Dtum
Login with Facebookk
1940 | Július

Centenáriumok - Zola

A százéves Zolának époly kevés a szerencséje ezidei jubileumával, akárcsak pár hónapja a háromszázéves Racine-nak - s mingyárt hozzátehetjük, hogy nemcsak a háború miatt. Alig pár évvel ezelőtt irodalom és politika Zolában látta a követendő mintaképet, a társadalmi ellentétek irodalmi összebékítőjét, a bővérű, harcias és egyetemes epikust, aki nemcsak egy kis rétegnek, hanem az egész emberiségnek ír s aki az irodalmat kivezeti a meddő finomkodás kátyújából.

 

S így történt, hogy épp André Gide, a finomkodó, vagy annak tartott irodalom vezére vetette fel a durvának, sekélyesnek, olvashatatlannak tartott Zola újraértékelését, hogy Céline, sőt Jules Romains is őt nyilvánította mesterének s hogy a "populizmusnak" nevezett új mozgalom is az ő műveitől várta a népi regényirodalom megteremtését.

 

Azóta mindez ellanyhult vagy megszünt, a francia irodalmat más nevek, újabb problémák foglalkoztatják s születése századik évfordulója alkalmából Zolát már nem az irodalom előörsei vagy inyencei, hanem csak névtelen olvasók ezrei, sőt százezrei ünnepelik, nem annyira műérzéküknek, mint inkább regényszomjuknak engedelmeskedve s annak a csalhatatlan érzésnek is, hogy Zola az ő írójuk, nékik írta nagy regényeit s az ő létüket próbálta velük ha nem is szebbé, de talán gazdagabbá, értelmesebbé varázsolni...

És itt mingyárt leszögezhetjük s jubileumi dícséretnek nem is mondhatunk róla szebbet, - hogy bármelyik nagy regényét olvassuk újra száz évvel születése s körülbelül negyven évvel hirtelen halála után, minden túlzása, fogyatéka, egyenetlensége ellenére ma is vérbeli, eleven és mai regényírónak érezzük, holott hány halott jubilánsról állíthatnók az ellenkezőjét! Sőt, ha jobban körülnézünk a mult század francia és nemcsak francia regényirodalmában, tökéletesebb műveket, magasabbrendű művészeket bizonnyal találunk s nem is egyet; de igazibb epikust, Balzacot kivéve, már alig.

 

Ez a fél-olasz származású s olaszos temperamentumú alkotó utolsó percéig telítve volt az örökös tervelgetés, az örökös munkaláz, valami nagy életakarat mámorával s ez tehette képessé arra, hogy az élet ízét és áradását könyvei olvasójában is felkeltse. Jelszavait, hadjáratait, manifesztumait, sikereit, s elsősorban könyveit, legalább is a legjobbakat, ugyanaz a roppant tettvágy, ugyanaz az életigenlés fűti, a született epikusnak talán első s elengedhetetlen tulajdonsága.

Mi maradt meg mindebből? kérdezhetjük, mint minden jubileumkor. Harsány "tudományossága", mellyel a taine-i determinizmust s a Lucas-féle öröklési elvet a mai regény valóságos pilléreivé vélte tenni, ma már csak egy ábránddal több a vesztett ábrándok sorában s regényeiben ezt érezzük a legkevésbé lényegesnek. Egyházellenessége szintén oly naiv és időhözkötött, hogy ezzel is inkább csak saját könyvei maradandóságát, mintsem az Egyházét veszélyezteti.

 

Kíméletlen propagandáját, amellyel annyiféle ügyért, legtöbbször jó ügyért harcolt és amelyet, amíg élt, annyi harag és lelkesedés kísért, ma már részben feleslegesnek, részben értelmetlennek érzik, akár azért, mert sikerrel, akár mert sikertelenül irtogatott néhány szívós és minden korban újra feltámadó előítéletet. Viszont bizonnyal megmarad, ha másnak nem, hát emlékműnek, Zola magatartása az Affaire-ben, az írástudó kiállása egy igaznak érzett ügyért, a J'accuse-cikk trombitaszava, amelyet egy különben inkább hűvös kritikusa hatásában s körülményeiben a pascali Provinciales-okkal vet össze.

 

S megmaradt - nézzünk csak körül, akár a franciák közt, akár nálunk - a hírhedt, a sokat támadott és sokszor félreértett naturalizmus s annak máig is legbüszkébb hirdetője és monumentuma: a húszkötetes Rougon-Macquart-ciklus. Igaz, hogy e sorozatban ma már nem a "tudományosságot" s nem is "egy második császárságbeli család természet- és társadalomtanát" csodáljuk, hanem inkább a balzac-i szerves és logikus építőkedvet, az áradó életérzést, a hatalmas lélegzetvételt, mindazt, ami oly forrón csap ki egyes, nevezetesebb kötetekből, a Germinal-ból, a Pot-Bouille-ból, a Bonheur des Dames-ból, vagy a Terre-ből.

 

Épp így igaz, hogy a régi vádak ma sem igen vesztettek jogosultságukból s hogy a zolai regényekben ma is megdöbbent bennünket olykor a részletek brutalitása, vagy ellenkezőleg: papíríze, a felhalmozott dokumentumok emésztetlen nyersesége, a főalakok és események gépies, kikerülhetetlen széthullása, a zolai világlátás nagyon is sommás egyszerűsége - és mégis... Senki se látta nála jobban, hívebben és odaadóbban a mindennapos emberek mindennapos tragédiáit, a család, a föld, a gép, a munka, az alkohol, vagy a prostitució százfelé ágazó kötelmeit és ijesztő végzetességét, - és senki se tudta mindezt oly hatékony történetekbe s főképp, legjobb pillanataiban, oly hatalmas víziókba süríteni, mint Zola.

 

Gondoljunk a Paradou-kertre Mouret abbé vétké-ben, a Germinal sztrájkjeleneteire, a Bęte humaine lokomotívjára, hogy csak a leghíresebb, ma már iskolakönyvekben is fellelhető lapokat említsük. Az ily lapok olvasása hihetővé teszi azt az ítéletet, amely ezt a legprózaibb, "legnaturalistább" regényírót nem is annyira Balzac-kal, mint inkább Victor Hugoval rokonítja. S csakugyan legalább két vonás mindegyikükben megtalálható: az egyik a nagy szavak és eszmék látomásokba való vetítése, a másik meg valami mélységes együttérzés a szenvedőkkel, az a tevékeny humanizmus, amely a nagy Zola-regényeket épp annyira megnemesíti, mint Hugo legnagyobb regényét, a Nyomorultak-at.

S megmaradt végül Zola "iskolája", amely nemcsak barátai s fegyvertársai körére terjed, vagyis arra a pár kortársra, aki Zola médan-i házában nyert egynéhány lényeges ösztönzést, - hanem, bizonyos fokig, az újabb regényírók legtöbbjére. Mindazok, akik Zola óta korunk, vagy társadalmunk krónikáját, egy család, egy gyár, egy osztály, vagy csak egy bérház monográfiáját kerekítik regénnyé, tudatosan vagy öntudatlanul a zolai megfigyelés, a zolai dokumentumgyüjtés, a zolai tárgyhűség receptjei szerint dolgoznak.

 

A ciklikus regények, vagy "regényfolyamok" divatja szintén Zola példáján bátorodott, mint újabban Roger Martin du Gard, aki egy család történetét, vagy Jules Romains, aki pedig koráét süríti regénybe. S ugyancsak Zola utódai, Franciaországban és másutt, mindazok a naturalistának, populistának vagy parasztinak címzett írók, akik főképp népi, vagy kispolgári sorsokat ábrázolnak, az élethez való Hűség s a szenvedőkkel érzett Részvét nem mindig egy úton járó múzsáival...

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Borzalmas bányaszerencsétlenség Borzalmas bányaszerencsétlenség
Földrengés egy bányabeomlás miatt. Strasszfurtból rémes...
Az Országos Képzőművészeti Főiskola kiállítása Az Országos Képzőművészeti Főiskola kiállítása
Régen volt a Műcsarnok termeiben olyan kiállítása, mint ez, amely...
Megjelent az uj bortörvény végrehajtási utasítása Megjelent az uj bortörvény végrehajtási utasítása
Az 1924. évi bortörvény életbelépése óta beállott változások...
A hollywoodi állatok A hollywoodi állatok
A hollywoodi állatok közül talán Pufi-Huszár Károly Puszi nevü...
Nemzetközi jéghockey-mérkőzés. Nemzetközi jéghockey-mérkőzés.
A Budapesti Korcsolyázó Egylet csapata 10:0 arányban legyőzi a bécsi...
A konferanszié A konferanszié
Sokan, akik eljárogatnak a kabarékba és jóízűen nevetnek a...
A pozsonyi A pozsonyi
Bácskai László kassai keresztényszocialista munkást az ottani...
A világ legmagasabb épülete A világ legmagasabb épülete
Ez a hatalmas palota, a mely rendkívüli méretei mellett még valóságos...
Az FTC országuti versenye Az FTC országuti versenye
II.-od osztályu ifjusági és szenior országuti futóversenyt rendezett...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98