Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1939 | Május

Asszimilició és irodalom

A mai idők jellemrajzához hozzátartozik, hogy a művelt világ nagy részében a hatalom bírálói egyre-másra összetörnek olyan elveket, amelyek a közelmúltban még, mint az emberi kultúra elsőrendű vívmányai, magától értetődőnek, az emberi együttélés alapvető feltételeinek számítottak.

 

Ilyenek: az államhatalom tárgyilagossága alattvalóival szemben, az emberek boldogulásának elősegítésére való törekvése, a különböző néposztályok, rétegek, társadalmi, vallási, faji kategóriák különbségeinek összefoglalása a nemzet mindenkire kiterjedő egységében, a szerzett vagyonok, munkakörök védelme az erőszak ellen, az állami, kulturális és gazdasági funkciók ellátásában igyekezett arra, hogy mindenki olyan helyre állíttassék, amelyen a legjobban meg tud felelni feladatának és minden helyet az töltsön be, aki legjobban tudja betölteni. Nem mondom, hogy ezek az elvek hiánytalanul érvényesültek minden egyes esetben, de érvényességüket nem vonták soha kétségbe s a fejlődés érvényesülésük irányában volt kicövekelve.

 

Ma nem egy területen azt látjuk, hogy a hatalom elfogultnak mutatkozik az alattvalók bizonyos rétegeivel szemben, megvonja tőlük a boldogulás eszközeit, a már megszerzetteket és a jövőbelieket, különbségeket konstruál alattvaló és alattvaló között származásuk vagy valamely más különböztető szempont szerint, kizárja őket egy újonnan megfogalmazott nemzet-közösségből, törvényes erőszakot alkalmaz munkalehetőségeik elkobzására vagy legalább is korlátozására, megvonja tőlük bizonyos funkciók gyakorlásának jogát.

 

Ezzel lényegesen megváltozik az állam és alattvalói közti viszony és a bizonytalanság, félelem és gyanú elemei teszik még nyugtalanabbá a társadalmi együttélést, amelyben a népek egymás közötti viszonyának feszültségei miatt amúgy is állandó a nyugtalanság.

Az elvek áttörése ez idő szerint még csak a legkisebb ellenállás pontjain történik, de minden ilyen áttörés magával hozza továbbiak lehetőségét s bátorítja az elégedetlenséget, a ki nem elégült igényeket további áttörési pontok keresésére. Ha az államhatalom bármiféle meggondolások alapján elkezd különböztetni az alattvalók között, mindig akadnak, akik más meggondolások alapján más rétegeken vagy kategóriákon kívánják ezt a különböztetést megkísérelni, e célból mozgalmakat indítanak, amelyekről nem tudni, mire fognak vinni. Megcsorbítják az emberek egy bizonyos csoportjának, mondjuk a zsidóknak a polgári jogait, - mért ne lehetne hasonlót cselekedni egy más csoporttal, páldául az asszimiláltakkal szemben?

Így keletkezett nálunk a zsidóság elleni állami intézkedések logikai folyományaként egy az asszimiláltak elleni áramlat, mely egyenlőre szűk körben és óvatos fogalmazással, de mégiscsak az asszimiláltak háttérbe szorítására törekszik s ha ma még nem vetett is széles gyűrűket a közéletben, nem tudni, bizonyos, számára kedvező feltételek beállása esetén nem jut-e olyan hatalomra, hogy komoly társadalmi bajokat idézhet elő?

 

Követeléseiben ma még ott tart, hogy a megnyíló pozíciók betöltésében különbséget akar tenni a törzsökös magyarok javára - a szerényebbek szerint ötven, a radikálisabbak szerint nyolcvan százalékig, - de ennek a pozitívumnak van egy negatív oldala is; a törzsökösség mint szelekciós szempont az asszimiláltak háttérbe szorítását jelenti. Ebből folyólag a már nemcsak érdekében, hanem jogos önérzetében megsértett zsidóság mellé egy másik, számra és súlyra még jelentősebb csoport előtt is feltünhetik egy ugyanolyan s talán még kínosabban érzett sérülés árnyéka.

Soha még annyit nem beszéltek nemzeti egységről és akik legtöbbet beszélnek róla, a leghathatósabban járulnak hozzá megbontásához. Nem kell sötétenlátónak lenni, hogy - ha ezek a mostani tendenciák továbbfejlődnek, - félni kezdjünk a magyar társadalom teljes atomizálódásától s a nemzeti egység végleges felbomlásától.

*

Az asszimiláció kérdése bele van dobva a nyilvános vita tárgyai közé s akarva nem akarva számolni kell vele. Nekünk is, akik tartózkodunk az aktuális politikától. A vita nem csupán politikai, közelről érinti a kultúra s főképp az irodalom és művészet területeit, melyeken mi írók élünk. Sőt: az első olyan írásmű, amely az asszimiláció kérdését a napi újságírásnak magasan fölébe emelkedve, tudományos igénnyel és apparátussal tárgyalja, egyenesen az irodalomra fordítja ennek a kutatólámpának a fénysávját.

 

Farkas Gyula Az asszimiláció kora a magyar irodalomban című könyve ez. Illés Endre a Nyugat áprilisi számában a maga tisztán irodalmi szempontja szerint megbírálta a könyvet, az asszimilációs szempontnak mint kritériumnak csak a tudományos használhatóságát vitatva. Én az alábbiakban tulajdonképpen nem Farkassal akarok vitázni, hanem a múlt század második felében nálunk végbement asszimilációs folyamatnak az irodalomra való hatásáról kívánom elmondani elgondolásaimat.

 

Míg Farkas Gyula, aki a fiatalabb nemzedékehez tartozik, a múlt századi dolgokban már mint az irodalmat és az irodalmi életet öntudatosan figyelő fiatalember éltem át és az új század eleje óta mint kombattáns vettem részt a dolgokban. Nem dolgozom akkora tudományos apparátussal, de viszont számomra mindaz, amiről itt szó lehet, közvetlen személyes élmény. Némileg érdekeltnek is érzem magamat, egyrészt mert asszimilált család ivadéka vagyok, másrészt mert az asszimiláltak irodalmi térfoglalásának tényére tudtommal én hívtam fel először a figyelmet A huszadik század magyar irodalomtörténete című könyvemben.


*

Gyermekkorom nagyobb részét és kora ifjúságomat Pozsonyban töltöttem, olyan városban, ahol egyaránt tanúja lehettem családokban asszimilálódásoknak és az asszimilálódás elleni ellenállásoknak. Középiskoláimat a pozsonyi evangelikus lyceumban végeztem, a nemzetiségileg legvegyesebb iskolában. Iskolatársaim között voltak pozsonyi német polgárfiúk - kevesen -, törzsökös vagy asszimilált magyar tisztviselők fiai, csallóközi, komáromi, győrmegyei vastagnyakú kálvinista kis magyarok, felvidéki tótok, bácskai, bánáti, tolnai svábok, helybeli és felvidéki zsidók, nem sokan, kisebb számmal szerbek és románok, akiket részint a német nyelv megtanulásának csalóka reménye, részint egy régi mecénásnak görögkeleti vallásúak javára létesített ösztöndíj-alapítványa csábított oda. Akadt az első osztályban nem egy olyan tót vagy sváb fiú, aki alig makogott valamit magyarul, mint hetedikes aztán magyar verseket olvasott fel az önképzőkörben.

 

Aki legszebben tudott magyar nótákat énekelni, azt a fiút úgy hívták, hogy Tyószity Milivoj. Mire az érettségire került a sor, ezek mind magyaroknak vallották magukat s azok is maradtak, kivéve egyet-kettőt, akik luteránus papok lettek s a falujukban visszatótosodtak. Az iskola tanítás szelleme tette őket magyarrá, de még inkább a diákság közt uralkodó közszellem. Érdekes demokrácia volt ez: a nagyobbára paraszt és kisiparos-ivadék magyar fiúknak volt a legtöbb tekintélyük, fölényüket a jól öltözött úri fiúk is elismerték.

Ez volt az egyik fő asszimiláló eszköz: az iskola. A családokban az asszimilálódás többnyire úgy folyt le, hogy a szülők, akik tudtak már magyarul, de egymás között még németül beszéltek, eleve elhatározták, hogy gyermekeiket magyar anyanyelvre tanítják. Mikor aztán a gyerekek felcseperedtek, a magyar nyelv lett az egész család nyelve. A dolog nem ment mindig fájdalom nélkül, a magyar nyelvvel jöttek a magyar életformák s ezekhez már nehezebb volt felnőttekenek hasonulni. Erről írta Tormay Cécile "A régi ház" című ismert regényét.

 

Az esetek túlnyomó számában azonban simán ment a folyamat. Az a meggondolás vezette a szülőket, hogy gyermekeik könnyebben boldogulnak, ha magyarokká válnak. De volt egy másik, szintén nem jelentéktelen tényező is, különösen a nők részéről: a társadalmi sznobizmus. A magyarok voltak mindenütt az előkelőbb réteg, hozzájuk alkalmazkodni kívánatos dolognak tetszett. Most is fülemben van a fiatal pozsonyi polgárlány hangja, amint a Mihály-kapuban ezt mondta az anyjának:

- Aber Mama, sprechen wir ungarisch, es ist doch viel eleganter.

Az asszimilálódás mindennemű nyomás vagy éppen erőszak nélkül ment végbe, közmegegyezéssel, a helyzet természetes következményeként. A levegőben volt.

*

Ez a tömeges asszimilálódás, mint már említett könyvemben is megállapítottam, példátlan jelenség egész Európában. Minden nemzet szítt fel magában idegeneket, de egyik sem olyan tömegben. De ha történetileg nézzük, elkerülhetetlen szükség volt rá. A magyarság létkérdéseinek egyike volt. Ha nem történik meg, a nemzet a legnagyobb veszedelmekkel került volna szembe.

Ez a kor, a múlt század közepétől, még inkább a kiegyezéstől a század végéig, a magyar polgárság kialakulásának kora volt. Az általános kapitalista áramlat, a technika rohamos fejlődése ellenállhatatlan erővel tört be a dévényi kapun, megteremtette a modern gazdaságot, amelynek hordozója és vezetője a polgári rend kellett, hogy legyen, a dolgok természete szerint.

 

Szervesebben fejlődött nemzetekben ez a polgárság már századok óta megvolt, a nemzetből magából fejlődött. Nálunk az áramlattal egyidejűleg kellett kialakulnia s miután a magyar fajból nem alakulhatott, mert a nemesség nem akart polgárrá leszállni, a parasztság nem bírt polgárrá emelkedni, - idegen fajbeliek kezére kerültek a polgári funkciók.

 

Pusztuló nemesség, a jobbágyságból még alig felocsúdott, művelődésben elmaradt, gazdaságilag gyenge parasztság - közbül idegen fajú és nyelvű, idegen nemzeti öntudatú, de művelt és gazdag polgárság: ez olyan Magyarországot jelentett volna, amely semmiképp sem tarthatta volna fenn magyar nemzeti egyéniségét, sem politikai szabadságát az egységesebb társadalmi struktúrájú, műveltebb és gazdagabb Ausztriával szemben.

 

Ha átengedték a polgári területeket és a velük járó javakat az idegeneknek, németeknek, szlávoknak, zsidóknak, gondoskodni kellett arról, hogy ezek ne érezzék magukat idegeneknek, csatlakozzanak a magyarsághoz, előbb nyelvben, majd érzületben és nemzeti öntudatban is. Elő kellett segíteni asz asszimilálódást.

A magyarság akkor ezt ösztönszerűleg meg is érezte. Ez volt a lélektani alapja annak a sovinizmusnak, amely a múlt század utolsó negyedében a magyarság egyedül komolyan vett politikai tendenciája volt, ha leszámítjuk a 67-48 politikai vitáját.

Az asszimilálódás az első időben inkább csak nyelvi asszimilálódás volt. Legelsősorban ezt propagálták. A kilencvenes évek elején mindenféle kis cédulák voltak kiragasztva: "Nyelvében él a nemzet" jelszóval. Ahhoz több nemzedék asszimilált élete, a magyar eszmevilágban való nevelkedettség, a fajbeli magyarsággal való családi keveredés kellett, hogy valaki teljesen, hiánytalanul a vérében és idegalkatában is asszimilálódjék. Az ember lényének tudatos részével aránylag könnyen asszimilálódik, mert annak ura. De a tudatalattival, lelki reflexeivel, ideg-reakcióival - az már nem akarat dolga.

Az asszimiláció a létfenntartás gesztusa volt, ösztönszerű védekezés egy nagy nemzeti veszedelem ellen.

*


Mondják, - Farkas Gyula is mondja, bár halkan és szemérmetesen, szinte sóhajtva - hogy boldogabban élne a magyar, ha megmaradt volna olyan egyszerű paraszt-nemzetnek, de tiszta magyarnak, mint a szerb vagy román. Ezzel, azt hiszem, fölösleges vitatkozni. Ami lehetett volna, arról beszélni csak játék, vagy líra; csak annak van értelme, ami lett és van. S ami nálunk a múlt században lett, az nem véletlen vagy eleve elszánás dolga, hanem történelmi kényszerűségé. A magyar sohasem volt olyan parasztnép, mint a szerb; nemesi nemzet volt, nemességét nem pusztította el a török olyan teljesen.

 

Ami fejlődés Nyugat-Európában beállott, azt nem lehetett a magyar határnál megállítani; ahogy bejött hozzánk a reformáció, ellenreformáció, felvilágosodás, éppúgy bejött volna a kapitalista világrend, akár akarjuk, akár nem. A magyarság nem lehetett sziget Európában, mindig benne volt a Nyugatról jövő golfáramok sodrában. És meg tudta volna-e őrizni szabadságát Ausztriával, fölényét nemzetiségeivel szemben egy szegény és elmaradt magyar paraszt-állam?

Farkas Gyula sóhajtása az inkarnátus városi ember lírai nosztalgiája a falu után, amelyben élni már nem tudna.

*

A magyar falu parasztságában is akadnak, nem nagy számban, asszimiláltak. Ezeknek a hasonulása csaknem minden esetben tökéletes, legfeljebb a nevük maradt meg eredetük emlékéül. Életmód, szokások, kultúra, társadalmi helyzet azonossága, összeházasodások, a parasztélet különös uniformizáló ereje letöröltek róluk minden különbséget. A városokban a helyzet egészen más. Itt az asszimiláltak mindenütt nagy számban vannak, a városi élet kevésbé köti az egyes embert és mert városi élet, több benne az általános európai életforma, megszokás, intézmény.

 

Az asszimiláció túlnyomó része két néposztályban ment végbe: a köznép-osztályban és az ipari munkásságban. Senki sem csodálkozhatik azon, hogy a városi életben a hasonulás nagyon különböző fokozatokban, szinte egyénenkint más-más árnyalatban ment végbe a teljes, az egyén minden vonatkozását átható azonosságtól a merőben nyelvi, tehát alapjában külső azonosultságig. Ezért a kérdés tárgyalában mindig súlyos tévedésekre vezet az általánosítás.

Ha mégis mindenáron általánosítani akarunk, akkor megállapíthatjuk: akik elfogadták anyanyelvük vagy gyermekeik anyanyelvéül a magyart s magukat magyaroknak vallják, azok megtették az asszimilálódás felé az első, döntő lépést. Csak idő kérdése, hogy ha ők maguk nem is, de utódaik néhány nemzedék alatt végsőképpen, vérük utolsó cseppjéig, utolsó idegszálukig magyarokká váljanak.

 

De az asszimilálóknak is türelemmel kell lenniök. Nem követelhetnek biológiai lehetetlenséget. Számolni kell azzal, hogy elődeink nem azért segítették elő az asszimilálódást, mert ebben örömük telt, hanem azért, mert tisztában voltak vele, hogy szükség volt rá s azért engedtek széles tért az asszimiláltaknak, mert szükségük volt rájuk.

 

Ma már pedig visszacsinálni a dolgot nem lehet. Disszimilálódhatnak egyesek, többen vagy kevesebben, de az egész tömeget disszimilálni lehetetlen. Egyszerűen azért, mert nem akar és nem is tud disszimilálódni, már benne érzi magát a magyarság szellemi és erkölcsi közösségében. Szemünk előtt a példa: az asszimilált zsidók kézzel-lábbal tiltakoznak a disszimilálás ellen s minden törvény ellenére magyaroknak vallják magukat. Az évezredes hazátlanok itt, ezen a magyar földön hazát találtak és ezt a hazát most el akarják tőlük venni! Meg kell érteni, hogy ebbe nehéz belenyugodni.

Egy nemzetnek sem lehet, a legnagyobbnak sem olyan emésztőszerve, hogy a magába fölvett idegeneket mind maradék nélkül megeméssze ötven-hatvan év alatt. Az autochton amerikaiak is érzik a különbséget önmaguk és a két-három nemzedék előtt beolvadottak között. Minálunk még évtizedek kellenek hozzá, amíg, minden különbség eloszlik beolvasztók és beolvasztottak között.

 

 

A vegyület pedig nem lehet minden tulajdonságában teljesen azonos azzal az alkatrészével, amely benne a legerősebb. El kell készülve lennünk arra is, amint hogy ennek jelei máris mutatkoznak, hogy a tömeges beolvadás révén a magyarság arculata bizonyos tekintetben más vonásokat fog mutatni. Ez az asszimiláció útján való gyarapodás ára. Természetesen mindent meg kell tenni, hogy ez az ár mennél kisebb legyen.

Magában a magyarságban is ment végbe a múlt század közepe óta egy különös asszimilációs folyamat. Asszimilálódni kellett középosztályának a nagyvárosi élethez, annak nemzetközibb, a régi hagyományoktól távolabb eső formáihoz, életfeltételeihez. A nagyváros a magyarság legnagyobb új társadalmi és művelődési élménye ezer év óta. Ezt nem lehet nagy átalakulás nélkül átélni. Túl messzire vezetne, bár igen érdekes volna megvizsgálni, hogy amit ma oly sokan idegenségnek, az asszimiláció következményének éreznek, abból mennyi és mi esik más számlára, a nagyvárosi élet számlájára.

*

De hát hova lettek a törzsökös magyarok? Ha a múlt századvég képét nézzük, valóban feltűnik, hogy csak az előző nemzedékhez, a kiegyezés nemzedékéhez képest is mennyire visszaesett a törzsökös magyarság munkavállalása nemcsak a gazdasági életben, ami még érthető, de a kultúra legsajátlagosabban magyar területein is. Tudományos életünkben, még a szorosan vett nemzeti tudományokban is, mint a nyelvtudományban és a magyar történelemben, a vezető szerepet asszimiláltak kapták, irodalmunkban nemcsak számra, hanem képességre is szintén erősen háttérbe szorultak a törzsökösök. Farkas Gyula ezt két okra vezeti vissza: az abszolutizmusra, amely megtörte a magyarság színe-javát és a hetvenes évek biológiai katasztrófaszámba menő járványaira, melyek népünket megtizedelték. Nem hiszem azonban, hogy ez a két ok teljesen kielégítő volna.

 

Az utóbbira meg kell jegyezni, hogy a járványok nemcsak a törzsökös magyarokat pusztították, hanem a nemzetiségeket is. Kellett más lélektani vagy társadalmi okoknak is közrejátszani. Bizonyosnak tartom, hogy része volt benne annak is, hogy az évezred óta falusi életű magyarság nehezebben hasonult a nagyvárosi élethez, mint a városiasabb hagyományú németek és zsidók. Ezek pedig túlnyomórészben a középosztályban helyezkedtek el, már pedig a tudomány, irodalom, művészet művelése mindig és mindenütt a középosztály dolga.

 

A városi hagyomány s ebből folyó beidegzettség hiánya vagy legalább is gyöngesége olyan gátlásokat idézhetett elő a magyar lélekben, melyek egyelőre megnehezítették számára a kulturális alkotásban való intenzív részvételt. Viszont a beolvadottakat éppen asszimiláltságuk újdonsága s az ezzel járó izgalom serkentette fokozott erőkifejtésre frissen vállalt magyarságuk terén. Bizonyára hozzájárult ehhez a századvég kultúrpolitikája is, amely éppen asszimilációs szándékból elhanyagolta a törzsökös magyarságot a nemzetiségi vidékek kedvéért.

*


Végre eljutottunk az irodalomhoz.

Új társadalmi helyzet, hirtelenül, nem-organikusan alakult városi élet, meggyöngült törzsökös magyarság, lendületesen előre törő asszimiláció - természetes, hogy átváltozott az irodalom képe. Az asszimiláltak lényük tudatos részével, sokszor bizony fitogtatva is, igyekeztek hangsúlyozni magyarságukat, de az írói alkotás jórészt a tudatalatti tényezők, az ösztönök dolga s ez meglátszott az asszimilált írók szellemén is, hol erősebben, hol halványabban. Az írók általában a nagyvárosban éltek, olyan környezetben, amely még új, kiforratlan s a konzervatív szellemű magyarság előtt nemcsak idegenszerű, hanem ellenszenves is volt. Az asszimiláció irodalmilag is igyekezett kifejezni magát a szellemi életbe.

 

Ez vonatkozik a németből vagy szlávból áthasonultakra és vonatkozik a zsidókra is, akikben a sok évszázadi ghettóba szorítottság szembetűnőbb különbözőségeket fejlesztett lelkiállapotot fejezett ki, amely igen fontos pontokon lényegesen különbözött a városi élethez kevésbé hozzáhasonult törzsökös magyarság lelkiállapotától.

 

Az irodalom hangköre kibővült, új hangok elegyedtek a szimfóniába, a régiek mellé s részben nem volt ember-típusok jelentek meg, az írói magatartás megváltozott, az új típusú író már nem érezte magát olyan mértékben közéleti embernek, mint a régiek, nem érezte annyira az írott szó felelősségét. Költészetünk Kazinczytól Aranyig mintegy kísérő zenéje volt a nemzet politikai törekvéseinek, - az új irodalom függetlenítette magát a politikától. Elhallgatott a páthosz érzése, az irodalom a magánélet felé fordult, a líra a magánember lelki világának titkait tárta fel, a regény és dráma a magánélet komplikációira fordította figyelmét. A századvég szellemisége mindenütt a világon sekélyebb és felületesebb lett az előző korénál.

Nagy mértékben hozzájárult mindehhez az is, hogy a kornak nem voltak nagy írói, a század közepének hőseihez méltók. Nem minden nemzedékben teremnek Vörösmaryak, Petőfiek, Aranyok. A jó középszerűségek kora volt ez, hiányzott belőle a nagy stílus, a mély gondolat, az erős szenvedély. Nemcsak az irodalomból hiányzott, hanem az egész magyar életből. Az irodalomban - ezt általánosan, kivételek számbavétele nélkül tessék érteni - halványodott a nemzeti hivatás ünnepi tudata. A szórakoztatás szolgálatában állott.

 

Könnyű megfigyelni, hogy még olyan rendkívüli tehetség is, mint Mikszáth, mekkora mértékben tett engedményeket a szórakoztatás követelményeinek. Az írónak a napisajtóval való kapcsolata új szórakoztató műfajokat hozott divatba. Nem mélység és súly volt a kor követelménye, hanem az elmésség és könnyedség. Regényre, novellára az lett a dicséret, hogy "szellemes", a versre, hogy "hangulatos".

Csökkent inteniztású irodalom fejlett ki így, összehasonlítva az előző nemzedékekével s csökkent intenzitású volt a törzsökös és az asszimilált írók munkája egyaránt. Farkas Gyula a maga szempontjának egyoldalúságával ezt egészen az asszimiláció terhére írja. Valójában az egész magyar élet intenzitása csökkent; a reformkor, a szabadságharc, az abszolutizmus roppant feszültsége, nagy nemzeti problémákkal vívódása a közélet minden terén kisebb-nagyobb részletproblémákkal való bajlódássá, pártok taktikázásává sekélyesedett.

 

A magyar élet régi stílusa elapadóban volt, az új stílus még nem alakult ki. Irodalmi tekintetben a magyarság talajába még lazán belegyökeresedett város és mélygyökerű, de elnémult falu - nem hozhatott nagy irodalmat. A baj nem annyira az asszimilációból származott, hanem a törzsökös magarság viszonylagos elhallgatásából.

A Farkas Gyula rajzolta kép másfelől is egyoldalú: úgy mutatja meg a századvég és századelő irodalmi életét, mintha az egy minden külső hatásról elzárt területen folyt volna, holott éppen ebben a korban elsőrendűen fontos a külföldi hatás figyelembevétele. A század második felében mindenütt az európai kontinensen új irodalmi jelenség bukkant fel: a városi polgárság mulattatására szolgáló, erősen journalisztikai jellegű nagyvárosi irodalom.

 

Ezt a kozervatív rétegek mindenütt gyökértelennek érezték, olyan asszimilációtól lényegileg érintetlen helyeken is, mint Párizs vagy Berlin. Tagadhatatlan, hogy ennek a nagyvárosi irodalomnak a kialakulásában élénk részt vettek az eredendőleg városi beidegzettségű és journaliszta hajlandóságú zsidó írók.

 

A mieinkre elsősorban Bécs irodalma és sajtója hatott, csak később következett, a századforudó táján, a berlini hatás. Ezzel a magyar irodalom is részt vett abban a "közép-európai" irodalomban (a szó, ha jól emlékszem, Szekfüé), amely a századvég sajátképi terméke s a századelőn jutott tetőpontra. A kor liberális szellemének megfelelően együtt szerepeltek benne zsidók és nem-zsidók - a konzervatív fülek legerősebben a zsidók hangját hallották ki belőle.

Veszedelmes módszer írók, kritikusok, politikusok egyes nyulatkozatait kiragadni a maguk összefüggéséből és elhangzásuk időpontjának levegőjéből s az ilyen nyilatkozatokból - sokszor csak elszólásokból - rakni össze egy kor mozaik-képét. A kimondott szónak nemcsak szótári értelme van, hanem rezonanciája is, amely függ attól a pillanattól, amikor kimondatott. Farkas Gyula sem kerüli el ennek a módszernek a veszedelmeit s ezért nem egyszer tűnik fel úgy, mint aki súlyos aranyként fogad el játék-pénzeket. Idéz például egyes nyilatkozatokat, amelyekből azt következteti, hogy az asszimiláció ellen komoly ellenállás mutatkozott, holott ezek nem egyebek, mint malcontens emberek zsörtölődései (Asbóth, Tolnai).

 

Ellenállás magyar részről az asszimiláció ellen nem volt. Konzervatív emberek csöndes bosszankodással nézték az asszimiláltak térfoglalását, gúnyolódtak az "ötvenkrajcáros" magyarokon, de általában a közvélemény - a zsörtölődők és gúnyolódok is - nemzeti ügynek tekintették az asszimilációt, szinte kötelezőnek s mindenképpen előmozdították. Az a kor türelmesebb és megértőbb volt, mint a mai, nézetek, magatartások, társadalmi modor különbözőségei nem estek olyan súlyosan számba, mint ma. Farkas Gyula nem helyezi bele magát abba a már történelmivé vált korba, egészen a ma atmoszférájából ítél róla. Nem akar elfogult lenni, mégis az.

Némely idézete, ha nem is szándékosan, de nagyon igazságtalannak tűnik fel. Talán a legkirívóbb köztük, ahogy Heltai Jenővel elbánik. Idézi egy tréfás bökversét, pályájának egyik legjelentéktelenebb termékét, amellyel azokat hárította el magától, akik szemére vetették, hogy miért nem ír hazafias verseket. Igazi értelme szerint ez nem más, mint bosszankodó "kiszólás" a korában divatos frázis-költészet ellen. Farkas rettentő komolyan veszi, szószerint magyarázza, kor-tünetet csinál belőle.

 

Egy szava sincs több Heltairól, a maguk korában mégis csak kiemelkedő lírájáról, finom művű regényeiről, színdarbjairól, - csak annyit mond róla még, hogy operettszövegeket írt. Micsoda képet kap így a tájékozatlan olvasó Heltairól. És még egy sereg más íróról akikkel a könyv hasonlóképpen elbánik! Nem csak zsidók, vagy más asszimiláltak járnak ilyen rosszul, hanem egyik-másik törzsökös is.

 

Itt a módszer bosszulja meg magát. Írókról, írói magatartásokról csak munkájuk, egész munkásságuk alapján lehet ítélni, nem kitépett idézetek, vagy másoknak róluk szóló nyilatkozatai alapján. És ha már idézetekkel dolgozik az ember, le kell mérni az idézet súlyát, az idézett komolyan vehetőségét. Ha például valakinek van fogalma Tolnai Lajos indulatosságáról, az egész világgal gyűlölködő összeférhetetlenségéről és teljesen elszigetelt helyzetéről, az nem idézheti őt mint bármely korjelenség hiteles tanúját.

A kor, amelyről itt szó van, végezhetett nagy munkát az államigazgatásban és a közgazdaságban, a szellemi életben s főképp az irodalomban nem volt nagy kor. Farkas Gyula súlyos ítéletet mond róla, törzsökösökről és asszimiláltakról egyaránt. A mai atmoszférából kiindulva formálja ítéleteit s ezért részint dogmatikusnak tűnik fel, részint átlép a tudományos tárgyalásból a publicisztikaiba, holott a szándéka szemmelláthatóan tudományos. Innen van sok bizonytalansága. Még az sem derül ki könyvéből elég világosan, hogy mi a nézete az asszimilációról. Mégis az a benyomásom, hogy szükséges rossznak tarja.


*

Természetesen teljes-tökéletesen egyetértünk vele, hogy a huszadik század nagy irodalmi eseményei, igazi irodalmi megújulás volt azoknak az íróknak a feltűnése, akiket a Nyugat bocsátott szárnyára. Ezek az írók, az igazi alkotók, akik irodalmunkat kiemelték az elselejtesedésből, törzsökös magyarok voltak, a magyar lélek mélyeiből jöttek és erős gyökerekkel, mélyen fogózkodtak bele a magyar talajba. Roppan ellenállással kerültek szembe s ebben az ellenállásban egy arcélben állottak szemben velük törzsökösök és asszimiláltak, jóformán az egész közvélemény. Ezt, ismétlem, elismeri és hittel vallja Farkas is és kemény ítéleteket mond az elenállók elmarasztalására.

Csak egy kis csapata a fiatal íróknak állott a nagy alkotók mellett s a polémia vezérharcosa Ignotus volt. Sajátságos módon Farkas ezt nem méltányolja kellően, sőt rosszul esik neki, különösen Ignotus vezérsége. De az Istenért, ha nem volt más, aki a vezérséget tudta és mert volna vállani! Kiállni a felismert igazság mellett, majd az egész közvélemény ellenére, kockára tenni már megszerzett tekintélyt, küzdeni kedvezőtlen hadállásban - mégiscsak szép magatartás, megérdemelne néhány meleg szót, attól, aki a lényegben egyetért a harcossal! Lehet, hogy Ignotus tévedett itt-ott, hogy nem úgy értelmezte Ady vagy egy emberöltő tanulságai alapján mélyebben tudunk e költőkbe behatolni? A tények mégis azt mutatják, hogy a lényegében igaza volt.

Ma már könnyű azt mondani, hogy hiszen ezek a költők boldogultak volna a Nyugat, Ignotus és a melléjük álló néhány író nélkül is. De akik ezt a harcot átéltük, tudjuk, hogy akkor nem volt orgánum, amely teret adott volna nekik; ha nem indul meg a Nyugat, légüres térbe kerültek volna. Micsoda megalkuvásokra lett volna szükségük, ha mégis publicitáshoz jutnak! Ady semmiesetre sem volna Ady, aki lett.

 

Azért, hogy zsidók voltak, akik küzdöttek érte, még mindig nem lehet ezek érdemét elvitatni. Furcsa volna jobban gyűlölnünk a zsidókat, mint ahogy a magyar irodalmat szeretjük. És Ady sem támaszkodhatott arra a botra, amellyel ütötték, azt kellett kezébe vennie, amelyet támaszul nyújtottak neki. A magyarság nem ismerte fel lelkéből lelkezett fiát. Asszimiláltaknak kellett őt felismertetni és elismertetni. A fiú szégyene ez? Az asszimiláltaké? A magyarságé?

*

Még valamit a magyar nyelvről és stílusról.

Olyan nagy tömegű idegen, amilyen a múlt század utolsó harmadában a magyarságba beolvadt, nyilvánvaló veszedelme a nyelv épségének. S a mi nyelvünk amúgy is állandó ostroma alatt állott a régi századokban különösen a latinnak, a XIX. században különösen a németnek. Intelligenciánkban a német nyelv tudása a műveltség kellékének számított, közönségünk sok német könyvet, újságot olvasott, a német többségű városok polgárságával az érintkezés, az összeházasodás gyakori volt. Az abszolutizmus germanizáló erőszakáról nem is szólunk.

Nyelvünk mégis diadalmasan állotta a próbát. Sok germanizmus, idegen szólásmód csúszott bele, nemcsak az asszimiláltak, hanem a törzsökös magyarok beszédébe is, tudományos nyelvünk olyanná lett, mintha németből volna rosszul fordítva, de strukturális baj nem lett, hála a magyar nyelv egészséges életerejének, nagy íróink példájának, iskoláink munkájának. Az asszimilációval járó nyelvrontás ellen is kitermelte a nemzet szelleme a maga ellenmérgét: a tömeges beolvadással egyidejűleg megindult a nyelvhasználat tudatosulása.

 

Ezt az úgynevezett orthológus nyelvésziskola indította meg, átvette nagy buzgalommal az iskola, mellé a sajtó is. Az orthológus nyelvészetnek voltak túlzásai, de az az érdeme kétségtelen, hogy az embereket hozzászoktatta a nyelv tudatos használatához, kitartóan üldözte az idegenszerűségeket, el tudott terjeszteni bizonyos nyelvi közvéleményt s ezzel gátakat épített az idegen áradat ellen.

 

A második generációs beolvadottak már alig beszéltek rosszabb magyarsággal, mint a törzsökösök. Kialakult egy városi magyar nyelv is, amely nem volt olyan színes és zamatos, mint a falu ősi nyelve, de az új életformának megfelelő új fordulatokat, képeket, szólásokat termelt ki magából. Ezt beszéli ma is Budapest népe. Hanyag, nem nagyon gyökeres nyelv ez, laza kötésű, de sok érdekes fordulatában, szólásában megnyilvánul a városi nép sajtáságos elméssége.

 

Arra, hogy a köznyelv ellenőrzés alatt álljon helyes magyarság szempontjából, mindig szükség volt s ma is szükség van, sőt lesz is mindaddig, amíg egész műveltségünk és közszellemünk fel nem szabadul a még mindig túlnyomó német hatás alól. Kis népnek nyelvi téren is védekezni kell a nagyok ellen. Nyelvi katasztrófától félni azonban nincs okunk, az asszimiláció veszedelmét nyelvünk becsülettel megúszta.

Az írott nyelv, illetőleg irodalmi stílus dolgában még kedvzőbb a helyzet. Az asszimiláció kornak nem voltak olyan nagy nyelv- és stílművészei, mint Arany vagy Gyulai, de az átlagstílus nem volt semmiben sen alábbvaló, mint az előző koré. Erről mindenki meggyőződhetik, aki összehasonlítja egy ötvenes évekbeli középszerű író stílusát egy kilencvenes évekbeli középszerű író stílusával.

 

 

Az előbbinél talán a latinizmus több, az utóbbinál a germanizmus, de a mérték nem mutat romlást. Az asszimiláltak is, ha íróságra adták magukat, igyekeztek jó magyarsággal írni, érezték, hogy ellenőrzés alatt állnak. Meg lehet állapítani, hogy az irodalmi stílus a század közepe óta még fejlődött is, hajlékonyabb, közvetlenebb, initmitások, árnyalatok kifejezésére alkalmasabb lett. Panaszok, jogos panaszok állandóan hangzottak és ez jó is volt, a nyelv szeretetét és megbecsülését jelentette.

 

A legtöbb panasz a sajtó nyelve ellen szólt és méltán; a sajtó nyelve mindig hanyag és felületes volt; az igazi jó újságírók azonban jó magyar stílusban írtak, az eredeti magyar Tóth Bélák éppúgy, mint az asszimilált Rákosi Jenők. A művészi stílus egyénhez kötött dolog, írói tehetség dolga. Herczeg Ferenc példája meggyőző bizonyíték arra, hogy a közvetlenül asszimiláltból is lehet jó magyar stilista, ha valóban írónak született.

*


Az asszimiláció folyamata lezárult. Tömeges asszimiláció ma már nincs és nem is lesz többé; a velünk együtt élő kisebbségek az államhatalom támogatásával kezdik a saját népi életüket élni. Az asszimilált családok ivadékainak legnagyobb része már második, harmadik, vagy negyedik nemzedékben vallja magát a magyarsághoz tartozónak, beolvadása annyira teljes, amennyire ennyi idő alatt telejessé válhatott.

 

Ideg-reflexeiben, ösztöneiben még lehet, ami nem egészen azonos a törzsökös magyaréval, de lelki élete, kultúrája, szolidaritása magyar. Lehet, hogy mint Szekfü Gyula aggodalma látja, vannak itt-ott disszimilációs törekvések, erről nekem nincs tapasztalatom; de aligha vagyok túlságos optimista, mikor nem hiszem, hogy ezek nagyon veszedelmesekké duzzadhatnak.

Egy részét az asszimiláltaknak most törvényhozásilag disszimiláltuk. A mai nemzedék legkiválóbb férfiai kifejezték aggodalmukat s most, hogy a zsidótörvény valóban törvény már, nem tehetünk jobbat, mint hogy azt kívánjuk: ezek az aggodalmak ne váljanak valóra. Itt-ott hangok hallatszanak, mintha a törzsökös magyarság megbánta volna az asszimilációt, de ezeket talán kár volna túl komolyan venni.

 

Abban bizonyára egyetértünk mindannyian, törzsökösök és asszimiláltak, hogy a törzsökös magyarságot erősíteni kell, hogy épségben tarthassuk nemzetünk eredeti jellemét. De ezt nem az élet folyamatába való erőszakos beavatkozással lehet megtenni, hanem a kultúra eszközeivel. Elsősorban a legtörzsökösebb rétegnek, a magyar parasztságnak fölemelésével, az úgynevezett művelt osztályokba való útjának elkészítésével.

 

Ha a törzsökösök mai nemzedéke nem érzi elég erősnek magát, hogy pozícióit fenntartsa, nyúljon le segítségért a faluba s hívja segítségül annak java emberanyagát. Ha az asszimiláció bizonyos pontokon nem kielégítő, azon nem az ellenszenv felkeltésével kell segíteni, hanem a magyar sajátságok erőteljes kifejtésével, hogy azoknak példaadó és vonzó erejük legyen. Nem disszimilációra kell gondolni, hanem a margyarságnak a nehéz idők követelményeihez való asszimilálására.

 

Schöpflin Aladár

<<
<
1
2
3
4
5
6
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A gázbombák eredete A gázbombák eredete
A haditudósításokban gyakran esik szó a gázbombákról, melyeknek fojtó...
Mezei versenyek Mezei versenyek
Enyhül az idő, indulnak a szeonális versenyek. Három versenyről...
Hajóstársaságok versenygése Hajóstársaságok versenygése
Sok kellemetlenséget okoz nekünk az osztrák politika, káros hatását...
Egy uj gyorsvasut Egy uj gyorsvasut
Nemrégiben irtunk az egysinü vasutról, amely az archimedesi pörgettyü...
Magánjellegü telefónok az állami hálózatban Magánjellegü telefónok az állami hálózatban
Több alkalommal általam már felvettetett azon eszme, hogy a...
Shaw és a nyelvművelés Shaw és a nyelvművelés
Olvastuk a hírt, hogy Bernard Shaw, a 82 éves nagy angol író új...
Újabb északsarki expedicziók Újabb északsarki expedicziók
Néhány nap előtt bejárta az ujságokat a hír, hogy egy Willmann...
Ismét megindult az idénycikk kivitele Ismét megindult az idénycikk kivitele
Immár másodízben történik, hogy a külpolitikai bonyodalmak zavart...
Fel, az északi sarkhoz! Fel, az északi sarkhoz!
A németek megirigyelték a norvégek, dánok, angolok sikereit. Külön...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98