Kosztolányi két essai-kötetét olvasgatom; egy-egy arckép után olyan eleven bennem a vágy, hogy oda kell mennem a könyvespolchoz és bele kell lapoznom a fölidézett író valamelyik munkájába, amit méltatlanul hanyagoltam el. Lehet írásnak, íróról szólónak, nagyobb hatása? A második gondolat: eszembe jut a középiskolás irodalomtörténet, a kötelező olvasmányok.

Irodalmi fertőzöttségem ellenére is gyakran viszolyogva olvastam őket, vagy a "Réger"-hez fordultam. Nem volt, ami indukálja bennem a halott szerző iránti élő érdeklődést, amit most Kosztolányi portréinál maradéktalanul megkapok. Könyveit a középiskolák irodalmi óráin kellene olvastatni - nemesebb segédkönyv úgysem akad.

Azután maga a műfaj vizsgálata kezd érdekelni. Az essai eredeti értelmében, kísérletnek fogja fel hosszabb-rövidebb elemzéseit, s igen gyakran tökéleteset alkot. Mindegyik jellemrajza sűrítés; ösztönösen emeli ki a régen vagy csak nemrégen elhúnyt írótárs értékeit, leveri róluk az idő porát, hogy ismét kívánatos fénnyel tündököljenek.

Kosztolányiban megvolt a készség az ilyen tömör, de teljes benső jellemzésekre; irodalmi rajzolataiban példát mutatott erre a műfajra. Analízis és szintézis mértékkel mért adagolása, a döntő szók és kifejezések költői ihleten csiszolódott alkalmazása; szűkszavúnak látszó, de igen sokatmondó, nyelvtisztitói gondban fogant stílus - az igazi essai jellegzetességei mind megvannak ezen írásaiban.

Az utóbbi években irodalmunkban erős a hajlam a "kisplasztika" iránt; mind gyakoribb a rövid, impresszionista tanulmány, az anekdotikus napló, kortársi jegyzet, szubjektív kritika jelentkezése. Mintha az író mindig a könnyebb végéről akarná megfogni a dolgot. Kosztolányi két könyve ellenpélda a folyékony essai-izálódással szemben. Írásai nem bírálatok; többek ennél - ítéletek.

Ma, amikor a kritika lassanként elveszíti minden súlyát s vagy egyoldalú méltatássá vagy még egyoldalúbb levágássá fajul (amit vagy vállvonogatás, vagy felhorkanás követ), s a tárgyilagos kritikára személyeskedő ellenkritika a válasz - igen fontos feladat művelni a rövid essai-nek ezt a Kosztolányi-formáját: mérlegre tenni a kortársakat, elemezni fejlődésüket, megvilágítani jelentőségüket.

Ahogyan, a maga korában - egy nemzedékkel ezelőtt - Kosztolányi tette. Aki e rövid írásokból formálódó művészetfilozófiájában azt vallotta, hogy az író elsősorban és mindenekfölött egyéniség. Ezt pedig ma divat elfeledni, s irányok, hajlamok, odaállások szerint szokás skatulyázni írókat és író-csoportokat.

A példa él: csak követni kell.