Dtum
Login with Facebookk
1933 | November

Úti emlékek Németországból

Pusztul a magyarság! - írja Illyés Gyula, - kihalt falvainkba élelmes s öntudatosan szapora németek nyomulnak, fővárosunkat sűrű koszorúban ölelik körül a nagyétvágyú sváb falúk. Pesten annyi német szót hallani, utcán, üzletben, villamoson, hogy ha egyszer felfigyel az ember erre a jelenségre, úgy tűnik föl, mintha itt minden második ember német volna. S ha egyszer kisebbség lennénk ebben a hazában, hány emberről derülne ki, hogy bár magyarnak született s magyarként élt, szívében mégis a nagy német haza határokat söprő álmait melengette?

Ebben a nemzetiségi kaoszban vajjon mi dönti el egyes embereknél, hogy szívük mélyén melyik haza boldogulását kívánják s szívük mélyén melyik nemzethez tartoznak? A háború alatt ismertem pesti magyarokat, akikről nem is sejtettem, hogy csak tudnak is románul s mikor Erdélyt elszakították, meglepetéssel hallottam, hogy szenvedélyes örömmel mentek Ťhazať s mint fölösleges álarcot, egy perc alatt vetették le magukról addigi magyarságuk minden jelét és érzelmét. Ismertem felvidékieket, akik ugyanilyen boszorkányos gyorsasággal vedlettek át csehszlovákokká, a magyar nyelvet, magyar történelmet, magyar hitet oly könnyűséggel dobták le, mint ideiglenes álruhát.

 

Emlékszem, szinte rémülettel láttam ezt, hisz olyan magyaroknak ismertem őket, mint magamat, nem is képzeltem, hogy titkaik vannak, fojtott, ellenséges érzelmeik, apáról-fiúra szállva... Mi dönti el hát, ki hová tartozik? Hogy apja, nagyapja már itt élt, az nem számít, hogy mi az érdeke, talán ez se számít. A hazafias lángolás olyan, mint a szerelem, oktalan, kiszámíthatatlan és elfojthatatlanúl makacs. Talán csak úgy tudhatnánk meg egyes emberektől, melyik a hazájuk, ha mély álmukból felverve őket, rájuk kiáltanánk: mondd meg, mi vagy!

Gyakran az anyanyelv sem számít. Apai nagyapám Svájcból jött Magyarországba a 60-as években, mérnök volt s valami felvidéki erdőt mérni jött, itt házasodott s itt is maradt. Apám egyformán beszélt magyarul-németül s nem tudom, eldöntötte-e magában valaha, hogy hová tartozik? Anyám iskoláit még Sziléziában végezte s csak asszonykorában tanult meg magyarul. Anyanyelvem tehát nekem is a német volt, magyarul beszélni csak iskolás koromban kezdtem. De rövidesen már csak magyarul tudtam s a németet utóbb úgy kellett könyvből megtanulnom. Teóriák rubrika-elve szerint tehát nekem az Illyés Gyula ankétjának vészes adatait olvasva talán örülnöm kellene s büszkén szemlélni fajtám istenáldotta sokasodását és csillapíthatatlan terjeszkedését.

 

De én már gyermekkoromban is szenvedélyesen nem szerettem a németeket s ezt az érzésemet nem befolyásolta, hogy mi volt az anyanyelvem. Mit számít, hogy milyen nyelven gügyögtem első szavaimat? A faj sem számít, nem érzem rokonnak, vagy csak olyan rokonnak érzem a németet, mint akit túlságosan jól ismerünk s a világért sem akarunk hasonlítani hozzá. Noha ez a hasonlóság talán hasznos volna, a rokon olykor követendő példa lehetne, ideál is sok tekintetben - de én magyar akartam lenni s ezt érzelmeim akarták s nem józan elhatározásom.

 

Magyarnak lenni ebben az országban évszázakon át csak a német ellen lehetett. Persze, ha azt mondom, hogy nem szeretem a németet, akkor nem gondolok a nagy német kultúrára, Beethovenre, Kantra s a többi nagy német szellemre, nem gondolok erre a kincsesházra, melynek csodáiból hirtelenében egy szenvedélyes német-barát cikket lehetne írni. De a nagyok úgyis fölötte állnak fajtának és nemzetiségnek. És itt nem is erről van szó. Még csodálhatunk is valakit, azért mégsem akarunk hasonlítani hozzá.

Az én hovatartozásomat egy jelentéktelen dolog döntötte el gyermekkoromban véglegesen s ezt Freud tanai jobban meg tudnák magyarázni, mint a fajbiologia törvényei. Nagyanyám, ki évekig nem volt hajlandó Magyarországba jönni, mert öreg lévén, félt, hogy itt halhat meg és semmi áron sem akarta, hogy magyar földbe temessék, - mikor én tízéves lehettem, mégis ideutazott hozzánk s ekkor én az ő német üdvözlő szavaira ostobán álltam előtte, egy szót se értve beszédéből. De haragját aztán már egészen jól megértettem, így kommentálta a dolgot: ez a gyerek tud németül, hogyne tudna, pár éve még tudott, most csak velem nem akar beszélni, mert egy magyar rebellist neveltek belőle!

Azt a melegséget szívem körül, azt a dacos és elszánt büszkeséget, amit a Rebell szó kiváltott belőlem, sohasem fogom elfelejteni. Gyermeki romantikus lázadásom e percben mennyi mindent döntött el, érzelmeimben, sorsomban, jövőmben. Milyen nagyszerű dolog volt ez, az otthoni német szóval szemben lázadó magyarnak lenni! (Zárjelben mondom, hogy nagyanyám pár hét mulva nálunk halt meg s itt van eltemetve.)

Ha most lehiggadtan kutatom, van-e még gyökér, ami német fajtámmal összeköt, alig találok magamban egy-egy foszlányt is. Talán, hogy a német szó, német táj, német dal olykor valami nagyon mélyen elrejtett otthonosság zavaros emlékét veri fel bennem... De sohsem álmodtam németül, mióta álmaimra emlékszem. Egyetlen német vers emléke sincs bennem, legfeljebb olyan, amit már magyar füllel s unalommal hallgattam az iskolában. Serdülő korom óta nagy lírai élmény, gyönyörű szavak bódulata mind magyar szavakból áradt szívembe.

 

Nem a faj és nem is a primitiv anyanyelv dönti el nemzetiségünket. Én magyarul írok például és semmi más nyelven nem tudnék írni, akármilyen jól bírhatnék idegen nyelveket. Egy fiatal író állítólag azt mondta. mikor a magyarság pusztulásáról beszéltek, hogy nem baj! Ha németek lesznek itt az urak, majd németül írunk! De éppen ez az, amit nem lehet, hála Istennek!

 

Tudom, van néhány példa állításom ellen, de ezek csak szabályerősítő kivételek s az igazság, hogy aki kényére tudna akármilyen nyelven verset írni, az egyiken se tud igazán. A költő egész költészetével mélyen és misztikusan van nyelvéhez hozzánőve. Szellemes közhelyeket több nyelven is lehet írni, de azt a mondanivalót, amit senki rajtunk kívül elmondani nem tudna, ezt csak egyetlen nyelven, hazánk nyelvén mondhatjuk el.

Nem magyarságom mellett akarok itt hitvallást tenni. Mondhatnám röviden: itt születtem és minden más országban idegennek érezném magam. A faj, ha van is faj, ami úr az ember fölött, átváltozik. Magyar vizet ittam, magyar levegőt szívtam és magyar kenyeret ettem. Mi közöm a sötétséghez, ami előttem volt?


Pár éve néhány hónapot töltöttem Németországban. Igen, rokonaim ők, de olyan rokonok, akikhez már alig hasonlítok s akikre haragszom. Ezzel a haraggal védelmezem magam ellenük, az ember (a kutya is!) arra haragszik, akitől fél. Ennyi német van még bennem, félek tőlük, ahogyan félek minden olyantól, amit legyőztem magamban. Nemcsak a nyelvüket értem, tájszólásaikat, jól értem őket magukat, a lényeget szavaik mögött s néma mozdulataikban. És mindaz, amit így ösztönösen érzek és megértek, szenvedélyes haraggal tölt el. Magyar szemmel nézek s örömmel érzem a külömbséget. Ezt egy magyar nem tenné! nem így tenné! - s élesen látom a két faj különbségét s látom magamat is kiszakadva ebből a világból.

A Starnberger-See mellől, ahol laktunk, egy kora reggel beutaztunk Münchenbe, magyar barátainkkal. Én egy kávéházba ültem be, reggelizni akartam, míg barátaink bankba mentek, valami pénzügyet elintézni. Lágytojást rendeltem s utána vizet kértem, (nem tudom, miért nem akarnak vizet adni külföldön az embernek?) A kávéház egészen üres volt, úgy láttam, magam vagyok a vendég.

 

A pincér azonban nem hozott vizet, többször kellett szólnom. Végre jön, hoz nagy ünnepélyesen ezüsttálcán egy szivárványos nagy kehelyben valamit, leteszi elém, - nem kértem bort! - mondom dühösen, (ki iszik reggel bort? pláne ilyen nehézillatú, kehelyben pompázót?) A pincér, mintha süket volna; rendezgetni kezdi előttem a parádés italt. - Nem rendeltem bort! mondom újra nyomatékosan. - Az az úr rendelte! - mondja a pincér s a hátam mögé mutat. Hirtelen fordulok: egy fiatal diákfiú elvörösödve, mélyet köszön felém. Mögöttem ült, egy távolabbi asztalnál, nem is láttam eddig. Bevallom, megijedtem.

 

Hogy fogok ebből a kalandból kimászni? - Vigye el! - kiáltom a pincérnek, de az nem is felel, elvonul s otthagy engem egyedül szomjammal s a borral, amit egy úr küldött... Időnkint mégis elcikkázik előttem, utána kiáltok: vigye el! vizet akarok! - de hiába beszélek neki. Sajnos nem tudok elég jól németül. Nem tudok szidalmazó szavakat. Ez jut eszembe: Gauner! de nem tudom, nincs-e ennek valami humoros mellékíze? Hátha olyasmit jelent, hogy csibész, akasztófavirág, - én pedig röviden és tömören azt akarom mondani, hogy: gazember! vigye el innen ezt a vacakot, mert ledobom! Nevetséges szavaktól félve, mégsem merek szólni, tényleg jó volna ledobni a földre. De lehet-e külföldön ilyesmit csinálni?

 

Hátha rendőrt hívnak, micsoda hecc lehet ebből? Mozdulni sem merek, nehogy a hátam mögött ülő serdületlen ezt felhívásnak értse s bátorságot vegyen drága borának közelébe jönni. Úgy láttam, valami egyetemi hallgatóféle lehet, talán moziban látott ilyent, vagy regényben olvasta, hogy így kell nőkkel ismerkedni. Mi lesz, ha barátaim megérkeznek? De már jöttek is, nevetve: mi ez? bor! ilyenkor reggel? - Az az úr rendelte! - mondom én hirtelentámadt bátorsággal és a hátam mögé mutatok.

 

Barátaim hangosan nevetnek s nézegetik gáláns gavalléromat, aki, nagyon rosszul érzi magát, vörös és ide-oda fészkelődik (most már én is meg merem nézni!) Egy perc az egész, rohanva jön a pincér, elkapja előlem a bort - és bámulatunkra odaviszi az ifjú asztalához. Még nagyobb bámulatunkra: az ifjú nagy sóhajjal, hősiesen kiüríti egyetlen hajtásra az egészet. Ha már megfizette, csak nem hagyja itt? hát nem igaz? Tehát kiitta s aztán sietve távozott, kísérve gúnyos és hangos nevetésünktől.

Gondolom, magyar ifjúval is megeshet olyasmi, hogy húszegynéhány éves korában bort küld egy ismeretlen hölgy asztalára. Hanem hogy sikertelenség esetén maga megigya! A német sachlich és megfontolt, könnyelműségeit is okosan kiszámítja és semmit nem hagy kárbaveszni.

Német emlékeim voltakép csupa összeütközések, szabállyal, szokással és hatósággal. Cikkemnek azt a címet is adhatnám: német konfliktusok. A második ilyen eset vonatban történt velem. Berlinbe utaztunk s én egy dohányzó szakaszba ültem, úgynevezett direkt kocsiba. Nem is volt baj a határig. Ott a német kalauz leakasztva kupénkról a ŤDohányzószakaszť táblát, minden indokolás nélkül ŤNichtraucherť helyiséggé degradálta az ülőhelyünket környező levegőt. Én tehát kiálltam a folyosóra s ott gyújtottam cigarettára. A kalauz mindjárt rámkiáltott: 20 márka büntetést fog fizetni! - A folyosón sem dohányozhatok? - kérdeztem én bosszúsan. - Nem, sehol sem! - mondta ő szigorúan.

A következő állomáson nagy csapat német tódult be a kupéba, kirándulásról érkező családnak látszottak, apa, anya, felnőtt fiúk, lányok, vagy nyolc darab Rucksack-kal, térdnadrágban, tiroli mellénnyel, hangosan, kövéren, egy perc alatt átvéve az uralmat a kupéban. Sietősen enni kezdtek, kipakkolva feneketlen Rucksackjaikat, bicskával vagdalt kolbászok s penetráns sajtok kerültek elő s tűntek el gyorsan, ettek és csámcsogtak és beszéltek egyszerre és állandóan.

 

Aztán époly gyorsan mindent szépen és rendesen visszacsomagoltak, a férfiak ekkor zsebeikből pipákat és cigarettákat húztak elő, megkoronázni a nagyszabású evés gyönyöreit. Megörültem, ha ezek dohányozni akarnak, vagyis ha valamennyien dohányozni akarunk, mi akadálya volna ennek? Legfeljebb a kalauz is kap cigarettát. Meg is szólalok, - úgylátszik önök is dohányoznak! ez nemdohányzó szakasz, de...


Nem kellett a mondatot befejeznem. Csak katonákat láttam vezényszóra oly gyorsan megfordulni, vagy a Gewehrt visszadugni, amilyen gyorsan tették vissza zsebeikbe a Nichtraucher-szóra ezek a németek a pipát és dohányos zacskót. Befehl ist Befehl. A német engedelmes nép. És nem lázadó, nem, egy cseppet sem. Belenyugodtam volna az egész dologba, hacsak egyetlen egyet káromkodtak volna, vagy dühös arcot vágtak volna legalább. De nem, az ő engedelmességük oly makulátlan és tökéletes, hogy a pipa láttán megindult nyáluk is azonnal s lázadás nélkül folyt vissza gyomrukba.

A harmadik esetem már komoly Ťösszeütközésť volt. Münchenben történt ez, kora reggeltől múzeumokat jártunk s két óra felé, röviddel zárás előtt kerültünk a Schack-Gallerie-ba. Egészen üres volt, sehol egy lélek, csak a második emeleten, a Lenbach-teremben ült egy fiatal piktor és másolta a Pásztorfiút. Reggel óta nem tudtam cigarettázni s már alig vártam, hogy rágyújthassak. Gondoltam, itt egy lélek sincs már, mi történhet? Rágyújtottam. Persze, ezt a bűnt titokban is elkövethettem volna, hisz a szobák egymásután üresek voltak, de nem volt kedvem a festő előtt titkolózni.

 

Mégis némi stréberséggel előtte ütögettem a hamut a kezemben tartott gyufaskatulyába, hogy óvatos viselkedésemet lássa. Közben a festő elment, én később a földszinten nézegettem Moritz von Schwind képeit. Lassan lépkedtem képtől-képig, elérve a hosszú folyosó végére, - egyszerre hallom, hogy valaki szaladva jön a hátam mögött. Visszafordultam, kicsi, kövér ember volt, valóban futva jött rövid lábaival s kómikus hasával. Miért fut ez? - tünődtem s ekkor úgy tünt föl, mintha felém futna. Tényleg már néhány méternyiről kiáltozni kezdett rám: Sie haben hier geraucht?

Mindjárt átértettem a helyzetet. Az a festő engem feljelentett s ez a mérges kis úriember itt nyilván a múzeum őre, vagy igazgatója. Úgy, látszik meg akar engem enni, iszonyú mérges. Újra elordítja magát: Sie haben hier geraucht? - Ártatlan mosollyal néztem rá, biztosítva őt, hogy igen, én voltam, aki ezt cselekedte.

 

Erre még mérgesebb lett s most már közvetlen közelből az orrom alatt hadonászva rövid karjaival kiabálta: itt nem szabad dohányozni! ez múzeum! hát nem tudja, hogy itt nem szabad dohányozni? - Ha ez azt kérdi, hogy nem tudom-e, - gondoltam, akkor nyilván lehetséges az is, hogy nem tudom. Ez helyes témavezetésnek látszott. Kijelentettem, bizony én tényleg nem tudtam, hogy itt nem szabad dohányozni. - Hisz sehol sincs kiírva! - mutattam karommal magam körül. - Hogy tudhassam, ha sehol sincs kiírva?

A mérges ember azonnal lecsillapodott s haragját époly nagyfokú szánalom váltotta fel. Mély részvéttel nézett rám: hát még sohasem volt képtárban? - kérdezte s már úgy nézegetett engem, mint valami vad törzsből idetévedt szegény kultúrátlan páriát. - Még sosem voltam! - feleltem én búsan és töredelmesen s szeliden hallgattam végig prédikációit a képtárak szabályzatairól, illemről és a kultúremberek kötelességeiről.

Nem akarok propagandát csinálni a képtárakban való dohányzás mellett. Saját cselekedetemet is teljes mértékben elítélem. Csak egyet nem tudok megérteni magyarrá romlott észjárásommal. Miért nem szólt nekem az a festő? Nem restelt lemenni két emeletnyit, abbahagyni remekművét, csakhogy beárulhasson? Nálunk is biztosan megrónák az ilyen fegyelemsértést. Talán nem is udvariasan, de helyben. És hatalmi segítség nélkül. Egy korrekt német azonban nem szólít meg idegen hölgyeket. Legfeljebb árulkodik.

 

Török Sophie

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Szép Ernő: A sánta fiatal ember naplója Szép Ernő: A sánta fiatal ember naplója
Egy kicsit nehéz levelet kaptam. Rá volt ragasztva rézsút a keskeny...
A „Potemkin” megadta magát a román kormánynak A „Potemkin” megadta magát a román kormánynak
A lázadó hajó első konstanzai látogatásakor kérdezősködött a...
A tolnai temetkezési és kiházasítási-egylet gyászos bevégzése A tolnai temetkezési és kiházasítási-egylet gyászos bevégzése
Sok kiházasító és temetkezési-egylet ment már tönkre. Most a tolnai...
Mi történt a dumában? Mi történt a dumában?
Miután a duma már a legjobb úton volt ahhoz, hogy a kabinet...
Pétervárott letartóztattak ötven bankárt
A pétervári titkos rendőrség botrányos csalási ügyet fedezett föl....
A Nemzeti Múzeum gyarapodása A Nemzeti Múzeum gyarapodása
Gróf Festetich Rudolf, ki *Tolna* nevű yachtján majdnem egy évtizeden...
A magyar gazdasági munkások kizárása Romániából A magyar gazdasági munkások kizárása Romániából
Darányi Ignácz földmívelésügyi miniszter arról értesitette a...
Új sugarak a világűrben, kozmikus sugárzás Új sugarak a világűrben, kozmikus sugárzás
Minket főképen a γ-sugarak érdekelnek. E sugarak körében éppen...
Mussolini a szépségkirálynő választást szigoru rendelettel betiltotta Olaszországban Mussolini a szépségkirálynő választást szigoru rendelettel betiltotta...
Már a múlt évben a szépségkirálynő választás ellen nyilatkozott...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98