Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1936 | November

Színházi bemutatók

Az idei évadban kilenc budapesti színházban fognak színdarabokat játszani. (Ebbe nincs beleszámítva a Kamaraszínház, amely a hírek szerint csak operettekre rendezkedik be.) Olyan versenyt jelent ez, amilyen még sohasem volt Budapesten. Minden nagy színháznak van kisebb párja, a Vígszínháznak kettő is, csak a kis Bethlen-téri szinház fut egyedül. Úgylátszik, mintha a kis színház felé hajlana a tendencia.

 

Hogy mikép tudják majd ezt a sok színházat darabokkal ellátni a mai kétes értékű drámairodalmi termésből s egyáltalán mire vezet majd ez a verseny, - az most a legérdekesebb színházi kérdés. Eddig hat bemutatót kaptunk, köztük egy olyat, amelyben teljes értékű irodalmi és színházi élvezetet találtunk, egyet, ami a legislegkönnyebb hangnemben adott a maga nemében jót. A többi a mult évek átlagából való.

*

Kezdjük a Nemzeti Szinház évadnyitó darabján, a Sátoros királyon. Szerzője Szántó György, aki tudvalevően jelentős sikert aratott a közönség színe előtt egyik-másik regényével. Első színpadi lépését a legnagyobb igényű műfajban, történelmi drámával tette és a felcsigázott igényű kritika pergőtüzét vonta vele magára. IV. László sorsát vitte színpadra, a magyarok és kúnok, a nyugati műveltség és a keleti féktelenség, - végeredményben a civilizált józanság és a szertelen temperamentum konfliktusát próbálta drámai anyaggá formálni.

 

Ha László király öntudatosan felépített drámai hős volna, azt lehetne mondani, kettéhasadt lélek, aki nem tud választani a két egymással ki nem egyenlíthető életforma között. Szántó e helyett a lélektani elgondolás helyett a vér manap divatos misztériumára alapítja a keresztény magyar apától és kún anyától származó király jellemét, ebből magyarázza következetlenségeit, színváltozatait és beburkolja az állítólagos keletre-vágyás ködébe, úgy, hogy a végén már maga is alig látja.

 

Hőse már kezdetben bizonytalanul van színpadra állítva, lassankint, képről-képre jobban kiüresedik s jóval a vége előtt már csak alaktalan szó-foszlányok maradnak belőle. Ennek a végnek a világításában észre kell vennünk, hogy kezdettől fogva sem volt élő, csak frazeologiával bélelt szerep. Egy politikai mániákus, akinek egyetlen tisztán emberi pillanata nincs, még a feleségével is csak politikáról tud beszélni s politikai nézeteitől teszi függővé, szereti-e vagy gyűlöli.

 

Ezenkívül politikai fantaszta, aki Attila birodalmának helyreállításáról nagyzol, a házatája, acsarkodó magyarok és kúnok közt sem tud rendet csinálni és a végén szavalva züllik el. A kép, amit róla kapunk, egyenest az ellenkezője annak, amit a szerző elképzelt. Nagy koncepciójú hőst akart rajzolni, aki nemzetének Kelet és Nyugat között vergődő végzetén bukik el és erőtlen, hisztériás alak került ki a tolla alól. Mennyire máskép formálta meg a saját zabolátlanságán nagyszerű koncepcióival együtt elbukó geniális uralkodó alakját a Tündérkertben Móricz Zsigmond!

*

Szántó György azok közé állott, akik a magyarság történelmi nagy problémáját a keleti faj és a nyugati életforma kényszerűsége közötti teljesen ki nem egyenlíthető ellentétben látják. Ez a történelmi fikció - mert az, nem hiszem, hogy történelmünkből bizonyítható lenne, régebbi irodalmi öntudatunkban bizonyosan nem volt benne - a világháború utáni frazeologiából sarjadzott ki. Történelmünk szereplőiben nem volt meg; ha néha a magyar keleti származását emlegették, ez inkább csak romantikus díszítmény volt.

 

Ha úgy volna, ahogy politikus és publicista amatőr történetfilozófusaink hirdetik, ha a magyar tudatban benne volna az a Keletre vágyódás és az a nosztalgia a keleti életformák iránt, akkor nem tudtunk volna ellenállni a török asszimiláló hatásnak jobban, mint török hódoltság alatt élt más népek. Egy-két század alatt a magyar ép úgy megemésztette a keresztény műveltséget, mint bármely más európai nép, ma már csak történelmileg fejlett egyéni vonásaival különbözik a többi európai népektől és már legalább hét-nyolc évszázad óta szívesebben lakik kőházban, mint sátorban és szívesebben iszik bort, mint kancatejet.

Ilyen publicisztikai játék-léggömbökre nem lehet történelmi drámát rábízni. Történelmi dráma írójának mélyebb történelmi gondolkodásúnak és emelkedettebb emberségünek kell lenni és tudni kell azt is, hogy az irodalomban a történelmi alakokat sem a politika, hanem az emberi valójuk élteti.

*

Az emberben önkéntelenül felvetődik az a gondolat, hogy a Bánk bán hatása számos nemzedékre megmérgezte a magyar történeti drámát. Az utódokban fokozottabb mértékben tovább élnek a náluk sokkal különb előd által elkövetett szerkezeti hibák, az ő mázsás páthosza bennük frázis-retorikává lapult s Bánk hamleti vívódása akarat nélküli bábokká tette színpadra lépő utódait. Az irodalomban a nagy művek sokszor nemcsak példát adnak, hanem rontanak is. Igaz azonban, hogy a féltehetségek rosszat csinálnának nélkülük is, legfeljebb máskép.


*

Timár József játssza Szántó darabjában László királyt. Érdekes figyelni, hogy üresedik a színész dikciója a szerep üresedésével. Eszenyi Olga, a színház új tagja halványan játssza a királyné úgyis halvány alakját; reméljük, majd lesznek szerepei, melyekben többet tud megmutatni képességeiből. Az előadás egészében a régi nemzeti-színházi hagyományoknak bizonyos új törekvésekkel való keveredése érzik; azt azonban meg kell vallani, hogy a színpadi képek valóban szépek, nemcsak a díszletek, hanem a tömegek mozgatása és elrendezése dolgában is.

*

Írónak szabad az embereket olyan szigorúan bírálni, ahogy jól esik és joga van őket olyan csúnyáknak vagy aljasoknak feltűntetni, amilyeneknek látja őket. A szatira ostorával ütni is szabad, nemcsak pattogtatni. De ennek a szatirának annál mélyebb erkölcsi forrásból kell fakadnia, mennél keserűbb. Ezenkívül pedig érezni kell és tiszteletben tartani azt a szavakkal körül nem írható határvonalat, amelyet a művészi ízlés húz meg. Mély erkölcsi felháborodás és megbízható ízlés nélkül a szatira könnyen válik ízetlen gorombáskodássá.

Vaszary János a Magyar Színházban előadott Hölgyek és urak alkalmából azért volt kénytelen vesszőt futni a kritika előtt, mert nem tudta elhitetni, hogy a mai emberekről, az úgynevezett úri társaságról való sivár véleménye csakugyan erkölcsi meggyőződés dolga és nem valami személyes haragé vagy sértődésé.

 

Ahogy pedig összehordja a színpadra az emberek minden szennyét, egyetlen weekendező társaságban tömöríti az összes külön-külön valóban létező bűnöket, ebben olyan túlzásig megy, hogy elveszti minden hitelét. Az emberek csalnak, hazudnak, intrikálnak, törvénytelen és szabálytalan nemi életet élnek, ez igaz. De amint az író azt állítja, hogy csak ezeket csinálják és mindig ezeket csinálják, hogy semmi egyebet nem csinálnak, akkor nem tudok neki hinni. Észreveszem, hogy nem emberekkel dolgozik, hanem mint egykor a moralitások, jelképes alakokkal: a Csalás, a Fajtalanság, a Zsarolás, stb.

Nincsenek emberei, tehát nincs igazi cselekménye. A színpad olyan, mint a rendőrség kihallgatási szobája: alakok jönnek be, megvallják gyalázatosságukat, az író jegyzőkönyvet vesz fel róluk, aztán félreállnak. A darab közben nem mozdul a helyéről. Nincs is merrefelé mozdulnia, mert nincs kitűzött cél, amely felé haladhatna. Az író nem akart egyebet, mint leszidni, lepocsékolni az embereket. Közben elkövet olyan ízléstelenséget is, hogy paralitikust szerepeltet mint kómikus alakot.

A nagy személyzettel dolgozó előadásból csak Törzs Jenő játéka emelkedik az átlag fölé; egy szerkesztőt játszik, aki folyton zabál és mindenbe beleokvetetlenkedik, a háziúr rémületére elront minden kísérletet a váratlanul kitört botrány elsimítására. Kitűnő színpadi karrikatura.

*

Nálunk persze alig elképzelhető, hogy valaki miniszter lesz s mikor miniszteri hivatalát elfoglalja, az ajtónállóban kénytelen felismerni kis gyermekkora óta nem látott apját. Még kevésbé képzelhető el, hogy ezt az ajtónállót ne lehessen máshova áthelyezni, vagy máskép eltávolítani, ha maga nem akar a helyéről távozni. Ehhez a francia demokrácia kell és a francia miniszterek gyakori váltakozása.

 

Az pedig bizonyára még Franciaországban is csak színpadon képzelhető el, hogy az ajtónállóból egyik napról a másikra miniszter lesz, csak azért, mert miniszter fiát egy kommunista küldöttség szemeláttára felpofozta s ezért kinevezték hősnek és vértanunak. Párisban mindennek még napi aktualitása is van a mai "népfrontos" időben. Az ajtónálló szerepében, akármilyen derűs alak is, a francia kispolgár diadalmaskodik, aki magában véve kicsiny ember ugyan, de tömegével ura az országnak.

Mindezeknél fogva kissé távol áll tőlünk az a levegő, amelyben André Birabeau vígjátéka, a Fiam, a miniszter úr mozog s talán ezért érezzük ezt a levegőt kissé langyosnak. Mi csak azon a kómikus helyzeten mulatunk, amelybe a miniszter úr apjával szemben kerül, az ajtónálló figuráján, amelyet a Vígszínházban Kabos Gyula az apró kómikus részletek tömegével dolgozott ki, Fedák Sári diszkrét és fegyelmezett játékán, aki a politikai karriereket háttérből mozgató speciálisan francia asszony-típust jelenti a darabban.

*

Birabeau darabjában is meg van a francia stílus-hagyomány és társadalmi kultúra elegánciája, de amit ebből Denys Amiel Virágzó asszonya, a Pesti Színház megnyitó darabja ad, az a legfinomabb mindazok között a francia darabok között, melyeket évek óta láttunk.

Ha igaz az, hogy a művész legnagyobb diadala az anyag ellenállásának nehézségeit úgy leküzdeni, hogy a kész művön a küzdelemnek nyoma se legyen, akkor Denys Amiel diadala teljes. Az anyaga, a virágjában levő anya és a fanyar bimbózásban levő leánya közötti konfliktus egy férfi miatt, rendkívül nehéz, csak a legfínomabb művészi tapintat tudja elkerülni a természetében rejlő erkölcsi és ízlésbeli veszedelmeket. Amiel ezt úgy éri el, hogy anya és leánya között a tulajdonképpeni konkrét konfliktusról nincs is szó.

 

Csak a két nő gondolkodásmódjának különbözősége világosodik meg: a leány a józanabb és kiábrándultabb, az anya a romantikusabb és érzelmesebb. A leány féltékenykedik anyjára, de aztán magától belátja, hogy nem érdemes és lemond a férfiról. Ugyanilyen közvetetten van tárgyalva a kapcsolódó motívum, az asszony késői szerelmének igazolása a francia vígjáték szerelmi erkölcstana szerint: az asszonynak joga van még a szerelemre, a férje pedig elközömbösödött üzletember.

 

Ez sincs kimondva, csak oda van állítva a férj, az asszony és az udvarló közé. A darab belseje cseppentett erotika, a felületén, a dialógusban nincs egy erotikus szó s ez adja az egésznek az erős érzelmi feszültséget. Ritka példája ez annak, hogy a kifinomult, hiánytalan technika a művészet síkjára tudja emelni a konvencionális anyagot. A motívumok mind a régi francia konvencióból valók, a tökéletes forma ad nekik értéket. S ez a technika annál szebb, mert észre sem veszi az ember.

A cselekvényt a dialógus adja ki s a játék csak akkor érvényes, ha a színészek biztosan mozognak az elegáns társalkodó hang körében. Makay Margit, Muráti Lili, Beregi Oszkár és Ráday Imre közt folyik a játék, mind a négyen kisiklás nélkül, pontosan a dialógus vonalán mozognak. A staffage-szereplők közül Gellért Endre természetes beszéde és mozgása tűnik ki.

*

Csak a színészi teljesítmény szemppontjából kell felemlítenünk a Belvárosi Színház újdonságát, az Udvari páholyt. A legkönnyebb fajta mulattatásra való szöveg bohókás szerepeit olyan súlytalan könnyedséggel, a komédiázásnak olyan felelőtlen jókedvével játsszák s e mellett mégis mindig megmaradva a jóízlés határain belül, hogy ez már szinte ős-eredeti, genuin komédiás-művészet. Páger Antal, Komár Julia, Mezey Mária, Mihályfi Béla között megy a játék, aki tud még naiv mókákon gondtalanul mulatni, az hálás lesz érte.

*


A Bethlen-téri Színház új gazdát kapott, Somogyi Gyula vette át az igazgatását figyelemreméltó programmal és dícséretes jószándékkal. Hogy nem lesz könnyű dolga, az nyilvánvaló: Giraudouxt, Lope de Vegát, Tersánszkyt a Bethlen-térre plántálni elég merész vállalkozás. Somogyi azzal is megnehezítette a helyzetét, hogy társulatát csupa ismeretlen, többnyire egészen fiatal színészből állította össze.

Első előadásra két nálunk ismeretlen amerikai, Higley és Dunning Emlékezés c. vígjátékát választotta. Pubertásdarab, egy serdülő fiúról van benne szó, aki akkor ébred tudatára, hogy szerelmes a tanítónőjébe, mikor megtudja, hogy a tanítónő a tornatanárt szereti. Fellázad és a tanítónő megbékíti néhány okos szóval.

 

Enyhén érzelmes darab, kissé konvencionális iskolai humorral, cseppet sem izgalmas, - jó polgári feldolgozása egy témának, amely első irodalmi megjelenéseikor igazán nem látszott polgárinak. Főérdekessége, hogy legfontosabb szerepét serdülő fiúnak kell játszani. A színház szerencséje, hogy talált ilyen fiút Puskás Tibor személyében. Ez a gyerek kész színész, fínom árnyalatokat tud ábrázolni beszéddel, játékkal, lelki változatok kifejezésére olyan eszközei vannak s olyan ökonómiával él velük, hogy el kell rajta ámulni. Kiváncsiak vagyunk, mi lesz belőle.

*

Úgy halljuk, Londonban igen nagy sikerrel játsszák S. I. Hsiung kínai játékát, a Gyémántpatak kisasszonyt, melyet nálunk a Nemzeti Színház mutatott be. A mi közönségünk, a főpróba hangulatából ítélve, nem ért egyet a londonival; elég langyosan fogadta az exotikus játékot. Az angolokhoz közelebb van a kínai izlés, melyet legutóbb a világraszóló kínai művészeti kiállítás is népszerűsített náluk?

 

Több érzékük van a pantomim iránt, melynek náluk élő hagyománya van? Legvalószínűbb mégis az, hogy az előadás volt más, mulatságosabb, a groteszk elemeket jobban kiaknázó. Akik ugyanis látták Londonban, azt mondják, a közönség végigneveti az előadást. A Nemzeti Színházban alig egynéhányszor hangzott fel szívből jövő, általános nevetés.

Stilizált kínai mozdulatok, melyekben feltünik a kéz mozgásával való játék nálunk szokatlan mértékű alkalmazása. Az egész előadás minduntalan pantomimbe megy át: a mondott szónál fontosabb a mozdulat.

 

Ezt fokozza az is, hogy kellékek nincsenek, azokat is mozdulattal jelzik. Például: lóháton jön be a szereplő. Ló persze nincs, csak furcsa lovagló mozdulatokkal ugrál be a színész. A lovát oda kell kötnie a fához; egy szolga behoz egy kis ágat, a színész mozdulatokkal jelzi a kötözést. Ennek komikusan kellene hatni, de tudja isten, nem érezzük benne a komikumot. Csak a furcsaságot. És ez így megy végig. Két díszletező szolga lábatlankodik a színpadon, hol előhoznak egy-egy széket vagy asztalt, hol hátraviszik, hivatalos közönnyel.

 

A közönségről az a feltevés, hogy mindent a szájába kell rágni, egy conferencier, a szereplők bemutatkozása vagy félre-beszélése útján, mert különben nem értene meg semmit. Ez néha már terhes, ha nem éppen bosszantó. Általában az az érzés, hogy a mindenféle stilizált mókák fölöslegesen nyujtják a darabot.

 

Valami bajnak kell lenni az előadásban: a sok ugrándozásban, össze-vissza forgatott tenyerekben, groteszk mozdulatokban és kosztűmökben nincs elég komikum. Valahol, a rendezés valami ismeretlen résein kifolyt a jókedv. Vagy bennünk, közönségben van a hiba? Bennünk nincs elég ártatlan derű mindennek élvezésére? Túljózanok volnánk?

A naiv, egyszerű mesében sem érezzük a poézis üdeségét. Az egész csak játék, de olyan játék, mely nem kényszerít arra, hogy beleelegyedjünk. Minduntalan azt érezzük, hogy a színészek furcsa mozgása nem kifejezi, hanem takarja a mesét. A végén olyasformát gondolunk, hogy szemünket jóllakatták, de az agyunk és szívünk éhen maradt.

A színház roppant munkát végzett a színészek betanításával. Minden mozdulatot külön be kellett gyakorolni a színészeknek, beleélni magukat a szokatlan játékstílusba és beszédmódba. Amit végeztek, elismerést érdemel - ők megtették, ami tőlük telik. Pontosan összejátszanak, a stílusból sohasem esnek ki. A beszédben esnek csak bele néha természetes hangjukba. Az élen természetesen Bajor Gizi áll; ő mestere a pantomimnek is. Végig bírja a naivan stilizált beszédmódot, a mozgásában mindig ott van a báj. Vannak pillanatai, mikor elragadó. Partnere Uray Tivadar is jókedvvel csinálja dolgát, könnyed, fürge és kifejező.

 

Mellettük legnagyobb sikere Várkonyi Zoltánnak van a conferencier-szolga szerepében, ügyesen és kellemesen mondja mondókáit. Egy-egy jelenetre való szerepében igen jó groteszk figurát nyújt Gabányi László és Ungváry László. A színészek - sokan vannak a színpadon - megteszik a magukét, szívesen és jól komédiáznak - természetesen azonban nincs az az akrobata-nevelésük, mint a kínai színészeknek, a játékuk nincs olyan közvetlen közel a komédiáskodáshoz s mindig megérezni rajtuk, hogy ez a játékstílus náluk csak alkalmi tréfa.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Ady és Tisza Ady és Tisza
Hegedüs Loránt, alighanem akaratlanul, a saját dilemmáját akarta...
Washington csak később közli Amerika tengeri veszteségeit Washington csak később közli Amerika tengeri veszteségeit
Ausztráliából érkező jelentések azt a benyomást keltik, hogy a japán...
Dobi István és Dulin Jenő beszéde Zalaegerszegen Dobi István és Dulin Jenő beszéde Zalaegerszegen
Zalamegye kisgazdatársadalmának vasárnapi nagygyűlésén beszédet...
Rodin gondolatai a művészetről Rodin gondolatai a művészetről
A Franklin-Társulat kiadásában egy szerfelett érdekes könyv jelent...
A láthatatlan hullám ujságot nyom A láthatatlan hullám ujságot nyom
A közeljövő egyik legjelentősebb találmányát mutatták be New-Yorkban...
Látogatás Robinson szigetén Látogatás Robinson szigetén
A Csendes oczeánban fekvő Juan Fernandez szigetét, a hol Defoe...
A jószivű tolvaj A jószivű tolvaj
Jókedvűen nem lehet panaszkodni. Mindamellett szomorubb panaszos sem...
Az Asboth- Szunyogh- affér Az Asboth- Szunyogh- affér
Lapunkban tudositás jelent meg arról a följelentésről, amelyet Asboth...
Uj vérnyomásmérő Uj vérnyomásmérő
Uj vérnyomásmérő, amely a vérnyomás erejét jelzi; azonkivül érzékeny...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98