Dtum
Login with Facebookk
1933 | Március

A halhatatlanság halála

A magyar író halálra van ítélve.

A halál közös emberi sors. De az író, a költő, sok-sok évszázon át büszkén ismételgette a non omnis moriar-t. Bizonyos fokig, valamilyen értelemben mentes volt ő a közös sors alól, s külön eschatológiát igényelt. Túl az életen és a halálon, a költő igazi eleme a halhatatlanság.

"Ketyegj, vén jó költő-vigasz!" - sóhajtott föl szegény Tóth Árpád, halálos ágyából. Némi szelíd öngúny és szkepszis volt ebben a sóhajban: ki hisz már benned, vén jó költő-vigasz? Stendhal a XX. századra ígért magának minden dicsőséget. Csokonai száz és határidőt szabott. Ami nagy szellemek megkülönböztető hite volt hajdan, az ma dilettáns naivságnak hatna.

- Mit bánom én, mi lesz a halálom után! - mondja a mai költő. Bizonnyal nem egészen őszintén. A pszihológia törvényei őrá is érvényesek; s James óta jól tudjuk, hogy a sokféle Ťszociális énnekť szintúgy megvan a maga életösztöne és halálfélelme, mint testi mivoltunknak. A költői dicsőség ép egy ilyen "szociális én". A mai költő megvető kézlegyíntése titkos bizonytalanságot és önvédelmet leplez. Halhatatlanság, költők dicsősége a síron túl? Micsoda gondolat ez Magyarországon, a huszadik század negyedik tizedében?

- Ki tudja mi lesz Magyarországgal? Ki tudja, mi lesz egész Európával, az európai kultúrával? De nincs szükség apokaliptikus félelmeink fölidézésére. Nincs szükség külső katasztrófára, kultúránk összeomlására gondolni. A magyar irodalmi élet szemlélete magában is elég kétely-lecke a halhatatlanság naív hite ellen. Aki itt meghalt, az jól meg van halva.

 

A nyugati gazdag irodalmak folyton idézgetik régi nagyjaikat, pillanatra sem hagyják őket a sír csöndjébe merülni. Alakjuk ott áll a szellem birodalmának minden útkeresztezésénél, mint határkő, mérték, kiindulás, örökre láthatóan, egyre más és más oldalról, új és új részletekkel megvilágítva, minden művelt lélekbe beévődve, valósággal a gondolkodás részeivé válva, amiket nem lehet ignorálni, épúgy mint a nyelv szavait.

A "kollektív lélek", mint az óriás gramofon, őrzi meg a legérdemesebb hangokat, minden rezdülésükkel és akcentusukkal.

Ki meri mondani, hogy nálunk is így van? Régi költőink még ígérhettek maguknak bizonyos halhatatlanságot. Költészet, irodalom, akkor még nemzeti szükségletnek látszott, művelni azt majdnem politikai cselekedetnek. A költők neve a nemzeti hősök és politikusok neve mellé sorakozott e politikus nemzet tábláin. Üres név, mint amazoké. A politikai cselekedet aktuális dolog, s mihelyt elveszti aktualitását, a múlté lesz, a történelemé.

 

Ha az irodalom csak a nemzeti cselekvés egy része: akkor az írás is meghal, mint a cselekedet, mely mindig a pillanathoz tapad, az adott viszonyokhoz, s értelmét veszti a viszonyok változtával. Az íróból csak a puszta név marad, akár a cselekvés emberéből; a név mögött a halott akció emléke, csönd, semmi, történelem. Nem is irodalmi halhatatlanság ez. A francia vagy angol klasszikus író neve eleven lelket jelent, folyton ható akcentusokat és rezdüléseket: a magyaré csak egy régvolt nemzeti dicsőséget. Kriptafelírás, aranyos betűkkel.

Mióta azonban - a kiegyezés után - íróink közvetlen szerepe a nemzeti cselekvésben megszünt, s irodalmunk végkép és elvileg különvált a politikától: még ez a temetői halhatatlanság sem igen jár ki a magyar irodalom hőseinek. Talán Ady volt az egyetlen (az "utolsó nemzeti költő", mint egy újabb írónk nevezte), ki azóta mégegyszer nemzeti szerepet - a nemzeti ellenzék szerepét - tudta adni a költészetnek, és megkapta az aranybetűket. Mondanom sem kell, hogy ezek az aranybetűk is ezt a nemzeti szerepet jelzik csak, s egyébként Ady majdnem oly jól meghalt, mint akármely más költőnk.

 

Már félszáz év telt el, csak Arany János halála óta is; nem egy írónk szép karriért futott meg; de alig lehet tökéletesebb halált elképzelni, mint amibe ezek a karriérek szinte egyik napról a másikra belezuhantak. Gárdonyira gondolok, és Bródy Sándorra, Kiss Józsefre, vagy akár csak a nemrég elhúnyt Ambrus Zoltánra is. Ki emlegeti meg őket? s mi ok lenne őket emlegetni? Új és új írók jönnek, a közönség jóformán kizárólag regényt olvas, s a helyzet egyre kilátástalanabb lesz a "költőhalhatatlanság" szempontjából: ki nyúlna a régibb regényekhez, mikor a legújabbakat is alig van ideje elolvasni, s mért lenne a régi jobb mint az új? Kivéve az egészen régiek, a műfaj hőskorából, ami a snobizmust is kielégítheti ...

Új halhatatlanságok nemigen születhetnek így; legfeljebb a régiek maradnak meg. Egy-egy kivételes siker, imponáló termékenység, hosszú pálya vagy reprezentatív életszerep benyomhat olykor egy nevet a közönség tudatába, annyira, hogy a név túléli az írót; noha alig csalódunk, ha azt hisszük, hogy inkább a név, mint a művek. Így marad meg régi színészek neve is. A halott letűnik a piacról; s az irodalom, mindig inkább, ez a piac, legalább a közönség szemében.

 

A magas irodalom presztizse lehanyatlott; még a snobok is más, korszerűbb snobságot keresnek az irodalmi helyett. Aki kívül áll a piacon, halála után époly kevéssé remélhet dicsőséget és sikert, mint életében. Ide tartoznak a versköltők, ha csak nem politikával, szónoklattal, dobveréssel dolgoznak; amit jó költő bizonyára nem tesz meg.

Szegény Tóth Árpádra gondolok itt megint: minden más irodalomnak szüksége lenne: s nálunk ki említi? Olykor látom nevét, felsorolásokban, másod-, harmadrendben, messze az élő nagyságok után, kik közül nem egy a cipőzsinórát sem volna méltó megoldani. "Vén jó költő-vigasz!" Ahol olyan tökéletes költő, mint Tóth Árpád, nem lesz nagy névvé legalább a halála után: ott valóban haldoklik a halhatatlanság.


De mindez, jól tudom, naív és ósdi beszéd az igazi mai irodalmár füleinek: nem a piacról van szó, hanem az életről! És rajta csak: tűnjön el, akinek az élettel, az aktuális küzdelemmel nincs semmi kapcsolata! Az élet több mint a halhatatlanság, és a mai költő azért mai, hogy a mának írjon, és ne például a holnaputánnak. A holnapnak írni époly henyeség és dezertálás, mint a tegnapnak. A halhatatlanság haldoklásának nemcsak külső okai vannak,hanem egészen belső oka is: s ez a mai irodalom életessége. A tegnapi regény elavul, mint a tegnapi ujság, mert époly forrón, aktuálisan mai dolgokról igyekszik szólani, mint az ujság.

Semmisem halandóbb az életnél. A külső, napi életnél, mely maga a cselekedet.

S itt az igazi titka annak a megvető magatartásnak, ahogy a mai író a halhatatlanság gondolatával szembenáll. Ez a gondolat rossz lelkiismeretet ébreszt benne. Mindaz, amit ő az irodalomban mint fontos,méltó és mai ambiciót zászlajára tűzött, rákacag erre a gondolatra, mert teljesen a mához kötődik. Vágyak, szárnyalások, erők vannak őbenne is, melyeknem pusztán a pillanatnak szólnak. Máskülönben nem is volna igazi író vagy költő, hanem őszintén és egyszerűen: cselekvő ember.

 

De költőségével ő nem dicsekszik, csak emberségével. Művészi ösztöneit restelli kora és társai előtt, s művészetét mindenkép leplezni iparkodik. Csak harcos értékeit teszi kirakatba (melyek pedig szükségszerűen gyengébbek, mert hisz harcosnak bizonnyal van különb harcos mint költő.)

De ő anatéma alá vet mindent, ami nem szolgál közvetlen a harcnak, s anatémájában türelmetlen, mint az első keresztények. jelszavai szerint: aki elhallgat, vagy másról beszél, az is az uralkodó rosszat támogatja, és ellenség. Nincs hát tiszta irodalom; csak propaganda van: minden más üldözendő.

Természetesen, ezt a receptet maga sem tudja egészen követni, s szerepéből ki-kiesik, mert hisz ő is költő, azaz írásban is ember, egész ember, s az ember mégis csak több és más a puszta társadalmi harcosnál. Nem követi receptjét, de annál hangosabban hirdeti, ami magában is elég pusztítás. Soha zsarnokibb, irodalomellenesebb jelszót nem talált ki a legvakabb nacionálizmus.

 

Ha ez a recept megvalósulna, csupa irányművek születnének, melyek másnapra már elavulnának. A halhatatlanság valóban meghalna, s helyette vakon élne az élet, a külső, aktív élet, mely percről-percre él s percről-percre feled; egyetlen valósága a harc, s nem lát tovább a harc pillanatnyi igényeinél.

Van azonban egy másik élet is, egy belső és szellemi élet, amely nem feled, hanem önmagával folyton gazdagodva, minden percben egész multjával jelen van. Ez az élet maga a halhatatlanság; az egyéneknél úgy hívják, hogy: lélek; a nemzeteknél pedig úgy, hogy: irodalom. Ez az élet az egyetlen, ami haladásra, belső fejlődésre képes, ami túllát a percen és harcon; nélküle az ember világa megvakulna, s az állati struggle for life céltalanságába hullna vissza. Többször fenyegetett már ez a megvakulás a világtörténet folyamán, s ma ismét fenyeget. Nemzetek, pártok, osztályok vad és zsarnok szervezetekben néznek farkasszemet, és semmi sem fontos előttük, csak a harc.

A költő, az író, résztvesz a harcban, és hogyne venne részt? Idegei vibrálnak a kor lázaiban. Dante is pártember volt, hajdan, csupa szenvedély és fanatizmus, és talált egy pártot, melytől nem a pártnak, nem is egy nemzetnek, hanem az egész emberiségnek diadalát, megváltását, egységét és békéjét remélte. A költő lehet hőse pártjának, a harcnak, az aktív életnek; s feláldozhatja e harcban erejét, egész-önmagát, életét! Sőt költészetét is: joga van rá. De ha életét áldozza, számoljon a halállal, s ha költészetét hozza áldozatul, ne akarjon tovább is költő lenni.

Van viszont egy másik hősiesség (amint van egy másik élet), s ez az a hősiesség, amire az író mint író speciálisan hivatott és elkötelezett. S ez egyúttal, az ami a maihoz hasonló harcos időben talán a legnehezebb. Ez a kötelesség pedig abból áll: minden harcon, küzdelmen és aktív életen keresztül megőrizni azt, a másik életet, amit halhatatlanságnak neveztem: a lelket, az irodalmat. Aki ezt vállalta s teljesíteni tudta, annak írói jelleme kifogástalanul áll előttem; aki nem teljesítette, azt mulasztás, sőt árulás terheli.

Ignotus, aki egész életén át leghangosabban küzdött az életnek és politikának az irodalomba való beavatkozása ellen, most egész nagyszerű multját megtagadva, alkonyodó fejjel lövészárokba küldi az ifjúságot. Ez az ellenszenves szerep egyúttal felesleges is: az élet úgyis lövészárokba ültet mindnyájunkat, s bizonnyal becsülettel fog harcolni az, aki becsületes.

 

Ignotus hívebb lenne önmagához, ha arra a másik, nagyobb hősiességre tanítaná ifjú híveit: kiemelni fejüket a lövészárokból, s szabadon nézni szét a messzeségbe, nem törődve a keresztül-kasul, jobbról-balról száguldó golyókkal. Harc közepén még mindig a legkényelmesebb dolog, lövészárokba bújni. Ignotus avval vádol bennünket, hogy elefántcsonttornyunkba vonulva cirkulusainkat rajzolgatjuk, s mindig tudunk vigyázni rá, hogy cirkulusaink megnyerjék a betóduló katonák tetszését.

 

 

Ignosutnak nagyon rossz memóriája van. Ő tudja legjobban, hogy köreink nem mindig tetszettek a katonáknak, s elefántcsonttornyunkat nem lifttel és gázkonyhával, hanem bizony lőrésekkel és dacbástyákkal kellett fölszerelni. Nem egy közülünk személy szerint is, átment oly dolgokon, melyeket nem mindenki ismer, aki a harc hitvallását hordja ajkán, s pacifizmusunk a magunk számára nem békét, hanem örök háborút jelentett.

Ez a háború nyilván ma is tart még, s nem is ér véget addig, amíg élünk. Híven és keményen álljuk a régi harcot, az irodalom szabadságáért, egy politikus nemzet közepett, egy örökké gyanakvó konzervativizmus csendőrei előtt. De állni fogjuk a másik harcot és másik gyanút is, a kornak és korszerűségnek ostoba babonáival és zsarnok jelszavaival szemközt. Rég elhagytuk az elefántcsonttornyot, de sohasem fogunk lebújni a lövészárokba. Szabadon csatázunk, a szabad ég alatt. S amíg mi lélekzünk, a haldokló magyar halhatatlanság is lélekzik még bennünk.

 

Babits Mihály

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Gyümölcsök műérlelése etiléngázzal és az egészségügyi szempontok Gyümölcsök műérlelése etiléngázzal és az egészségügyi...
Tapasztalati tény, hogy a korai piacokon megjelenő és az újság...
Elégedetlen svájczi testőrök Elégedetlen svájczi testőrök
A pápa svájczi testőrei elégedetlenkednek. Számos hagyományos jog...
Tintagiles halála Tintagiles halála
A szimbolista drámairodalom egyik reprezentiv alkotását akarta...
A rögbi története és játékszabálya A rögbi története és játékszabálya
A rögbi ősének tartott harpastum játék spártai eredetű, de a rómaiak...
Mentőruha aviatikusok számára Mentőruha aviatikusok számára
Daczára annak, hogy minden repülőversenynek megvannak a szomoru...
Erőszak és szélsőségek a mindennapokban Erőszak és szélsőségek a mindennapokban
Azt is kérdezhetnénk, miért téma ez? Az erőszak mindig velünk volt,...
Hogyan követték el a három milliós csekkcsalást Hogyan követték el a három milliós csekkcsalást
A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank Rákóczi-uti fiókjában – mint...
Zádory Oszkár csontminiatűrjei Zádory Oszkár csontminiatűrjei
Ezt a képet sohasem fogom elfelejteni. Zádory, ki Párizsban élte a...
A kiegyezési tárgyalások A kiegyezési tárgyalások
Európaszerte nagy érdeklődéssel tekintenek a mostani kiegyezési...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98