarékossági és válságot jajveszékelő egyéb jelszavak, amik mind kitűnő alibiként szolgálnak arra, hogy kötelességeinktől megszabaduljunk.

 

A színház magasabbrendű lelki táplálék, amit fogyasztani mindaddig kötelessége volt az új elite-nek, amíg a jó Isten ezt a derék kis válságot, a hazafias takarékosság és a Ťkoldusország vagyunkť kézhez illő jelszavát nem adta, ami együtt azért jó, hogy a konjunktúrában keservesen snoboskodó újgazdagot ne érhesse a műveletlenség vádja, ha megint a fokhagymás ételekre tér vissza. Nem műveletlen, hanem takarékoskodik, midőn nem jár színházba. S mozi-operettben és a rádió Ťkönnyű zenéjébenť így ódiummentesen és boldogan kielégülhet.


A közönségnek ezt a terjedelmes középrétegét egyfelől a maradék kultúrréteg, másfelől a maradék sznobság határolja. Az első, a régi, finomabb emberek csoportja, fájdalom az, amely legjobban elszegényedett, de mégis jár színházba, mert ennél az íznél durvábbat nem szivel, - ez a réteg nem mozirajongó, s ezt a mozi nem szippantja el a színháztól. A snobmaradék ellenben nem elégszik meg a gazdasági alibivel, ez kultúrális fölényt is szimulál és nem jár színházba, mert neki semmi se elég jó, semmi se elég mai, semmi se elég avant-gardista. Ebből látható, hogy a gépesített tömegművészet nem konkurrálhat a színházzal abban a közönségben, melynek igénye a színház.

 

A válság megoldása mindenesetre abban van, hogy ez a vére és vágya szerint színházi közönség a művelődő többi rétegekből egyre szaporodjék, amihez megint az kell, hogy a színház ki tudjon tartani színház volta mellett és ne szegődjék el gazdasági kínjában politikai ágensnek, forradalmi agitátornak, vagy műveletlen kispolgárok és nagybankárok udvari bolondjának, esetleg kerítőjének.

Milyen legyen tehát a színház? Ezt a fejlődéstani problémát nagyon komplikálja az a pár évtizede felvetődött kérdés, hogy a színház fejlődése milyen formában folytatódjék, a sokezer éves folyamatos fejlődésbe melyik új forma kapcsolódjék szervesen: a színházi előadás, vagy a film útján közölt előadás. Ami eddig még sohasem történt meg, a színház kanyargós, de mégis szakadatlan és egységes fejlődési útján egyszerre olyan pontra ért, ahol az út kettéágazik.

 

Egészen bizonyos, hogy a két ág közül csak az egyik lehet a helyes út. Az a kérdés, az-e a válság központi problémája, hogy a színház eddigi alakjában és eszközeiben éljen tovább, vagy az, hogy az eddigi formák és eszközök helyébe a film lépjen? A racionalizált, gépesedett közlési mód éppen úgy fölébe kerekedik-e a közvetlen előadási módnak, ahogy az ipari termelésben a gépi munka visszaszorította az ember kézimunkáját?

 

A technikai civilizáció, mely vívmányaival az anyagi munka válságát elindította, egy századdal későbben, éppen most férkőzött a szellemi munkához, hogy abban ugyanazt a válságot elindítsa. A kérdés ez: a gépi közvetítés lesz-e a színház jövendő formája, tehát a filmben folytatódik-e a színházi kultúra, vagy a film valami új és különvaló szellemi nyilatkozás, esetleg a színház bizonyos elemeinek önállósodása, de nem maga a színház, amely ebben az esetben a filmtől függetlenül az eddigi úton fejlődik tovább.

 

Hitem és meggondolásaim szerint a film nem színház, mert a szellemi tevékenység folyamata nem azonos az anyagi termelés folyamatával; annak lényegével éppenúgy ellenkezik a gépiesség, ahogy az ipari termelésnek viszont ez a lényege, - a szellemi és az anyagi termelés úgy különbözik, mint a kultúra és a civilizáció, egyiknek törvényei a másikra nem vonatkoztathatók. Ha tehát azt kérdezzük, hogy milyen a jó színház, azt felelhetjük egy szóval, hogy a jó színház az, amelyik színház, vagyis olyan, amelyikben a színház évezredes elvei, tényezői és eszközei fejlődnek tovább, azok, amelyek merőben különböznek a film új elveitől, tényezőitől és eszközeitől.

Nagyon messzire kellene visszamennünk, egészen addig, ahol a színház a kultuszból, az istentiszteletből differenciálódott, hogy az igazi színház egész fejlődési útját kinyomozhassuk. Most elégedjünk meg azzal, hogy amióta az ember szellemi életet él, mindig szüksége volt belső élményeinek olyan formájú kiélésére, ami lényegében nem más, mint színjáték. Minthogy pedig az ember lelki szerkezete nem változott, szellemi élete sem szakadhat ki egy folyamatos és szerves fejlődés rendszeréből, legfeljebb gazdagodik és mélyül, de ősi vágyait és szükségleteit ki nem küszöbölheti. A színészkedő és színházban kielégülő ösztön nem veszhetett ki, csak kultúrában tudatosodhatott, ennélfogva a színház sohasem válhatik feleslegessé, és léte nem függ a kultúrák változásaitól.

 

A léte nem, de igenis függ az uralkodó műveltségtől a színház formája, az a mód, ahogy ez az ősi vágy valósulást keres. De az is bizonyos, hogy ez a forma nem a film és nem a rádió és nem a gramofon, s a színház jövője nem kétséges, az mindig lesz s ha talán a mai operettet és a középfajú polgári drámát meg is öli a konzervszínház, a nagy költői összefoglalások és az eszmei kultuszok színháza örökké él, legfeljebb időlegesen nyomorog.

 

Hogy errefelé vezet az út, mutatja az a kis lokális tünet is, hogy Pesten az idei színházpestis idején is van három drámai siker, a Hauptmann Naplementéje, a Meller Rózsi Irja hadnagya és a Boros Forgószele. Mind a három, ha nem is egyképpen magasrendű, de eszmei síkon mutat valóságos és élő problémákat és az Irja hadnagy előadása ezenfelül a színpad kifejező apparátusát is gazdagabban szólaltatja meg.

 

Vagyis a kor eszméi, a költő transzponálásában és a rendező kezében összefogott színpadi művészetekkel valósultan adják a jó színházat, azt, amely a gépi közlés számára hozzáférhetetlen mondanivalókat közöl. Persze, ennek ma kicsi a közönsége, de a polgári giccsnek és az áltudományos valóság-demonstrációknak, amit a gép jobban tud, még ennyi közönsége sem akad a színházban.

A színház jövőjét nem kell félteni, de mi itt mai emberek vagyunk, akiket a jelen érdekel, mert abban élünk. S főként abból él a színész, a színház jelenében, s neki ugyan nem sokat mond, hogy unokái már boldog színészek lehetnek, hanem azt kérdi, hogy mi lesz abban a közvetlen arasznyi létben, amit mindnyájunknak holtig ki kell bírni. A válság nekünk nemcsak az eszme küzdelme, hanem egyúttal és főképpen az ember sorsa, a mienk, akik itt vagyunk és azt kérdezzük, hogyha ezek szerint a színház megáll holnap, miből élünk meg addig mi emberek ma. Mi az a sofort-programm, ami rögtön megvalósulhat és kenyérré válhat rögtönösen?

 

Fájdalom, programmot, ilyen csodatevőt nem adhatunk, mert a kultúra válságába nem avatkozhatunk emberfölötti eszközökkel, s annak folyamatait a leghősiesebb emberi munka is csak siettetheti, de a legsürgősebb lefolyás idején is elpusztulhat egy generáció. Mégis, ha tisztán látjuk a mai bajokat, a válság legaktuálisabb tüneteit, ha felismerjük a károkozókat, legalább az itt-ott kínálkozó apró lehetőségeket használhatjuk ki eredményesebben.

Mindenekelőtt kapaszkodjunk bele abba a megállapításba, hogy a színház kiment a divatból. Általános oka ez a kórságnak, aminek általános gyógyjavallata az, hogy a színházat megint divatba kell hozni. Megint be kell idegezni az emberekben azt, hogy színház van és színházba járni szokás. Ehhez pedig nem elég az, hogy a színház jó legyen, - azzá kell lennie, de ebből még nem él meg, ahogyan a legprimább árú sem adható el megfelelő reklám nélkül.

 

Reklámnak azonban itt nem a hirdetést, vagy a kommünikét gondolom, hanem valami olyan propagandára gondolok, mely nem az egyes színházakat, - magát a színházat, a fogalmat veri dobra és az emberek fejébe. Azonfelül, hogy a direktorok a maguk színházát reklámozzák, ahogy tudják, össze kellene állniok valami olyan szervezetbe, mely minden eszközzel gusztust próbál csinálni az embereknek a színházhoz.

 

De hát ez az igazgatók dolga, az ő dolguk az is, hogy a színházi produkciót egyre színházszerűbbé, vagyis művészibbé igazítsák, de legalább is igyekezzenek megtartani a kreizleros üzlet csábításai ellenében. Az imént példákon mutattam ki és a nagy kultúrák színházi élete még meggyőzőbben mutatja, hogy kisebb nyomorúság a költők színháza, mint a mindenre elszánt szerepszabóké. A Burgszínház azóta kezd jobban menni, amióta Röbeling súlyosabb kosztra fogta a közönségét és szerte a világon azok a színházak bukdosnak sorra, ahol túlokos igazgatók nagyon lenézik a közönséget és a film színvonalán akarják azt mindenáron kiszolgálni.

Nekünk, akik a színházzal és abból élünk, nagy segítségünk, de lehet kegyetlen sanyargatónk a kritika. Annyit az illendőség határai között is mondhatok, hogy a kritika művészetének is léte a színház, mert a hanyatló színházzal párhuzamosan hanyatlik a kritika is a reklámcikk szintjére. A színházat amúgyis elviselhetetlenül hendikeppeli, a dicséreteket rakétázó, felelőtlen, s csak kiadóhivatali szempontokból ítélkező filmreklám, mely a kritika maszkjában szédíti a közönséget, s bajosan él meg ez a válságos színház, ha a közönség a filmről egyre azt olvassa, hogy tökéletes, a színházról pedig azt, hogy bukdácsol és nem találja önmagát.

 

Hiába tudjuk mi, hogy a film hirdetései osztály kalkulusa szerint tökéletes, a színház pedig a legjobb és legtermészetesebb periódusokhoz viszonyítva tökéletlen, a közönség nem látja a szempontokat, csak az ítéletet, mely ilyenmódon a színházra halálos.

Már most természetes, hogy ha az igazgatók és a kritikusok megteszik a magukét, kívánhatnánk valamit a színésztől is. A színész, az élő, ma élő színész gazdasági katasztrófája a színház inzolvenciájából következik, ezt pedig az igazgatók legalább is nagymértékben siettették, midőn a sztár-rendszerre tértek át. A sztár, ha most belenyugszunk is létébe, csak ott természetes tünemény, ahol százezrekben számíthatják a közönséget. Ahol egy érdekes, nem okvetlenül tehetséges, de izgató színész többszázas, sőt ezres szériákban mutogathatja magát mindig más közönségnek.

 

Öt-hat évig csak ott maradhat színész minden nap új és érdekes, ahol nagyon sokan látják, tehát egy néző kevésszer. Ha egy néző ugyanazt a színészt, legyen bár a legjobb, egy éven belül tíz formában látja és mellette nem lát csak szürke attrakciót, akkor két év alatt elunja, mert nincs a világnak olyan színésze, aki kéthetenként ilyen egyedül, az együttes érdekessége és segítsége nélkül, mindig más tud lenni és ezt tenni tudja évek során át.

 

Mikor még százszor is táblásan mentek darabok, akkor is túlsokat látták itt ugyanazt a színészt, ma pedig az ötös és tizenötös szériák idején egyenesen nevetséges látni az untig ismert kvalitásokat, amint rövid idő alatt felsorakoznak, elfogynak és újra kezdődnek. Szánalmas karikatúrája a sztárrendszernek ez a mienk, itt, ahol jó, ha húszezer ember jár színházba, s ahol a 8-10 csillagot minden lehető változatában látta már mindenki. A legjobb színészt kegyetlenül leplezi le ez a szisztéma, a színházat pedig olyan zsákutcába vitte, amelyből csak komoly akarattal és visszafelé lehet kiszabadulni.

Nem hiába és nem a sztárok ellen kiabálom én egyre az együttest. A jó színészekből összeállt állandó ensemble ugyanazokkal a színészekkel is mindig változó és színes és új. Kis közönséget csak együttessel lehet tartósan kielégíteni. Az együttesben megélnek a jó színészek, megél művészként vénségig az egyedül oly hervatag sztár és megél a színház, mely állandó együttesében mindig meg tud újulni. Az igazgatóknak csak annyit kellene belátniok, hogy így tönkremennek, amúgy pedig lenne esélyük az életre.

Mi hát a jövő? Színház mindig lesz és benne mindig lesz színész. De mikor lesz megint élő és éltető színház? Annál hamarabb, mentől előbb el tudja magát a színház határolni a többi közlőformáktól. Mit tegyen hát a mai színész, ha segíteni akarja a jobb jövő beteljesülését? Ne játsszék filmen, a studióban, hanem haljon hősi halált a jövő generációért? Dehogy, éljen meg, ahogy tud, játsszék, ahol tud, de egész lélekkel és egész szolidaritással legyen a színházé.

 

Legyen a filmen sztár és a rádióban tapslevelezőlapos népszerű, de a színházban legyen színész, az egész része, aki segíti a színházat, azt a közösséget, amelynek részeként él, s amely egésznek javától függ az ő egyéni jóvolta. Nem az igazgatót, a színházat kell segíteni, tisztelni és nagyra tartani, s nem adminisztrálni és kiárúsítani a művészetet, hanem mindig a legjobbat akarni és tisztelni a feladatot, az együttes produkció részeként. És akkor olyanok lehetnek az igazgatók is, akik nem az elkeseredett bérharc viszonyában vannak színészekkel és lehet egyéb gondjuk is, mint hogy honnan és kinek a kenyeréből vegyék el azt a sztárgázsit, amit a közösségtől már rég nem tudnak bekeresni.

 

Ha jövőről beszélünk, lehetünk optimisták. Színház és benne színész mindig lesz és lehet, hogy egy külön színésztípus alakul ki a gépi közvetítéshez, bár inkább hiszem, hogy a film teljesen le fog mondani a zenétlen színdarabról és a rádió úgynevezett hangjátéka sem maradandó műfaj, egyszerűen azért, mert a rádió nehézkesen és mindenféle pótlékokkal végeredményben csak azt csinálhatja, amit a színház könnyen, egyszerűen, természetesen, gazdagon csinál.

 

Ha megéljük a jövőt, abban nem lesz semmi baj, de vajjon megéljük-e? Nem csak a világ-politika szegheti nyakunkat és nemcsak gázba és forradalmi doktrinákba fulladhatunk időközben, de bő alkalmunk van éhen is halni, aminél fogva a probléma nem a jövő, hanem a jelen, a színész mai exisztenciája, amin senki más nem segíthet, csak a közönség.

 

Ha megint a színház lesz divatban és a közönség nem a színész körül párolgó legendákban és pletykákban, hanem a költő művének jó előadásában keresi vonatkozásait a színházzal. Mindenkinek, igazgatónak, rendezőnek, színésznek, kritikusnak és nem utolsó sorban a tőkésnek össze kellene fogni valami propagandára és kitartani a színház-ideál mellett, ami nem a film és a rádió konkurense, hanem valami egészen különvaló színház.

Ez persze csak ábránd, a valóság pedig az, hogy talán Roosewelt elengedi az adósságokat, talán csökkennek a terhek és forgalom indul a világon és a közönség lanyhasága megélénkül. Ha ez lesz, akkor lesz elviselhető jelene a színésznek is, ha pedig nem így lesz, akkor a jövő olyan messzire tolódhatik, amennyi idő egy új civilizáció felépüléséhez kell. Akkor mindenkinek, tehát a színháznak is az szabja meg a sorsát, ami erősebb minden elméletnél, és minden jószándékú emberségnél, minden politikánál és minden üzletnél, ami jön és diktálja az ember sorsát és amit úgy neveznek, hogy katasztrófa.

 

Márkus László

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98