Talán nem lesz fölösleges óvatosság, ha válaszadás előtt jól megnézem magát a kérdést: van-e egyáltalán szüksége ennek válaszra. Nos, én azt hiszem, hogy a magyar szinműirodalom nincs válságban. Vagy ha ezt a mostani állapotát válságnak nevezzük, épúgy lehetne azt mondanunk, hogy a bútoripar ma válságban van és sok embert könnyűszerrel lehetne erre a nézetre hajtani azzal, hogy a manap gyártott bútort egybevetnők a XV. Lajos kor teknőc-héjas, bronzos, ébenfás, elefántcsontos csudáival.

Holott világos, hogy a bútoripar ma fejlettebb, mint a Lajosok korában, csak éppen demokratizálódott és verejtékesen túlhalmozott pompáját azért vetette le, hogy annál több család számára hozzáférhetővé tegye magát. A szinházzal is ez történt. Statisztikai adatok nélkül is tudomásul veheti mindenki, hogy a szinház ma aránytalanul szélesebb néprétegek számára dolgozik, mint akár csak néhány évtizeddel ezelőtt.

Nem is kell nagyon mélyen beleemlékeznünk a múltba, amikor még a szinház nagyonis válogatott és szűkszámú "széplelkek" szellemi tornája volt, holott ma a nagyvárosok legszegényebb lakosságrétegének is megszokott és nélkülözhetetlen szükségévé vált. Természetesnek találom, hogy amikor a szinháznak ilyen új, rengeteg tömegeket kell ellátnia, témája kiválasztásában, hangjában át kellett alakulnia. És amíg vannak nálunk jólmenő szinházak is, addig el kell fogadnunk mint vitathatatlan valóságot, hogy ezek a szinházak el is találták témában, hangban e közönség igényeit.

Magam is, aki bizonyos merev, meg nem alkuvó irodalmi és művészi szinvonalhoz kötöttem az ízlésemet, kénytelen vagyok elismerni, hogy a manap termelt szindarabok legnagyobb részében hasztalanul keresném kielégülésemet. Az is bizonyos, hogy magamfajta ízlésű ember sok van még Magyarországon, de ha az igazi irodalmi szinház még mindig nem tudott a maga egészséges életföltételeiből megszületni, ez annak a bizonysága, hogy még mindig kevesen vagyunk, - mindenesetre kevesebben, mint amennyien a mai roppant költségekkel megterhelt szinházi üzemet táplálhatnánk.

A mai kornak fejlődési tünete, hogy a szinház elvált az irodalomtól és öncélú művészetté vált. Ebben látom annak a magyarázatát, hogy az irodalom igazi, orthodox barátai könyvtárszobájukban is megtalálják a maguk kielégülését. Viszont ha az irodalom a szinházat akarja kifejezési eszközévé tenni, számolnia kell a megnőtt szinházi instrumentum hatalmas igényeivel. A mai szinház berendezkedésében, hangszereinek gazdagságában túlságosan költséges lett ahhoz, hogy például egy Ibsen, vagy egy Brieux társadalmi problémáinak a szócsöve lehessen.

Egy új tehetség-típus alakul ki, amely ezt a kiterebélyesedett üzemet el tudja látni foglalkoztató anyaggal. És ha ez az anyag a maga nyers alakjában azonosnak látszik is az irodalom anyagával, ez csak olyan rokonság, mint a szoborrá faragott és a mésszé égetett márvány között. Ha egészen elfogulatlanul akarok szólni, ki kell mondanom, hogy a mai szindarabtermést nagy átlagában jobbnak tartom, mint néhány évtized előtt.

Ha egybevetem boldogult Bokor József, vagy Gerő Károly annakidején hallatlan sikerű szindarabjait a mai kor kedvenceivel, lehetetlen meg nem állapítanom, hogy a maiak hangjában, anyagának szövedékességében megvan annyi fejlődés, amennyi az elmúlt évtizedek után joggal elvárható. Mint tekintélytisztelő ember nem merem ellenkritikával illetni azokat a szinműveket, amelyeket a hivatalos irodalomtörténet mint respektálandó, halhatatlan értékeket illeszt a diákok tudatába, de - bocsássanak meg ennyi vakmerőségemért - ha azokat a mai szindarabokkal összevetem, én valami ijesztő hanyatlást nem bírok fölfedezni.