Dtum
Login with Facebookk
1933 | Július

Emlékezés Kuncz Aladárról

Egy dunaparti kávéház terraszán ültem együtt utoljára Kuncz Aladárral, egy esztendővel a halála előtt. Tizenöten-húszan lehettünk, rescapé-k, a világháború civilinternáltjai, már akik megmaradtunk, mert a sorstársak jórészt elkallódtak a háborút követő válságokban. Itt meg kell jegyeznem, hogy kolostorbeli éberálmainkban sűrűn szerepeltek a majdani összejövetelek.

 

A névnapi, vagy más ürüggyel rendezett lakomák során feloldódott az egymáshozláncoltság gyötrő tudata, az ünnepi mámor áradozásában vállaltuk összekényszerítettségünket, elhitettük magunkkal, hogy akarjuk és kedveljük egymást s a jelen keserves helyzetképét, ahogy egymás hegyén-hátán kucorogtunk egy sarokban, megörökítettük, kivetítettük a háború-utánba. Megfogadtuk, hogy szabadulásunk után minden esztendőben összejövünk.

 

 

Dadi volt e közös vágyálmok szertartásmestere. Kimondta, hogy a Hungáriában, vagy a Ritzben rendezzük majd ezeket az összejöveteleket. A meghívottak részére frakk, vagy estélyiruha kötelező, mi magunk azonban felöltjük erre az alkalomra régi rongyainkat, amelyek tehát megőrizendők.

 

Virággal megrakott, kristálytól villogó asztalok mellett foglalunk majd helyet, facipőben, szvetterben, borotválatlanul. Terítékünk pléhtányér és csajka lesz. Trikós, tetováltmellű éthordólegények szolgálják fel kondérokban az ünnepi lakomát. Mindez eszembe jutott, mikor Dadi 1930 őszén azzal állított be hozzám, hogy sürgősen doboljuk egybe a fogolytársakat. Akkoriban már befejezte volt a Fekete kolostort, elkészült ezzel a nevezetes élménnyel, felszabadult. Mit akarhatott hát egykori fogolytársaitól? A terraszon kopaszodó, kövérkés, vagy szikár férfiak üldögéltek, hozzájuk tapadt feleségeikkel, hivatalnokok és iparosok.

 

Ezekből az idő szellőztette ki, a gond verejtékeztette el emlékeiket; elégedetten pillogtak a langyos estében, egy lezárt műalkotás epizódalakjai. Engem a látvány mélységesen elszomorított. Egy kolostorbeli élménnyel társítottam az elkedvetlenítő benyomást. Így ültünk a szigeten, mikor harmadszor jött át Amerikából ugyanaz a vöröskeresztes bizottság, a presbiter-külsejű férfi köcsögkalapban, a másik, a harmadik, keresztülsétáltak az udvaron, bekukkantottak a konyhába és a közös szobákba, azután jegyzőkönyvileg megállapították, hogy megvagyunk.

 

Átjöttek a tengeren és visszamentek a tengeren, üzleteket alapítottak, gyermekeket nemzettek, bonyolították az életet, miközben mi eszelősen lődörögtünk, vagy öklünket harapdálva gubbasztottunk a fák alatt. Ez jutott eszembe, ahogy ott üldögéltek a fák alatt. Mi változott? Kijutottak a kisebb börtönből a nagyobba. Dadiban nem támadtak ilyen borús gondolatok. Szemmelláthatólag örült nekik, egyikkel is, másikkal is félrevonult, életkörülményeik felől érdeklődött. A terrasz szélén ült, félrehajtott fejjel, hanyagul és mámorosan, ide-oda forgatta ujjai között a szivarát, néha ravaszkásan felnevetett, nyílt szívvel, a pillanatnak fenntartás nélkül átadva magát.

 

Előbb azt hittem, hogy egy-egy apró adalék után kutat, hogy a romlandó emlékezetekből még utoljára átmentse művébe, amiért kár volna, de nem, láttam, hogy semmit sem akar már, mintha az elvégzett munkával egyszersmindenkorra felszabadult volna az alól a schopenhaueri lidércnyomás alól, mely annyit foglalkoztatott bennünket, hosszú, téli éjszakák során. Ugy láttam utoljára, ahogy gyerekszemmel Kolozsvárt először láttam: világfinak, könnyűnek. A két stáció között főként barát volt, aki esztétikai és erkölcsi előítéletektől mentesen szerette ismerőseit, az állatokat, a fákat és az élettelen tárgyakat. Szerette és áldotta, jóváhagyta a világegyetemet. Meg is lakolt érte kegyetlenül.

Legélesebben látó műbírálóinkat is zavarba hozta a Fekete kolostor példátlan közönségsikere. A tökélyre ritkán reagálnak ilyen közvetlenül, ilyen tüntető elismeréssel a tömegek. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a Fekete kolostor nem igazi műremek. De a rajongás, amellyel olvassák s beszélnek róla, több a tökéletes munkának kijáró elismerésnél. A meghatottsággal vegyes áhítat, mely olvasóin elmaradhatatlanul erőt vesz, a megpillantott embernek szól, aki ezzel a könyvével felfedte volt magát. Aminthogy ebben a munkában csakugyan valami másnak az alibije az irodalom.

 

A türelem és a megalázkodás iskolakönyve ez, egy szokatlan körülmények között lejátszódott megigazulás útikönyve, igazságra vezérlő kalauz, imitatio Christi, a vigaszát kereső lélek gyónása. Művészet, hogyne, hiszen ez a gyönyörű meditáció mindvégig kép és ábrázolás, s mégis, mennyire érezni, hogy nem a zsenialítás kegyetlen ereje szöktette magasba a fejezeteit! Nem a kifejlődésében gátolt tehetség csúcsteljesítménye ez a mű, nem a visszafojtott talentum kirobbanása - Kuncz Aladár mindig írt, a Fekete kolostor előtt is, után is -, de egyéb írásai s a Fekete kolostor között alig van kapcsolat. Azok síma, minden ízükben kulturált, kissé feminin tárcák és regények, francia receptre készült delikát, de fűszertelen irodalmi csemegék, egy literary gentleman ízléses játszadozásai. Emez szenvedély, láng, lobogás, füst és korom.

 

 

Azok egy irodalmi pálya emléknyomai, ez az élete. Kuncz Aladár akkor lett íróvá, mikor a "tehetségéből" kiszabadult. Íróvá? Az esztétikus nem élhet más meghatározással, mert a Fekete kolostor írásmű, tervezete epikus, regényszerű. Mégis úgy érzem, hogy ami az olvasót lenyügözi, megfogja s könyve nem egy helyén a könnyekig megindítja, azt az atmoszférát, ami a könyv lapjairól felszáll s körülveszi, nem a zsenialítás szuggesztivítása s nem is a tudatosan alkalmazott mesterfogások idézik elő, hanem a szeretetnek és hitnek csendes lángolása, mely a szürke betűkben lobog:


Kuncz Aladár a fogság első napjától kezdve figyelt, jegyezgetett; az átélés izgalmában öntötte formába a dramatikusabb eseményeket. Asztalfiókjában gyültek a teleírt oldalak; műve, végső formájában ezekre a feljegyzésekre támaszkodik. Nélkülük talán meg sem születhetett volna, mert az emlékezés a mással nem közös, egyszeri jegyeket ejti ki magából a leghamarabb. Ennyiben használta fel a hazamentett papirokat: de ezzel kimerítettük a jelentőségüket. A mű nem a szigeti élmények lélektanilag hű naplója, reprodukciója, hanem az élmények másodfokon való átszenvedése, thaumaturgia.

Gerhart Hauptmann Atlantis regényének hőse éli meg így hónapokkal utána, hogy megmenekült, a borzalmas hajótörést. Az emlékezetes német ballada hőse is csak akkor döbben tudatára a veszedelemnek, mikor már átlovagolt a befagyott bódeni tavon. Így élte át újra Kuncz Aladár, tíz-tizenöt esztendővel a háború után, az élményt, amire visszatekintett. Tizenöt év kellett hozzá, hogy az élmény megnyiljon benne, megmagyarázza magát, hogy hozzáérjen ahhoz, amit élménye jelentett. Feljegyzéseiben megtalálta, amit e tizenöt év során elfelejthetett, de nyomát sem lelte annak, ami most szakadt ki belőle: a döbbenetnek, az utólagos megrendülésnek.

A kötelezettségek világában lelkierőnket tökéletesen kimerítik a tennivalók, az anyagiak és a szellemiek. A társadalmon belüli életet nem tudja megfelelő módon visszatükrözni tudatunk; minden lényeges pillanata elvont, vonatkozásai, minden határozottságuk mellett, személytelenek. Minden jel arra mutat, hogy a határozott közösségen belül való szerepünk értelmét csak kivételes körülmények fedhetik fel előttünk, azt pedig, ami ebben az összefüggésben transzcendens, csak az élete fölé hajló s azt lélekben újra megélő lélek ismerheti meg.

 

De vannak kényszerhelyzetek, amelyek kinyilvánítják a társadalmi szolidarítás törvényeit. Így fedezte fel Kuncz Aladár az emberiséget az internálttáborban, a táborban, ahová mint irodalmár vonult be, mint széplélek, dandy. Nem kétséges, hogy ebben a minőségében is elbűvölte környezetét.

 

De a szellemi attitüdök játékosságából már a fogság első heteiben kivetkezett. A kis francia fürdőhelyen, ahol a háború utolérte, visszatartották bőröndjeit. Javait visszahagyva állított be a Laes-garázsba, abban az egy szál ruhában, amit a testén hordott, mint aki a világi bálból kilép egy pillanatra az udvarba. Aztán külsőleg is áthasonult. A francia ácslegények viseletébe öltözködött, vastag zsinórbársonyba. Fején bolyhos, fekete sapkával, hidegtől vörösre csípett orrát a nyaka körül háromszor átvetett kendővel védve kocogott reggelenként mosakodni. Puha, fekete kecskeszakállával krampuszhoz hasonlított. De lénye is merő diablerie volt, amit a tábor népe jobban méltányolt, mint az intellektuellek.

 

A népmesék "jámbor ördög"-ének tekintették Dadit, a kisemberek megbízható szövetségesét. A háború első felfordulásában elakadtak az "urak" pénzküldeményei; a fogolytáborban dühöngött az ochlokrácia. Már úgy látszott, a garázs négy fala között megvalósul az osztálynélküli társadalom. A munkások és a mesteremberek megteremtették az anyagi kereteket. Ebben a társadalomban senki sem ért többet, mint amennyit a közösségnek használni tudott. De kiderült, hogy ez az egyszerű közösség a "hasznosság" elvét nagylelkűen értelmezi. Senki sem kívánta az intellektuelltől, hogy nehéz fizikai munkát végezzen, holott ügyefogyottan buzgólkodtunk hasznossá tenni magunkat.

 

De a tömeg megvetette azt, aki stréberkedett. Rá kellett jönnünk, hogy az "egyenlő kötelességek és jogok" elve, melynek a valóság törvényeihez semmi köze, érzelgős gondolkodók agyában fogant meg. A sziget társadalma megbocsátott minden furcsaságot, szeszélyt, bogarat. Époly természetesnek találta, hogy a legocsmányabb munkálatokhoz is akadnak önkéntes jelentkezők, mint azt, hogy mások képtelenek a kezüket megmozdítani. Voltak szervező tehetségeink és voltak misztikusaink. A nagyon eredeti embert többre becsülték a nagyon értelmesnél. Dadinak sajátos presztizse volt a kézművesek körében. Lehetetlen megmagyaráznom, hogy ezt minek köszönhette.

 

A figyelmes tisztelet, amellyel körülrajongták, nem származásának, vagy szellemi felsőbbségének szólt. Illetőleg annak, de öntudatlanul. Sok igen kulturált embert ismerek, kiknek a műveltsége számomra visszataszító, mert állandóan az az érzésem, hogy hivatottabbaktól tulajdonították el; másoknál egyszerűen a testiségük zavar, mely otromba, darabos, közönséges. Dadiban teljes volt az összhang test és lélek között. Mindent, ami szép és mély, testileg asszimilált; minden mozdulatában volt valami finom szellemiség. Valamikor Don Juan hírében állott - de nem hinném, hogy a nők nagyon szerették. Pedig tudott szeretni, trubadurmód, extatikusan.

 

De azok közé a szerelmesek közé tartozott, akik a bírásnál többre becsülik a merengést; s borissza, vidám cimbora volt, ki a megfelelő hangulatban s társaságban lehörpintett meszelyt minden tčte "ŕ tčte-nek fölébe helyezte. Schneider, a pozsonyi pék és Kilár, a világjáró pincér bizalmas barátai voltak. De mikor Dadi tegeződésre szólította fel őket, zavartan összenéztek s nem fogadták el a feléjük nyujtott kezet. Személye azt az érzést válthatta ki belőlük, amit a pogány pásztorból a szép, fiatal nyírfa, vagy fehér bokor; - azt az intím borzongást, mely megérzi a természeti jelenségben a benne rejlő numen-t.

De ez a tisztelet igazán a láthatatlan numen-nek szólt, mert arra tárgyi értelemben Dadi nem adott okot, alkalmat. Kivált eleinte, esendő, gyenge volt - az a levél emelte magához, melyben apja haláláról értesült. Ez az első télen történt, a vörös függönyszövettel kárpítozott toronyszobában, melybe, mint Hieronymus a cellájába, begubózkodott. Annakelőtte, mintha legénységétől búcsúzkodnék, nagyon duhajkodott.

 

Előbb a kantinban, alkonyattól takarodóig, majd az őrszobában a francia közkatonákkal, kikhez néhányadmagával lelopakodott. A szörnyű csapás után életmódja megváltozott. Hetekig színét se láttuk, búskomor lett, megöregedett. Aztán lassanként megnyugodott. Bánatáról sohasem beszélt, amit érzett, az ügyefogyottan összeeszkábált gordonkán zokogta el, melyet egy német szobrász faragott neki.


A napok egymásutánjába belemosódnak a kiemelkedő események, az élet közvetlensége nem ismeri a művészi tagozást. Események, amik bennünket a maguk idején határtalanul izgattak, az emlékezés távlatából jelentéktelen epizódoknak tetszenek. Az élmények időrendjében a Fekete kolostor a valóságot követi: jelentékenyt és jelentéktelent egyaránt megőrizett a sodrában, de a taumaturgia bűvöletében eltolódtak az akcentusok. Ha nem érezném szentségtörésnek, felfedhetném a munka geológiai rétegeződéseit, de talán elég, ha megjegyzem, hogy az emlékezetében két irányzat küzd egymással. Az egyik a krónikás lelkiismeretessége, a másik az inspiráció.

 

Ragaszkodik jegyzeteihez, naturalista aprólékossággal rekonstruálja a környezetet, breugheli pepecseléssel népesíti be a kazamatákat, egy-két színes ecsetvonással művészi valóssággá kerekit ki elmosódott jelenségeket. Ezek a színezések szigorúan stílszerűek, még ott is, ahol képzelete magával ragadja s a kompozició kedvéért egyet-mást megnagyít. (Itt a szökési kisérletre gondolok, melyet könyvében véghezvitet a szereplőkkel, holott az a valóságban tervezgetés maradt.) De nem ezekre az írói szabadságokra céloztam a másik tendenciával.

 

A krónikás lélekben visszahelyezi magát a tizenöt év előtti valóságba, az inspirált fölébe hajol. S itt megint fel kell hívnom az olvasó figyelmét arra a problémára, amelyet már érintettem az imént. Életünk nyilván nem csak az események időbeli egymásutánja. Az ember születésétől haláláig reménykedik.

 

Honnan tudhatná, miközben a szituációk úgy váltakoznak körülötte, mint az égen a fellegek, melyik az a helyzet, amely magában rejti élete értelmét, amely számára a legjelentékenyebb, amelyhez viszonyítva minden más előkészület volt, vagy kicsengése lesz? Ki tudhatná, melyik az a pillanat, melyben sorsával szembe kerül? A sors nem dörömböl mindig félreérthetetlenül, mint ama beethoveni szimfóniában.

 

Igaz, valamennyien tudtuk, hogy az internálttáborba való szállítással új szakasza kezdődik életünknek. De milyen hosszú s milyen jelentőségű lesz ez a szakasz? Eleinte azt hittük, néhány hetes; aztán, hogy karácsonyra hazakerülünk; meghosszabbítottuk a legközelebbi tavaszig; volt idő, mikor már nem gondoltunk semmivel.

 

De ha volt is olyan időszak, amelyben a legkeményebb lelkület is apátiába süppedt, hinnünk kellett a happy end-ben, hiszen fiatalok voltunk, húsz és harminc között. S habár ez a happy-end minden inkább volt, csak nem igéretes, mégsem felejtem el azt a napsütéses mezőt, melyen csikók ugrándoztak valahol a svájci határon, ahol az élet éltető szelét olyan mélyen szívtuk be magunkba, hosszú esztendők után, végre, szabadok!

Csak a feltámadás pillanata lehet ilyen ünnepélyes. Hallottuk a láthatatlan harangokat. Mit jelentett akkor már a sziklasír, a sötétség, a sorvadás! Megfogadtuk, hogy minden esztendőben találkozunk. Akármilyen magasan leszünk is, akármennyire visszük is. Erre adta kezét Dudás, az aviatikus, aki a boulogne-i erdőben pár esztendő mulva felkötötte magát, a fiatal Maravits lovag, aki főbelőtte magát, az elegáns zempléni dzsentri, aki ma tébolydában ül s a többi, kiket Isten tudja, hová sodort a sors! Milyen jól tette Kuncz Aladár, hogy nem fércelte össze frissiben feljegyzéseit, hogy nem tárta a világ elé a francia internálttáborok gyalázatát, mint "kultúrdokumentum"-ot!

 

Nem akarta panasszal kezdeni az életét. A pillanat cselekvésre szólította, az emlékezés a tehetetlenek, az aggok narkotikuma. De aki öt esztendőt töltött a pokolban, az nem szabadulhat onnan büntetlenül. Lehetett volna emlékeit erőszakosan elfojtó neurotikus. De ő megbecsülte az emlékeit. Nem emésztette velük magát, hanem hagyta, hogy megérjenek. A végén, - mint a könyvén is látszik - megbékélt velük. Ezt a megbékélést a megformálás gyötrelme előzte meg, melyben benne vajudik az is, ami azóta volt.

 

De aki másodszor szenvedte át a sziget gyötrelmeit, már nem a dévaj s kajánkodó Kuncz Dadi, hanem az erdélyi Kuncz Aladár, az európai kultúra messze vetődött apostola. Egy bölcs és megbékélt férfi, ki elérte azt a kort, melyben a szenvedélyek lecsillapodnak. Tudta; hogy körülbelül mindent elért, amit elérhetett, hogy sokkal több időt mulasztott, mintsem hogy érdemes volna hozzákezdeni a "nagy művekhez", beérte azzal, hogy az irodalom műhely-levegőjében élhetett, fiatal erdélyi írókkal barátkozott s elmélyedő gonddal szerkesztette a Helikont A dicsőségről lemondott, a nők egyre kevésbé érdekelték, agglegény maradt... Mi térítette ki tevékeny jelenéből, mi késztette, hogy éjt-nappá téve körmöljön, visszamerülve multjába, feloldani kövülni-kezdő emlékeit?

 

A pszichoanalitikus azt felélhetné, hogy az elmúlás előérzetének riadalmában mauzoleumot akart emelni maga fölé, maga akarta megásni sírját, hogy az megfeleljen szellemi méreteinek s erre semmi sem látszott alkalmasabbnak, mint a vibráló vizió ködében megpillantott toronyszoba, az anyaöl-kerekségű, keservesen-meleg emlék... Különös nehézségi törvénynek engedelmeskedik az emlékezet; oda hull, oda tér vissza csökönyösen, ahol a mult élmény-anyaga a legsúlyosabb, a legtömörebb.

 

Az a múlt, ami valaha lüktető valóság volt - de mikor? hiszen a jelen megfoghatatlan, átmenet - ami, mint jelen, nehézség, akadály, képzetek és érzetek kuszasága - s csak utórezgéseiben egészen a miénk, mint szellemmé lett anyag, termékenyítő és modellálható életmassza... Még hánykolódunk néhányan ebben az országban, akik emlékezünk a Fekete kolostor dohos levegőjére, az udvarra, a toronyra s a felvonóhíd láncának csörgésére: de az igazi Kolostort Kuncz Aladár építette fel - s mivel az örök fájdalom, a mélázó nosztalgia az anyaga, időtállóbb lett, mint a szigeti.

 

Németh Andor

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Húsvéti kalácsok és tanácsok Húsvéti kalácsok és tanácsok
Az ujságolvasó közönség hosszu évtizedek szokása szerint - talán Deák...
A hó, a hótakaró A hó, a hótakaró
A hó a téli világ képének igazi koronája. Ha már a nullafok körül jár...
A szovjetkormány megfizetett tanuk vallomásai is hamis okmányok alapján tartóztatta le a német mérnököket A szovjetkormány megfizetett tanuk vallomásai is hamis okmányok...
„Berliner Tageblatt” moszkvai jelentése szerint Csicserin...
Hazatérő százezrek Hazatérő százezrek
A négyesztendős lidércnyomás elmult a világ felől. A háboru véres...
A porcellángyártás – királyok ipara A porcellángyártás – királyok ipara
A tizennyolcadik század közepe táján azután többnyire fejedelmi...
Pénzügyeink jövője Pénzügyeink jövője
A Hollandsch Nieuws Bureau tanulmányuton levő munkatársát budapesti...
XII-ik háborus válogatott mérkőzés XII-ik háborus válogatott mérkőzés
A válogató-bizottság ez egyszer büszke lehet a munkájára. Jobb...
Német jelentés a magyar csapatok teljesitményeiről Német jelentés a magyar csapatok teljesitményeiről
Katonai helyről közlik a Német Távirati Irodával: Miután a...
A Magyar közgazdasági társaság előadása A Magyar közgazdasági társaság előadása
A társaság ma Láng Lajos valóságos belső titkos tanácsos elnőklése...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98