Az ország nemesdeviza-szükségletének túlnyomó részét immár esztendők óta az ipar biztosítja.
Viszont el kell ismerni azt is, hogy elsősorban az iparnak van szüksége az előteremthető nemes devizára. Megbízható összeállítás szerint az utolsó három év átlagában az ipari kivitel évente kb. 65 millió pengő értékű fontot és francia frankot jelentett az ország számára, továbbá átlagos évi 15 millió pengő értékű dollárt.

A font és a francia frank legutóbbi erősebb áresése ilyen körülmények között alaposan érinti termelésünket. Az áresés a háború kitörésétől máig font-pengő és frank-pengő viszonylatban megközelíti a 25 %-ot, de Newyorkon keresztül dollárra átszámítva is 20 % körül jár. Az áresés végeredményben azt jelenti, hogy a lekötött, de még le nem bonyolított üzleteknél igen komoly veszteségek érik az exportáló vállalatokat. Magától értetődőnek kell tekinteni azt is, hogy az említett valuták árfolyam-lemorzsolódása következtében az ipari kivitel kalkulációs bázisa megingott. Így attól kell tartani, hogy az ipari kivitel, amely pedig a nyersanyagbeszerzés szempontjából döntő fontosságú, össze fog zsugorodni.

A kérdés természetesen nem kerülte el sem az ipar vezetőinek a figyelmét, sem pedig hivatalos tényezők, elsősorban a Magyar Nemzeti Bank szemét. Megbeszélések indultak, amelyeknek célja, hogy a hátrányos következmények kiküszöbölése érdekében megfelelő megoldást keressenek és kiküszöböljék az egész folyamatból a mindinkább tért foglaló kockázatot. Felmerült a gondolat, hogy helyes volna esetleg a deviza-határidőüzlet bizonyos pótlásával lehetővé tenni az exportból származó valuták értékesítését, mégpedig már akkor, amikor az üzlet lekötése megtörténik. Az értékesítés természetesen a Nemzeti Bank ellenőrzése mellett történnék. Ennek a megoldásnak azonban az import oldalon vannak – a devizaforgalom megkötöttségét figyelembe véve – rendkívül komoly akadályai.

Szó van másik megoldási tervről is.
Ennek a lényege az volna, hogy a deviza-elszámolás a jövőben nem az igényelt deviza rendelkezésre bocsátásának napján érvényes kurzus szerint történnék, hanem annak a napnak az árfolyama szerint, amikor az exportáló vállalat a kiviteli tanusítványt kiváltja, illetve az importáló cég a behozatali engedélyt megkapja. Ezzel a módszerrel lényegesen csökkenteni lehetne a valutáris kockázat időtartamát. Itt azonban súlyos akadályt jelent egy körülmény. Az akadályt abban foglalhatnánk össze, hogy sokszor hónapokkal elébb jönnek létre exportüzletek, illetve export-kötések, mintsem a vállalat a kiviteli tanusítványért jelentkezhetnék. Az egyébként figyelemreméltó elgondolás tehát nehezen áttekinthető komplikációknak válhatnék a forrásává.

Ilyen körülmények között harmadik megoldási terv került előtérbe.
Ez a szisztéma lényegében biztosítási alapon próbálja megoldáshoz juttatni a kérdést. Részleteiben úgy alakulna a megoldás a gyakorlatban, hogy a behozatalt és a kivitelt rendkívül mérsékelt prémiummal terhelnék. Az ebből adódó összeg terhére történnék a valuta-ingadozásokból származó károk megtérítése. A megoldás, mint értesültünk, a végső kiérlelődés stádiumában van. Beavatott helyen valószínűnek tartják, hogy a döntés napokon belül megtörténik. Az ilyenformán létesülő deviza-fond gyűjtése és felhasználása természetesen az illetékes hivatali tényezők és az érdekelt ipari fórumok együttes elhatározása alapján kerülne kivitelre a gyakorlati életben.