Gorkij

1936 | Június

Az öreg G. B. Shaw talán most érzékenyedett el először nyilvánosan, mikor Chesterton halála alkalmából arról beszélt, hogy a XIX. század szellemi vezérei lassankint mind kihalnak s hovatovább már csak ő marad egyedül és érzi, hogy nemsokára őrá is rákerül a sor. Ez a melancholikus sóhajtás még sokkal jogosultabb Maxim Gorkij halála alkalmából, mert Chesterton bizonyos tekintetben átmenetet jelent szellemének és írói magatartásának sok huszadik századi eleme révén, míg Gorkij egészében a mult század gyermeke. Befejezett valamit, ami különlegesen a XIX. századé: az irodalmi relizmust.

Ő a par excellence realista író, inkább az, mint Zola vagy az előtte járt nagy oroszok. A relizmus, illetőleg szélső nyilvánulási formája, a naturalizmus hozta az irodalomba a szociális szempontot és ezzel az elnyomott néposztályok valóságszerű ábrázolását. Gorkij a legalsó rétegből, a napról-napra élők, csavargók és társadalomból kivetettek nagy rétegéből származott s műveiben, kivált pályája első felén, csaknem kizárólag az ezzel való tökéletes szolidaritás vezette tollát.

Nem a részvét diktálta írásait, mint a középosztályból való szociális érzésű írókét, nincs bennük semmi szentimentális meghatottság a nyomor láttára. Az ő emberei úgy élnek a piszokban és züllöttségben, mint természetes elemükben, ahogy a patkányok élnek a csatornában. Nem is érzik mindig nyomorukat és elnyomottságukat, nem jutnak olyan érintkezésbe a jobbsorsú rétegekkel, hogy igazában összehasonlításokat tehessenek.

Megvannak a nyomorult apró örömeik, megvan a humoruk és élvezni tudják azt a kevés jót, amit meg tudnak szerezni maguknak. Külön erkölcsi normáik vannak, amelyek közt a magántulajdon csak hatósági tilalomként szerepel, külön családi életük és külön vallásuk. Durvaságukban megvan az emberi jóság eleme, lázadásuk inkább tudatalatti, a létükkel veszedelmesek a fennálló társadalmi rendre. Sorsuk nyomasztóbb a középosztálybeli olvasónak, mint nekik maguknak.

Gorkij agyoncsapta a részvét keltésére irányult érzelmes szegény-ember-genret, amely ott van Zola kellékei közt. Félretette a moralizálást is, amely a szegény embert mint környezete termékét akarta megmagyarázni. Ő nem részvétet akart kelteni és nem magyarázni akart, hanem igazságszolgáltatást követelt. Kiemelkedett abból az osztályból, amelyben fiatal éveit töltötte, de tisztán megőrizte emlékeit, erkölcsileg benne maradt. Magatartása ebből származott. Kikerült tehetsége révén a posványból, de annál jobban érezte annak szennyét és bűnét.

Mint vérbeli realista, nem prédikált, nem érzékenykedett, hanem megmutatta a társadalom alvilágát. Ezzel intenzívebbé vált a fenyegetés. Forradalmár volt, nem elméletből, mint a korabeli orosz diákok, nem politikából, mint a szocialista vezérek, hanem a dolgok természetéből folyólag, a magától értetődés kényszeréből.

A szocialista irodalom egyetlen nagy alakja. De oka annak is, hogy a szocialista irodalom olyan nehezen tud kifejlődni és olyan kevés igazi alkotót adott az irodalomnak. Gorkij megírta nemcsak az első, hanem az utolsó szót is, amit a szocializmus irodalmilag mondhat. Utána már csak variációk következhettek ugyanarra a nagy témára.

Íróra nagy veszedelem egy politikai vagy társadalmi áramlat sodrába kerülni. Belekeveredhetik - sokaknál bele is keveredett - az irodalmába a politikus vagy forradalmár egyoldalúsága, amely agitáció-eszközzé süllyeszti le az irodalmat. Gorkij vérbeli író voltának föltétlen és végérvényes bizonyítéka, hogy ezt elkerülte. Igazi, született forradalmár volt és mégsem irányregények írója. Igazságai, melyeket szenvedélyesen keresett, nem pártigazságok, hanem emberi igazságok.

Fölötte élt a dolgoknak, nem bennük, meg tudta őrizni magában a művész tárgyilagosságát. A forradalomban is az írói szabadság hitvallója volt, független szellem, a diktatóra fegyelme és merevsége ellen foglalt állást Roppant tekintélye orosz hazájában felszabadította az irodalmat és fölébe emelte a kor kényszereinek. Magatartása forradalom volt a forradalomban, a két év előtti írói kongresszuson mondott beszéde az irodalomnak, általában a művészetnek legnagyobb győzelme volt, amit korunkban elért.