Nobel-díjasok antológiája

1935 | Január

Káldor-kiadás

Kitünő ötlet: hadd lássuk, hogy fest Ťa világ legnagyobb íróinakť, az utolsó harmincnégy év Nobel-díjasainak társasága; mit tudnak ezek a legnagyobbak külön-külön és egy csokorba kötve; mit adtak nékünk, szomjas olvasóknak, a század első harmadában; mi az a "lepárolt lényeg", az a "kvintesszencia", ahogy a könyv elé írt bevezetés mondja, amit "a világ legilletékesebb fóruma", Ťa világirodalom legnagyobb értékeť gyanánt elénk tálal. Ahhoz, hogy e kérdésekre méltányosan felelhessünk, legalább két dolog szükséges.

Az egyik, - s ez a kiadó tisztje, - hogy a valóban tetszetős, sőt fényüző külsőn kívül minden egyes koszorúsról megfelelő "bizonyíték", tehát alapos pályakép s pár jellemző mű-töredék álljon az olvasó rendelkezésére. A másik, hogy e bizonyítékok után, azok alapján vagy ellenére, ne vakuljunk meg parancsszóra ennyi északi dicsfénytől s legyen merszünk kissé felülbírálni nemcsak a magyar kiadó, hanem a stockholmi areopágus értékeléseit.

Ami az elsőt illeti, a megoldás nem mindig maradéktalan. Néhány remek írói arckép, igazi írói teljesítmény mellett (mint amilyen például a Benedek Marcell Romain Rolland-ja, vagy a Schöpflin Galsworthy-je), néhány igen jól kiválasztott s igen szépen fordított mintán kívül (s ilyenek például, többek között, Kipling, Thomas Mann, Anatole France s Mistral magyarításai), nem egy helyütt az olvasó olyasmit kérdhet magában, hogy az egyes íróknak csakugyan a legjobbját, vagy a legjellemzőbbjét kapja-e itt s hogy az egyes arcképek kimerítik vagy megközelítik-e mindig azt, ami az íróban a leglényegesebb?

Kérdheti, mért kell tudni néki Lagerlöf Zelma ezüsthajáról, Karlfeldt piros arcáról, Sienkiewicz amerikai flirtjéről s Sinclair Lewis pofozkodásáról, amikor viszont Heyséről azt se hallja, hogy mikor élt, vagy hogy mikor halt meg? Kérdheti, hogyan alkosson magának képet Echegaray-ról két, alig hét lapra terjedő drámatöredékből, Pirandellóról egy ötlapos kis szösszenet nyomán s Sully-Prudhomme-ról vagy Yeatsről hat-nyolc apró, bár tetszetős vers után, amelyekről legfeljebb a mi Kosztolányink nyelvművészetére lehet következtetni? Mért kell, mondjuk, Hevesi Andrásnak egy lapra szorítni a véleményét Maeterlinckről, amikor mások hat-hét lapon át értekezhetnek más írókról? S mért van, hogy amíg néhány arckép az írásnak és az irodalomtörténetnek legjobb módszereivel készült, nem egy, ugyanebben a szép könyvben még a lekszikonnál is kevesebbet ád.

Mindez valahogy duplán bántó épp az ily nagyigényü könyv, épp az ily nagyok társaságában. S ugyanez az egyenetlenség az egyes szemelvények kiválogatásában: ha Heysének vagy Bonaventének, ha Spittelernek vagy Sinclair Lewisnek az itt közölt muntatványok a legszebb vagy legjellemzőbb darabjaik, akkor - épp e könyv alapján - máris jogunk van kételkedni e nagyokban: s itt lyukadunk ki tulajdonképp e gyüjtemény akaratlan tanulságára.

Akaratlanra: mert ez a könyv elejétől végig apológia. Nemcsak az egyes arcképekben, ami érthető, sőt rokonszenves. Hanem már a bevezetés is magasztalja a nagy Nobelt, akinek "költői képességeiről tisztelettel nyilatkoztak" barátai s aki az ő "magasztos eszméihez oly kitünő segédeszköznek tartotta az ideális irányú irodalmat"! Utána, igen természetesen, magasztalja a stockholmi Akadémiát amelyet katonás rövidséggel, "a világ legilletékesebb irodalmi fórumának2 nevez; vajjon?... Akárhányan emlékszünk még Ambrus Zoltán harcias cikkeire, amelyekben Boekh Frigyessel, a stockholmi akadémikussal perlekedett; s a Nyugatban, nem is oly rég, Schöpflin fejezte ki, bár nyugodtabban, e tiszteletreméltó testület irányában táplált kételyeit. Dehát hadd beszéljenek a tények.

E könyv harmincnégy halhatatlanjából kettő filozófus, egy történész; igazi író marad harmincegy - vajjon hányat érzünk ma hatékonynak? Sully-Prudhomme-ot? Echegaray-t? Paul Heysét? Grazia Deleddát? Másfelől, ha azt nézzük, mily kortársak, sőt honfitársak közül emeltek ki egyet-egyet a stockholmiak: Kiplinget Thomas Hardy mellől, Bunint a Gorkij idejében, két lengyelt, két spanyolt, három olaszt egyetlen egy orosszal, viszont nyolc skandinávval szemben - hihetünk-e, habozás nélkül, az ő bizonnyal jóhiszemű és körültekintő, de mégiscsak emberi ítéleteiknek?

A tanulság magától adódik, de nem úgy, ahogy e könyv kívánja, amelynek nemcsak kiadója, hanem pár munkatársa is mintha kissé túlértékelné a hivatalosság szerepét az irodalomban, különben nem írna oly áhitattal "a magas kormánykörök figyelméről". vagy "a legmagasabb polcról: az akadémiai főtitkárságról"! Ez az arcképsorozat akarva-akaratlan olyasmit bizonyít, hogy, mint minden irodalmi fórum, a Nobel-díj is felvirágoztatta azt a bizonyos tünetet, amit a franciák "conformisme"-nak, mi magyarok egyszerűen símulékonyságnak nevezhetünk s ami - épp a katolikus, az akadémikus Mauriac írta nemrég - minden igazi irodalom megölője. De ez csak egyik tanulsága ennek a mindenképp nagyon érdekes könyvnek, amely még hiányaival is - s persze, ha kellő bírálattal nézzük - egyike az idei évad legcsípősebb, leggondolatkeltőbb olvasmányainak.