Dtum
Login with Facebookk
1934 | December

A tanulók szerepe az irodalom tanításában

Vajthó László könyve

Manapság sok panaszt hallunk az olvasóközönségre. Az író, de főként a költő mellőzve, számkivetve érzi magát s a közönségnek szemére veti, hogy csak az alacsonyat kedveli s nincs hajlama a nemes irodalomhoz. S az irodalomnak éppen az a választott rétege, mely a század elején, ha akaratlanul is, a hagyomány elleni harc zászlajául szolgált, saját kárán tanulta meg, hogy a hagyományt rombolva önnön tekintélyét rombolja.

 

Keserűen eszmélt rá, hogy az a közönség, mely nem érzékli a régi irodalmat, nem értékelheti helyesen az újat sem. Nem egy világnézeti áramlat akadt, mely a hagyományellenesség ürügyén minden költészet ellen harcot indított egész helyesen ismerve fel, hogy a költészet sok tekintetben nem más, mint egy nagy hagyomány.

Ez a szembefordulás a közönség ízlésével hamarosan gőgös csüggedtséggé vált s ennélfogva újult erővel kapott lábra a profanum vulgus megvetése, bár lemondóbban és halkabban mint valaha. Mindjobban elterjedt az a nézet, hogy a költészet iránt csak egy keskeny, kiválasztott rétegnek lehet érzéke s az átlagolvasó, ha valamely világnézet lovat ád alája, legszívesebben legázolna minden nemesebbet.

De zokon vehetjük-e a forradalmak "csőcseléké"-től, ha lerombolja egy oly kultúra műkincseit, melyhez semmi köze nem volt? Már pedig nemcsak annak az óriási rétegnek, mely társadalmi helyzeténél fogva nem is jön olvasószámba, de a tényleges olvasók túlnyomó részének épp ily kevés köze van a nagy irodalomhoz, ha nem is éppen ily ártatlanul. Az irodalom iránti érzéket csakúgy nevelni és gyakorolni kell, akár a szerelem irántit. S ha pedig valaki a középiskolában nem tanulja meg szeretni és ismerni a régi magyar irodalmat s ezzel a mértéket és szeretetet minden jó irodalom iránt, mi csábíthatná erre később?

Ha Vajthó Lászlónak, aki maga is működő tanár, e tanulmánya nem is nyujtana más értéket, mint hogy figyelmeztet erre a kérdésre, már igen fontos írás volna. Miért olyan gyarló az irodalmi közízlés, közműveltség? - veti fel Vajthó. - Mert tanítványaink nem olvassák eléggé a magyar irodalom értékeit, - felel rá. - Az irodalomtanítás e tehetetlenségének valamennyi okát nyilván nem említi.

 

Hiszen oly szövevény ez, melynek nem egy fontos szála vezet hivatalos kultúránk és nevelésünk lényegéhez. Itt a gyakorló tanár beszél, kinek megoldása is az adott viszonyok között gyakorlati megoldás. De a kézzel fogható okok is, melyeket felemlít, megdöbbentőek. Csak a kötelező olvasmányokhoz is nehéz hozzájutni. Ennek oka egyrészt a szegénység (sok diáknak Petőfije sincs!), másrészt a jobbmóduaknál a szülők nemtörődömsége, hiszen a könyvszekrény tele idegen és sokszor silányabb írókkal.

 

Bő olvasmányok helyett a tankönyv bemutatásra szánt szemelvényeivel és a Toldival kell megelégedni s a fáktól megint csak nem látni az erdőt: a sok magyarázat és szabály között, különösen a kamaszlélek számára eltűnik a költői szépség. Az összefüggéstelen adatok és száraz jelenségek csontvázát nem tölti ki az olvasmányok tapintható husa és nem járja át az irodalom folyamatosságának vérkeringése. Ezen nem segít a tanár lendületes előadása, mely a diák számára élvezetes retorika marad. Ez a becsületesen kiábrándító kép az irodalom tanításáról eképpen nagyon hasonlít ahhoz a benyomáshoz, mely Bolond Istókban maradt meg a történelemről:

Mert a fonál, ha oly hosszúra nyult is,
Nem az volt mi szellemnek mondatik:
De a föld minden évszáma s királya,
Meg a tanító körmönfont irálya.

A módszer, melyet Vajthó a mai tanítás rendszerének keretei között tanácsol az irodalom tanárainak, nagyon is modern. Nyilván tisztában van azzal, hogy meglehetősen újszabású fiatalsággal van dolga. Nem riad vissza attól sem, hogy alacsonyabb szenvedélyeken - versenyzési kedven, szakember-hóborton, snobizmuson, különcködésen át csempéssze az irodalmat tanítványai szívébe.

 

Legyen mindenkinek szakmája, azaz egy-két kiválasztott írója, akit tartozik keresztül-kasul ismerni. Az ismertető előadásokat tehát voltaképpen ne is a tanár tartsa, hanem az osztály hozzászólása és bírálata mellett az illető író szakembere. A tanár csak helyesbítse, kiegészítse és lényegbevágó különösségekkel fűszerezze az előadást. S ha valahogy még remélhető, hogy az ifjúság olvasáshoz és az irodalom szeretetéhez szokik, úgy ez a játék feltétlenül elcsábítja a komolysághoz.

Persze. Vajthó maga is hangsúlyozza, hogy nincs meggyőződve e rendszer biztos hatásáról. De nem is ez a lényeg. Ha ellenben megnyílnak azok a zsilipek, melyek visszatartották az ifjúság érdeklődését az önálló részvételtől, elválik, vajjon tényleg olyan hozzáférhetetlen palánta-e a költészet? Mindenesetre meghatóak Vajthó bizonyítékai módszere mellett, hogy Bessenyei Tarimenesét és az Irodalmi Ritkaságok sorozatát gimnazisták adták ki és készítették elő kiadásra.

 

S azt a tervezetet - vagy ábrándot? - sem olvashatjuk meghatottság nélkül, hogy a diákok eredeti kéziratgyüjteményeket kapnának másolás végett. Egyrészt, hogy így közelebb férjenek az irodalom kézzelfogható valóságához, másrészt, hogy az iskolában minél több ily kézirat másolata legyen meg.

Általában íróembernek, aki e füzetet olvassa, okvetlenül eszébe jutnak öszszefüggései az általános irodalmi ízléssel és műveltséggel. Így ezen módszer előnye volna, hogy lehetetlenné tenné a diákok által kedvelt és sok tekintetben az irodalmi tankönyvre emlékeztető mellé- és körülbeszélést, a halandzsát. S nem ez a nagy szavakkal semmitmondás jellemzi-e az ujságok bírálatait? Természetesen, hiszen az olvasó, aki ifjúkorától megszokta a halandzsát, azt kívánja kedvenc napilapjától is.

S ahogy a könyv a silány irodalmi közízlés okaival kezdődött, az általánosabb és maradandóbb nemzeti műveltségre való törekvéssel végződik s mindvégig nemcsak az irodalmi, de a nemzeti tudat nevelése is célja. Mindazonáltal vagy éppen ezért dícséretes türelmet tanusít és javasol. Ifjúság: szomjúság, - írja igen helyesen Vajthó s jól tudja, hogy az ifjúságot semmitől sem lehet eltiltani, csak értékítéletre lehet szoktatni.

 

Elismeri, hogy irodalom és politika édestestvérek. A tanár célja azonban az irodalom szeretetét tanítványaiba oltani s ezért az elkerülhetetlenül jelentkező politikát háttérbe kelt szorítania. Azonban bármely vélemény ledorongolása csak árt az irodalom tekintélyének. "A magyar irodalom van olyan nagy erő, hogy minden világnézetet megnyerhet magának."

De a sok türelem is nem kevés-e még? Elegendő-e, ha az irodalom tanára bizonyos határon túl megelégszik a szemethunyással? Jól emlékszem, hogy amikor az iskolában kézről-kézre adtuk egymás között Ady, Babits, Kassák verseit, kamaszfővel nem igen láttuk, hogy ez az iskolában tanult irodalom folytatása volna, inkább úgy véltük, minden sora azzal fordul szembe. Nem hatna-e termékenyítően az irodalom tanítására megmutatni az összefüggéseket s eképpen multat jelennel, jelent a multtal békíteni?

Persze, ezek a szempontok meghaladják Vajthó tanulmányának kereteit. Azonban éppen mert ez a kérdés oly fontos, oly elhanyagolt és olyan sokfelé ágazó, szükséges volna, hogy e kis könyv gondolkodásra, cselekvésre késztessen és mindenfelől figyelmet ébresszen a kérdés iránt. Így rövidségénél, szabatos tömörségénél fogva röpiratra emlékeztet. Talán ez az ahogy leginkább jellemezhetnők értékét: röpirat az irodalmi kultúra megmentésére.

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98