Dtum
Login with Facebookk
1941 | Március

Ady és Tisza és Kosztolányi

I. Fenyő Miksa

Hegedüs Loránt könyvéről, azokról a lelki motivumokról, melyek az "Ady és Tisza" című tanulmány íróját arra bírták, sőt kényszerítették, hogy a közelmult (dehogy is közel, van annak néhány száz esztendeje) e két kiválóságának alakját egymással szembeállítsa, Schöpflin Aladár mondott a "Nyugat"-ban okos, jól meglátott dolgokat. Hogy itt nem párhuzamos életrajzról van szó, Plutarchos módjára, aki Theseusról és Romulusról írva megállapítja, hogy mindkettejük ereje intelligenciával párosult, mindketten nőt raboltak, mindkettőnek sok baja volt, otthon is, kortársaikkal is, - hanem egy lélektani rejtély megfejtéséről, mely nem Ady rejtélye, nem is Tiszáé, hanem leginkább Hegedüs Loránté. Hegedüs Loránt - mondja Schöpflin - "kortársai közül két embert fogad el feltétlenül nagy embernek: Adyt, a költőt és Tiszát, az államférfit. Mind a kettőnek lelkes híve volt és mind a ketten dühös gyűlölettel viseltettek egymás ellen.

 

Valóban nem könnyű két ilyen embert egyszerre nagyrabecsülni és szeretni. Hegedüs volt Tisza hívei közt az egyetlen, aki nyiltan és határozottan kiállott Ady mellett, ami mint jól tudhatja mindenki, aki akkor élt, nem volt kicsi dolog, különösen egy politikus részéről. Most aztán keresi a magyarázatot: mért gyűlölte egymást olyan engesztelhetetlenül a költő és a politikus."

Így Schöpflin. Valóban úgy van, Hegedüs Loránt önmagának próbált számot adni arról, hogy hogyan bámulhatta egyformán, valósággal odaadóan ezt a két embert, akik ilyen egymástlekicsinylőn, elutasítón állottak egymással szemben. Hogyan lehet - nyugtalanította Hegedüs Lorántot hosszú éveken át a kérdés, - hogy Ady nem ismerte föl Tisza Istvánban a legnagyobb magyar államférfit és Tisza nem ismerte el Adyt a legnagyobb magyar költőnek!

 

Vagy, hogy még pontosabban adjuk vissza Hegedüs tanulmányának lényegét: ő végső soron és igazán Tiszának próbálja megmagyarázni, őt próbálja meggyőzni arról, hogy Ady Endre a legnagyobb magyar lírikus, - mert viszont úgy látja - és e tekintetben igen sok érdekeset és impresszionálót tud elmondani Hegedüs tanulmánya -, hogy Adyt nem kell meggyőzni Tisza nagyságáról: Ady ellenségeskedése, megvetése nem egyéb, mint önmagával folytatott kemény küzdelme, valaki ellen, akit ő kiválóságnak érez (mindegy, hogy építőnek vagy rontónak, de kiválóságnak) és aki makacsul vonakodik Ady jelentőségét elismerni.

 

S most Hegedüs Loránt, aki egyike volt az elsőknek, kik Tisza környezetéből, de bátran mondhatjuk abból az egész társadalmi osztályból, mely akkor a magyar politikát csinálta, Ady jelentőségét felismerte és lelkesen hirdette is, egy rendkívül érdekes tanulmányban áll Tisza István árnyalakja elé és próbálja meggyőzni őt Ady nagyságáról. Életében nem tehette; egyszer próbálta meg, Bécsben egy delegációs ebéd alkalmával, de akkor Tisza egy brutális kijelentéssel elhallgattatta.

 

Most, húsz esztendő távolságában, felszabadulva a lelki nyomás alól, mellyel akkor Tisza István a maga környezetében minden ellenállást vagy szabadabb véleményt el tudott hallgattatni, vitába száll Tisza Istvánnal, fölfedni próbálja Tisza elutasító magatartásának rugóit és hitet tesz előtte Ady elhivatottságáról. Aki elolvassa Hegedüs tanulmányában azt a kitűnően megirott fejezetet, hogy Tisza szemében mit jelentett a költészet és ki volt a költő, az tudni fogja, hogy Hegedüs Lorántnak ez az igyekezete hiábavaló.


Milyen kitűnőek Hegedüs Loránt tanulmányának azok a részletei, melyekben Ady Endre istenülésének prófétáit leplezi le, mennyire meggyőzőnek látszik, ahogy Ady és Tisza személyes találkozásának legendáját a hétköznap realitásában próbálja beállítani; és milyen szép az, amit Ady Endrének Erdélyhez való viszonyáról mond, amelyhez való szeretetben a legszerencsésebben kapcsolja egybe Ady Endrének és Tisza Istvánnak alakját.

 

És ha már arról a szerepről szól néhány szíves szót, melyet e sorok írója Ady Endre életében, bámulattal a lángész, szeretettel a barát és megértéssel az ember iránt, betölteni igyekezett, melyről én abban a vonatkozásban, ahogy azt ma Hegedüs Loránt szinte tüntetően aláhúzza, magam soha egyetlen szóval nem nyilatkoztam és Hatvany Lajosnak próbál sok mindenfajta meghurcoltatásért elégtételt adni s különösen kiemeli azok tevékenységét, kik Ady anyagi bajain próbáltak segíteni, hadd tegyem teljesebbé Kornfeld Móric báró nevével az idem decus petentium sorát, akiről tudom, de Ady Lajos is följegyezte Ady-életrajzában, hogy milyen szívesen és milyen tekintélyes összeggel állott Ady halálos betegsége idején a költő rendelkezésére. Hegedüs Loránt tanulmányát tárgyáért, új szempontjaiért és írójuk érdekes egyéniségeért olvasni kell.

*

S most már, ha az Ady-témánál tartunk, hadd szóljak néhány szót arról a magisztrális tanulmányról, mellyel Illyés Gyula Kosztolányi Dezső posthumus kötetét - "Kortársak" - bevezette, helyesebben a bevezetésnek arról a passzusáról, melyben Kosztolányi Ady-cikke folytán keletkezett heves polémiák irodalompolitikai, illetőleg politikai rugóit próbálja fölfedni. Illyés Gyula azt mondja bevezető soraiban, hogy "nagy költőink között Ady az, akinek legtöbb rossz verse van".

 

Illyés Gyula kiváló költő, akinek verseiről nem elég azt mondani, hogy szépek; számomra a szépségen túl megrendítőek. Valahányszor a "Három öreg" című versét olvasom, mélységes megrendültséggel teszem le a füzetet kezemből; és megrendítő, ahogy a szelíd borjúnak, madaraknak, zümmögő méheknek, hajlongó nyírfáknak prédikáló szentferenci gyöngédsége forradalmi felhördülésbe, marseillaise-be csap át és megrendítő a gőgje, ahogy fajtája sorsát vállalja ("A puszták népe" és Móricz Zsigmond önéletrajzának elolvasása után minden falukutató munka sekélyesnek tűnik föl nekem)... je vous jure, que c'est beau, esküdözött Fromentin, amikor úgy érezte, hogy nem eléggé bizonyította be Delacroix művének szépségeit.

 

Mért mondom ezt? Mert örülök, hogy alkalmam adódik ezt Illyés Gyuláról elmondani és mert ha ez a kiválóság jogosítja fel Illyést ítéletet mondani Ady költészetéről, hadd bizonyítsam én is be hivatottságomat azzal, hogy ismerem és igen nagyra tartom Illyés műveinek értékét. (Az ember a mai időben ki ne tegye lábát az utcára igazoló "tanusítvány" nélkül.)

Nos hát Illyés azt állítja, hogy nagy költőink között Adynak van a legtöbb rossz verse. Erre talán az volna a legtárgyilagosabb felelet, hogy az ember elővenné Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt és megszámolná, hány rossz verset írtak s pedig nem csak kezdőkorukban; olyan verseket, melyekről nyilván maga Illyés is elismeri, hogy bizony gyöngécskék.

 

De bár ez a statisztikai bizonyítás igen kilátásosnak igérkezik, én ezt mégis mellőzöm, egyszerűen azért, mert számomra Ady Endre élete műve valami nagyszerű egységként jelentkezik, melyből semmiféle esztétikai osztályozással nem lehet külön-külön fémjelezni az egyes verseket. Épen Kosztolányi Ady-cikke nyomán keletkezett polémiában azt mondottam erről: "Jól mondja Nietzsche: a genie állandóan produkál kiválót, középszerűt, gyöngét... judicium dolga, hogy fel tudja-e áldozni a gyöngét és középszerűt, egyedül a kiválóat tartván meg.

 

Lehetnek Adynak fárattabb, gyöngébb kötésű, szárnyukat verdeső költeményei is, de (arról nem is szólva, hogy vagyunk egynéhányan, kiknek számára ezek is jelentőséggel bírnak) ezeken keresztül jut el a nagyszerűkhöz..." Számomra nincs egyetlen olyan verse, mely egy szavában, vagy fordulatában, vagy hangulatában, vagy rímjében ne adna valamit, amivel méltón kapcsolódik legszebb verseihez. És ha Ady Endre azt mondja egyik versében ("Mag a hó alatt"):

Gyötrött és tépett magamat
Régi hiteiben fürösztve
Vérből, jajból és lángból
Szedegetem össze
S elteszem mint életes holtat...

akkor ezt bízvást alkalmazhatjuk költészetére is, melyről Móricz Zsigmond mondotta, hogy "neki a vers nem költemény volt: az élet".


Nem tudom, mire alapítja Illyés Gyula azt a megállapítását, hogy az olvasók jórésze épp a rossz verseiért bálványozta Ady Endrét. Nagy olvasóközönsége Adynak nem volt életében - ezt igazán statisztikával lehetne bizonyítani; igazi olvasóközönsége tulajdonképen azokból állott, kik Ady geniejét felismerték, hirdették, érette pörbe szálltak... egy tucatnyi ember, akár névszerint föl lehetne sorolni, hogy kik voltak azok. S amit ezek Adyról hirdettek, azt egy számra nézve elég szerény olvasóközönség, akiknek szemében és szívében valamit jelentett a magyar irodalom ügye, vállalta.

 

Ha Ignotus vagy Osvát vagy Schöpflin vagy Babits valamelyik Ady-kötetről elmondotta a maga magasztaló véleményét, az olvasó vállalta, mert Adyt olvasván, verseinek varázslata alatt elhitte és joggal hitte el, amit Ady költészetéről Ignotus, Osvát, Schöpflin vagy Babits tanított. Kisszámú volt ez az olvasóközönség és nyilván még ma sem igen lehet az Ady-olvasók tömegeiről beszélni - más igaz költők sem dicsekedhetnek ezzel -, de előttem nem kétséges, hogy aki olvasta, aki gyönyörűségét találta benne, az a költő igazi szépségeinek hódolt.

De tulajdonképen nem is erről akartam írni; elvégre az én ellentmondásom legfeljebb annyit ér, amennyit Illyés tétele, vagy még annyit sem. De személyes ügyben óhajtanék felszólalni, Illyésnek azzal a sommás vádjával szembeszállni, amellyel mindazok ellen fordul, kik Ady-cikke alkalmával Kosztolányi Dezsővel polémiába bocsátkoztak. A vita személyes kérdésbe fordult. Ki jobb költő, a támadó-e vagy a megtámadott. A vitából aztán személyi hajsza lettť, állapítja meg Illyés Gyula bevezető cikkében.

 

A vitában én is részt vettem, Kosztolányi Ady-tanulmányáról cikket írtam a "Nyugat"-ba s most, hogy Illyés megbélyegző megállapításai alkalmából ezt a cikket újból elolvastam, nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy ma, tizenkét esztendő hűvös távolságából sem tudnék mást írni, tárgyilagosabbat, lojálisabbat, politikától mentesebbet, több megbecsüléssel Kosztolányi tehetsége és barátsággal személye iránt. Amit írtam és ahogy írtam, az nemcsak, hogy nem volt hajsza, hanem a tárgyhoz méltó, Kosztolányi hálátlan vállalkozásához méltó polémia, ha nem is oly ragyogóan megírva, mint Kosztolányi Ady-leszámolása.

De Illyés Gyula sommás ítélete nemcsak rám alkalmazva igazságtalan, hanem más érdemes írókra is, kik ebben a vitában résztvettek s akik - akár igazuk volt, akár nem - nyugodtan reklamálhatják a maguk számára a nagyon érdekes és sértődöttségükben rokonszenves Kosztolányi-jegyzetek egyik vagy másik megállapítását.

 

Mert aki polémiába bocsátkozott Kosztolányi Ady-cikkének tételeivel, az valójában kritikát írt e cikkről s mint kritikust megillették mindazok a jogok, melyekhez Kosztolányi Dezső tartotta a jussát. "Mi a csuda legyen egy kritika, ha nem alanyi", védekezik Kosztolányi Dezső jegyzeteiben valamelyik támadója ellen, ami azt jelenti, hogy joggal voltak "alanyiak" azok is, kik Kosztolányit támadták Ady-tanulmánya alkalmából. Más kérdés, hogy ezt olyan brilliánsul csinálták-e mint Kosztolányi Dezső.

 

És ha számára kényszer volt amit tett, mért kétségbe vonni ezt a kényszert - "sok belső vívódást és aggodalmat" - azoknál, akik ebben a harcban - ha kevesebb tehetséggel is - Ady mellé állottak? Az Ady mellett való kiállás végül is jelentett annyi kockázatot, mint amennyit Kosztolányi Dezső az Ady-cikk megírásával vállalt; bizonyítja ezt Illyés megrovó bevezetése s még néhány bírálat, mely erről a kötetről napvilágot látott. Egyébként pedig Illyés Gyula bevezetése kitűnő; örömöm telt benne, mint magában a Kosztolányi-kötetben.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Ady Endre Tisza István gróf Kosztolányi
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98