Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1932 | Július

Arany János a tanárok kezén

Pár nap híján ötven esztendeje, hogy Arany János meghalt. A félszázados évfordulót természetesen megülte a Társaság is, amely egykor az első koszorút adta Toldi költőjének. Az elnök emlékbeszédet mondott Róla, az alelnök méltatta "teremtő géniuszát" s végül egy tisztes középszert képviselő költő-tag alkalmi verssel "hódolt" nagysága előtt. Ennyi volt a hivatalos síri áldozat műsora. Három pont és kész. Isten látja lelkünk: nem vagyunk túlkövetelők. Eszünkben sincs azt kívánni, hogy az érdemes Társaság most egyszerre tagadja meg önmagát s valami újszerű, igazán jelentős irodalmi megnyilatkozással lepje meg a világot, - ha csak egy emlékünnep keretében is, - avagy éppen vojtinai lendületbe lelkesedjék, mondván:

Előre lantok!... vagy mi a guta:
Lant nem igen van... tollsíp és duda.
Előre tökszár, csimpolya, doromb,
Madár-kelepce és repedt kolomp!
Fel hagymabördő, fűzfasíp, bürök,
Lyukas kulcs, mely süvít, kanásztülök,
Cirok-hegedű és hasadt fazék:
Hadd zengjen a föld és zengjen az ég!
Mert a hazának éppen ily zene
Most éltető, fenntartó eleme...

Jól tudjuk, a Társaság szinte kizárólagos joggal örökölte az öregedő Arany emberi fáradságát, fanyar-zsörtölődő, fejfájós kedvét s bölcs visszahúzódását az élet zavaró érintései elől, ahelyett, hogy költői fiatalságát, rugalmasságát, ideges, modern nyugtalanságát vette volna át, - ami pedig legbiztosabb szer minden társasági kollektív megöregedés ellen. Valahogy megfeledkezett arról, hogy ha egy költőnek - pláne az Aranyéhoz hasonló munkásélet alkonyán - joga is van az öregséghez, egy egész költészet nem öregedhetik el büntetlenül. Viszont kétségtelen, hogy ezt az öregkori hangulatra redukált, jól értékesíthető örökséget nemcsak híven megőrizte, hanem tőletelhetően gazdagította is. Egészen az élettől való merev elzárkózásig, a multbakövesedés mozdulatlanságáig s az új törekvések ellen támadó türelmetlenségig.

 

Miért várnók hát a szürke szabály, a beidegzett konvenciók hirtelen elvetését ettől a Társaságtól épp egy Arany-ünnep kapcsán? Nem természetes és stílusos-e ezúttal a ragaszkodás az elhasznált, régi formákhoz? Emlékbeszéd, méltatás, ünnepi óda, - mit kell ezen változtatni? Ami jó volt tegnap: jó ma is. Különben pedig nem volt-e a Költő csendes, szerény, egyszerű ember, elvi ellensége minden zajos és fényes ünnepeltetésnek? Bizonyára. Nos hát, így a megemlékezésnek nyilván ez a kálomista dísztelensége, puritán igénytelensége, sőt jelentéktelensége illik Hozzá legjobban. Három pont és kész...


De hagyjuk. Annál inkább, mert tulajdonképpen nem is egészen erről akarunk beszélni. A Társaság ünnepel, ahogy jónak látja, ahogy tud s ezzel lerójja kötelezettségét erkölcsiekben és szellemiekben az ő Arany Jánosa iránt. A forma és a mód mégis elgondolkoztató. Az ember szinte szeretne fölkiáltani: az Istenért, uraim, elvégre mégis csak egy Arany az, akinek szellemét idézi az ünnep! Bizonyos értelemben a mi Goethénk! A magyar nyelv legcsodálatosabb művésze! Mit mondjak? - egy majdnem felfedezésre váró modern költő!... Csakugyan őt ünneplik így?...

Valami baj van itt.

Nem csupán a Társaság kevéssé fontos kiállása, de - ami ennél sokkal fontosabb - Arany emléke körül. Egyedül ezért tesszük szóvá a dolgot. Mert mennél halványabb az ünnepre gyujtott mécsláng, annál komorabb árnyékot vet bennünk a riadt kérdés: Mi történt Arany Jánossal a halála óta eltelt ötven év alatt? Mivé lett költészete a hivatalos őrizők, különösen a tanárok kezén? Élő közkinccsé vált-e? Vagy irodalomtörténeti emlékké, grammatikai és stilisztikai példatárrá, pedagógiai segédeszközzé élettelenedett? Vajjon nem esett végzetes áldozatául az örökké kérődző tanári szellemnek?...

Talán kissé kínos kérdések - a félszázados ünnep előestéjén. Ám szükségszerűen vetődnek fel.

És őszinte választ sürgetnek.


*

Arany a tanárok kezén... Mintha már eleve vád foglaltatnék ebben a kitételben. Még hozzá általánosító vád. Holott... holott Arany maga is tanár volt. Igaz, nem sok kedvvel, inkább kötelességet, mint hivatást töltve be. Nagykörösi évei meg-megújuló panasszal teltek. S ebből többet fakasztott az iskola, mint a megélhetés gondja. Mégis: kifogástalan tanár volt. Tanár, mint Gyulai. Tanár, mint Péterfy. Tanár, mint Riedl. Persze, hogy nem róluk, nem az ilyen tanárokról van szó.

 

Nem egyes kivételekről, hanem a szabályt alkotók többségéről. Azokról a csaknem személytelen egyedekről, akiknek összessége valami szörnyű, minden egyéni megnyilatkozást közhellyé lapító és lelketlen formalizmusba kötő, fojtogató rendszert alkot. Arról a terméketlen "tanári szellemről" , amelynek eljövetelét Arany szinte előre megérezte, ami, kor - a hagyomány szerint - cseppet sem örült annak az "örvendetes" hírnek, hogy Toldi-jából kötelező iskolai olvasmány lett. Inkább megijedt tőle: vége, jaj, vége már szegénynek...

Mert úgy van, hogy Arany költői zsenijének elhomályosítása, átszínezése és megmásítása az utókor szemében - jórészt tanári tevékenység eredménye. Elsősorban azok lelkét terheli, akik a költő örökségének ex offo őrizői, továbbadói és magyarázói, anélkül, hogy valóban hivatott kutatói, igazi értelmezői lennének. (Pedig még ahhoz is szó fér: vajjon a legkitünőbb magyarázók, kutatók és értelmezők-e egyúttal a legalkalmasabb továbbadók?)

 

Jóhiszeműségüket és szorgalmukat senki sem vonja kétségbe. De így még tragikusabb a helyzet. Mert abban a hitben, hogy áldásos kultúrmissziót teljesítenek s önzetlenül szolgálják az Arany-kultusz terjedését, igazában egy meghamisított Arany-képet visznek át a köztudatba, észre sem véve, hogy közben ennek a képnek vonásai egyre halványabbak, fakóbbak, unottabbak, jelentéktelenebbek és idegenebbek lesznek. Idegenek a közönségtől és idegenek Arany eredeti lényétől.

 

Attól az Aranytól, aki például a Toldi után egy Dózsa-eposzt akart írni s aki később sem tagadta meg ezt a tervét, csupán azért nem váltotta valóra, mert a témát költőileg nem érezte megoldhatónak. Vagy attól az Aranytól, aki a Madách pesszimizmusa, a Tragédia "erkölcstelensége" ellen szegezett vádakra így vágott vissza: Kívánatos ugyan talán, hogy a költő az erkölcsi világrenddel összhangban legyen, de ha nincs így: nem tehetünk róla.

 

Szóval, attól az igazi Aranytól, aki egyáltalán nem az az arany-középszerért lelkesedő, pedagógus-vérmérsékletű, kínosan illedelmes és jámbor filiszter-költő volt, akinek a tanár urak túlnyomó többsége látni szeretné, vagy látja és hirdeti. Ezen a ponton mutatkozik meg legszembeszökőbben ijesztő hatása és pusztító szerepe a "tanári szellemnek". Mert ez a szellem, fájdalom, nem korlátozódik az iskolára: kihat onnan és befolyásolja az egész magyar közvéleményt.

Generációról generációra nő a tévedések és megtévesztések szétburjánzó szövevénye Arany személye és költészete körül. Így és ezért következhetett be az a lehetetlen helyzet, hogy Arany - akinek költői egyetemessége Goethéével rokon - végül a konzervatívok védszentje lett, holott valójában mindenkié kellene, hogy legyen. Konzervatívoké és moderneké egyaránt. Hiszen ha valaki: ő igazán az egész nemzet költője.

Hogy még sem engedik annak lenni, - az éppen a tanári szellem legnagyobb bűne.

*


Valahol szegény Lehr Albertnél kezdődött a baj, bár maga a szenvedélyességig lelkes, remek felkészültségű tudós talán legártatlanabb a dologban. Ő nem tett mást, mint hogy lelkiismeretes gondossággal végigkommentálta a Toldi-trilógiát. Filológiai szempontból rendkívül hasznos, értékes, helyenkint szinte művészi munkát végzett. Mégis ebből kerekedett a veszedelem.

 

Mert amikor ezt a "magyarázatos" kiadást a túlbuzgó tanári szellem bevitte az iskolába: Lehr Toldija akarva-akaratlanul legyőzte, egyszerűen megölte Arany Toldiját. Egyrészt azért, mert a kimerítő szó- és mondat-magyarázatok tömege - amelyet együtt kellett "bevágni" a tizenkét énekkel - elijesztette a tanulókat s a legtöbb esetben végkép megutáltatta velük Toldit, minden "feudális" hőskölteménnyel egyetemben. Másrészt, mert Lehr magyarázó kedve átragadt a tanárokra, akik élőszóval és írásban rövidesen eljutottak az agyonmagyarázásig.

 

A jó Toldi-nak egyetlen éneke sem maradt "megtárgyalatlan": itt mit akart, ott mit akart mondani benne a költő? (Efféle kommentárra hördült fel egyszer Arany, odafirkantva a könyv szélére a goromba jegyzetet: "Akarta a fene!") Heine mondta, hogy a Faust-ot minden német pincér megérti, olyan világos. Ez ugyan aligha igaz s kivált a Faust második része nagyon is bővelkedik magyarázatra szoruló, homályos helyekben. Arany Toldi-ja azonban csakugyan világítóan tiszta, minden falusi parasztgyerek előtt érthető. Nincs benne egyetlen kommentálást kívánó, homályos, vagy kétséges jelentésű strófa se. A nép fiáról íródott, a nép fiai számára.

 

Miért kell hát egy ilyen napnál világosabb költeményt értelmezni és magyarázni? Miért nem hagyják, hogy szabadon, önmagában, önmagáért önmagától szóljon és hasson? Hiszen ilyen esetben minden kommentár felesleges s csupán arra jó, hogy lehűtse a költő szavaiból áradó hév forró közvetlenséget. Mégsem hagyják békében. Három nemzedék rá a tanu, hogy az iskolában ekkép kizsigerelt és halálra-únt népies eposz elvesztette legfőbb varázsát s csak kevesekben támadt fel később a vágy: érett fejjel kelletlenül kézbevenni, borzongva felnyitni és gyönyörűséggel újra felfedezni Toldit.

Ennél is nagyobb bajt okozott a magyarázattal aláhúzott túlbecsülés, Toldi költői jelentőségének és művészi értékének szertelen kiemelése - Arany egyéb művei rovására. A Toldi lett Arany chef d'oeuvre-je, amelynek tündöklő fényessége mellett minden más munkája elsáppadt. S még ezt is kiforgatták való mivoltából: a népi eposzt erőnek-erejével feudális hőskölteménnyé igyekezett "szépíteni" a díszmagyarba magasztosult tanári magyarázat, mintha bizony Petőfi nem is a Toldi kapcsán írta volna Aranynak, hogy "ez az igaz költő, ki a nép ajkára hullatja keblének mennyei mannáját".

 

Arany lassankint egyedül Toldi költőjét kezdte jelenteni, ami csaknem degradálásszámba megy. Mert hiszen ez az eposz - Toldi estéjét kivéve - költői szépségei ellenére is, másodlagos értéket reprezentál s tagadhatatlanul mögötte marad első mintájának: Petőfi János vitézének. Toldi költője, - micsoda igazságtalanság. Aki elsősorban és csak a Toldin keresztül nézi Aranyt: valósággal lekicsinyíti, eljelentékteleníti. Olyan tévedésbe esik, mintha Vörösmarty zsenijét a Zalán futásán, vagy Shakespeare-ét a Romeó és Julián akarná lemérni...

Toldi mellett legfeljebb még a balladákat tüntette ki meleg rokonszenvével a tanári szellem. Ám fatális véletlen: itt sem a Hídavatásé lett a pálma, (azé a nagyszerű, ideges és döbbenetes, drámai nyugtalanságú, modern vizióé, amelyben először nyilatkozik meg költői formában magyarul a nagyváros lelke), hanem a "radványi sötét erdőé", meg a többieké, amelyek - bármily virtuóz művész keze alól kerültek is ki - mégis csak egy elvont, Shakespeare-ből leszűrt teória mesterséges, nem egyszer mesterkélt megvalósulásai, költői illusztrációi s inkább a kor divatjából, mint Arany bensőséges ihletéből fakadtak.

 

Miért lelkesedjék egy tanár, ha nem ezekért a balladákért, amelyeket igazán pompásan meg lehet magyarázni, szálankint fel lehet fejteni, szét lehet boncolni, darabokra lehet szedni és újra összerakni, éppen mert csináltak?! Ez aztán tökéletesen érthető. Toldi költője így egészült ki a balladák költőjével, a tanári szellem magyarázó hajlandóságában, míg a lírikus Aranyról, vagy a Nagyidai cigányok és a Bolond Istók első énekének költőjéről senki sem beszélt. Jó, ha Buda halála itt-ott szóba került, Toldi estéjével együtt...

Hagyján, hogy a lírikust, az idegesen érzékeny, nyugtalanul és nyugtalanítóan modern lírikust annyi ideig szinte észre sem vették. (Hagyján, - mondom, mert ez az Arany-líra, a maga finom lélek-remegéseivel, csaknem dekadens érzés-rezzenéseivel és merész asszociációival messze megelőzte korát. Magányosabb és egyénibb jelenség volt, hogysem rögtön általános hatásra számíthatott volna. Kissé korán jött. S tulajdonképpen csak most, retrospektíve mutatja meg igazi szépségeit. A huszadik század modern líráján keresztül visszamenőleg tárja ki előttünk rejtett titkait, könnyed fátyol alá búvó ékköveinek mélytűzű ragyogását.

 

Majd ha Ady már mindenkié lesz: egyszerre többen látják és méltányolják a lírikus Aranyt is). Súlyosabban esik latba a Nagyidai cigányok elsikkadása. Ez a keserű, tragikus fintorba torzult, nevetve-zokogó, "furcsa" hősköltemény egyik legcsodálatosabb, a költői kedély legmélyebb gyökeréről hajtott remekműve Aranynak. Mindenesetre teljesebben tetőzik benne a költő nagysága, teremtő ereje és eredetisége, mint a Toldi-trilógia két első részében.

 

Hogy 1852-ben szinte egyedül Görgei értette át a különös költemény fájó csúfolódásának igazságát s hogy még húsz évvel később is Thewrewk Árpád bornirt kritikája - amely "obszcénitással" és "hazafiatlansággal" vádolta a legszemérmesebb és legnemzetibb költőt - szerzett rossz perceket Aranynak: valahogy érthető. A szörnyű seb akkor még frissen sajgott. A szokatlan érintést könnyen lehetett cinizmusra magyarázni, - megtévedve az esztétikai értékelésben is. De nyolc évtized multán már igazán elkövetkezhetett volna a tiszta látás és elfogulatlan méltánylás ideje, minden tekintetben. A revizió mégis elmaradt.

 

Toldi, Toldi, Toldi s a kissé egy-sémára készült balladák sora adják ki még mindig a hódoló elismerés teljét, - a Nagyidai cigányok körül pedig néma csönd honol. Persze a tanári szellem számára ez némileg komplikált "magyarázatos" anyagot kínált, azért hát inkább félretették és egyszerűen megfeledkeztek róla. Mint ahogy megfeledkeztek a Bolond Istók első énekéről is, amelynek megkapó, művészi naturalizmusa, korában példátlanul újszerű, modern paraszt-szemlélete megelőzte, sőt felülmúlta Zoláét.

Végül csupán a teljesség kedvéért említjük meg, hogy a János pap országát és a Paris című erkölcsrajzot ugyanez a szellem máig sem engedte be a "teljes" Arany-kiadásba. Az előbbiért legalább esztétikai szempontból nem kár, míg az utóbbiról legfeljebb hallomásból tudunk valamit. (Reméljük: a most készülő, új Arany-kiadás végre csakugyan kihozza a költő összes verseit, minden önkényes cenzura nélkül.) Maga a tünet mégis jellemző. Főképp arra a retusálási szenvedélyre, amely nálunk - Csokonaitól Petőfiig, Aranytól Adyig - minden nagy költő életét és életművét ártatlanná szeretné csinosítani, lelkesítő példává kívánná avatni: ad usum Delphini...

Csoda-e hát, ha az az Arany, aki ilyen mostoha sorsra jutott a tanárok kezén, ma nem igen tudja megragadni és felgyujtani sem a hivatalos ünneplők, sem az ifjúság, sem a nagyközönség képzeletét, érdeklődését és lelkesedését?!

*

Valóban: komoly baj van Arany kultusza körül. És itt van és ez a baj. Nem Benne a hiba, hanem azokban, akik Őt ide juttatták. Akik beleszürkítették a maguk szürkeségébe, akik beleszegényítették a maguk szegénységébe s most - szinte úgy tetszik - másodszor is eltemetik. Akik szelleme helyett ma is csak nevét tudják idézni - takaróul.

Holott ennek az ünnepnek valódi jelentőségét egyedül az adhatná meg, ha csakugyan lélek-ébresztő lenne. Ha végre mindenkinek megmutatná az igazi Aranyt. Azt a nagy, mély és sokrétű költőt, akinek önkínzó "nagyidai" iróniájában Gogolyével egy-testvér fájdalom forrósodik, akinek gyengéd, ideges lírája először szólaltatta meg nálunk a modern ember dekadens panaszát, aki a Bolond Istók első énekében és a Toldi estéjében byroni magasságba emelkedett s akinek Hídavatása megrázó nyitánya volt a magyar városi költészet mai szimfóniájának.

 

Kárpáti Aurél

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Arany János tölgyei Arany jános szobra nagyszalontán
HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Medgyessy Ferenc kiállítása Medgyessy Ferenc kiállítása
A Tamás-galériában, ahol különben Bornemissza Géza és Perlrott-Csaba...
A teremkézilabda sport újabb sikere Csepelen A teremkézilabda sport újabb sikere Csepelen
Az újév első kézilabda-fordulóját vasárnap rendezték az új csepeli WM...
Hitler vagy Ottó Hitler vagy Ottó
Ausztriában került ez a két név egymás mellé. Ausztriában, ahol...
Ignotus - Nyílt levél Dr. Concha Győző egyetemi tanár úrhoz
Méltóságos Uram, a Huszadik Század minap megjelent augusztusi száma...
Egy főúri válóper három tanuját letartóztatta a rendőrség Egy főúri válóper három tanuját letartóztatta a rendőrség
A főúri világban nagy feltűnést keltett egy hónapokkal ezelőtt...
FC Barcelona – FTC 2:0 (0:0) FC Barcelona – FTC 2:0 (0:0)
Mi kezdünk széllel. Elfogódottan játszunk az első percekben, s öt...
Az absinth alkoholizmus ellen Az absinth alkoholizmus ellen
A mostani rettenetes világháború vérzivataros forgatagában és...
Filléres reformok! Filléres reformok!
Soha ilyen szerény, halkszavú költségvetési vitát nem látott a...
Boldog milliomosnők Boldog milliomosnők
Mindenesetre feltételezzük, hogy ha egy nő előkelő származásu, szép,...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98