Dtum
Login with Facebookk
1941 | Szeptember

Szinyei és müncheni művésztársai

Még nem volt tizenkilenc éves Szinyei Merse Pál, amikor 1864 március elején Münchenbe érkezett. Hazája határán akkor jutott túl először s útikészsége mindössze néhány ajánlólevél volt. Abban az időben már gyakorlattá kezdett alakulni, hogy fiatal magyarok a müncheni Akadémiára menjenek tanulmányaikat folytatni és befejezni.

 

Szinyei ott találta közülök a vele körülbelül egyidős Benczúr Gyulát, a nála tíz évvel idősebb Székely Bertalant, a korai végre ítélt Salamon Gézát, Sáska Mihály építészt, aki szintén jóval idősebb volt nála és a már kész művész-számba menő Wagner Sándort, meg Liezen-Mayer Sándort. A magyar környezetben csakhamar otthon érezte magát a Sárosból jött ifjú s bajtársai nagy hasznára voltak gyakorlati tanácsaikkal: átsegítették az idegenben való élet első nehézségein. Olyan nagy jóakarattal vették körül, hogy művészi felkészültségének csekély mértékén sem akadtak fenn.

Szinyei valóban igen kicsi podgyásszal állított be a müncheni Akadémiára. Magyar barátai mind jóval többet tudtak nála a művészet elemi tudnivalóiból, mikoriban az iskolába felvétették magukat. Nehéz lehetett Szinyei helyzete külföldi társaival szemben is. Azok mind túl voltak már a kezdet kezdetén, nem egyjük annyira, hogy az Akadémia három évfolyama közül a két előkészítőnek átugrásával egyenest a legfelsőfokú komponáló iskolába jutottak. Viszont Szinyei vajmi kevés valóságos ismeretet szerzett nagyváradi tanítójának, a derék Mezey Lajosnak keze alatt. Neki nagy gondot okozott már az előkészítő antikosztály is, a maga tisztán rajzra, még pedig gipsz-öntvények másolására szorítkozó tanításmenetével.

 

Olyan hajlékony és rugalmas tehetség sem volt, mint társai közül a jobbak: a munka neki sohasem ment játékos foglalkozás-számba, hanem mindig bizonyos mértékig erőfeszítésébe került. Erőfeszítésébe, mert lemondást jelentett arról, amit különösen a fiatalok "az élet"-en értenek. Az olyan összetételű tehetség, mint az övé, nem számíthatott hamaros eredményekre és gyors sikerre s a lassú érlelődés, az eredmények késedelmeskedése bő alkalmat adott a töprenkedésre és az elcsüggedésre, Szinyeinek hazaírott levelei mind az önbizalom hiányáról tanúskodnak.

Az akkori Münchent nem nehéz képzeletben fölidéznie annak, aki a negyven év előtti Münchent ismerte. Belső magvában a bajor főváros alig változott, olyan az ma is, amilyenné I. Lajos király teremtette klasszicizáló építészeivel, festőivel és szobrászaival. Szinyei idejében II. Lajos volt Bajorország uralkodója. A görög és római példaképekhez ragaszkodó művészi gyakorlatnak már II. Lajos elődje, II. Maximilian király véget vetett.

 

Ő romantikus hajlandóságú férfiú volt és a klasszikai ideál helyett a nemzetit igyekezett szóhoz juttatni a középkor formakincsének megújításával. II. Lajos korának vezető művészei szintén a nemzeti művészet kialakításán fáradoztak, de nem a romantikusok módján, nem szabadjára hagyott képzelettel, hanem szigorúan a valósághoz tapadva. Művészetük realista művészet volt, akár a történelemből merítették tárgyukat, akár a nép életéből.

Amikoriban Szinyei Münchenbe került, ott a történelmi festés élte nagy, sőt mindenható divatját. A festésnek ezt az irányát belga és francia képviselőinek művei tették ismertté és megkívánttá Németországban. Louis Gallait, De Bičfve, Paul Delaroche nevétől visszhangzottak a műtermek. Mindenik név számos óriási méretű festményt jelentett, amelyen sok alak helyezkedett el ünnepélyes, vagy nyugtalan mozdulattal valami történeti esemény körül.

 

A "nemzetit" az akkori művészetben a tárgy megválasztása jelentette, s a nevezetesebb történeti festményeket rendszerint végigvitték Európán, Münchenben is csakhamar jelentkeztek az új irány követői, de igazán divattá ott csupán akkor lett a történelmi festés, amikor a sok próbálkozás után olyan nagy fölkészültségű művészegyéniség mutatta meg benne erejét, mint Piloty Károly.

Erről a művészről immár régóta csak azt a véleményt hallani és olvasni, hogy nagy vásznain a mellékesnek: a jelmeznek, a fölszerelésnek stb. virtuózi előadására szorítkozott és elhanyagolta a fődolgot: az emberi alakot és jellemzését. Ezt a vádat maga Piloty is elégszer olvashatta az egykorú kritikában. A kifogásolóknak annyiban igazuk is van, hogy a valóság szigorú ábrázolásához ragaszkodó művészt a történelmi kellékek: a drága brokátholmi, a remekbekészült fegyverek és egyebek e holt anyag túlzó megbecsülésére csábították. Az ember ábrázolása miattuk háttérbe szorult. De ha a kép egészétől elvonatkozva nézzük meg részleteit, akkor nehéz el nem ismerni azt, hogy megfestőjük igazi mester volt.

 

S nemcsak a kellékanyag megfestésében volt az, hanem épp olyan mértékben az emberi alak ábrázolásában is. Magyarországra mindössze egy alkotása került el, az a hatalmas méretű festménye, amelyet Pálffy gróf ajándékozott a nemzetnek és amely Nero császárt ábrázolja, amint a felgyujtott Róma lángolásában gyönyörködik. Milyen monumentális erejű ábrázolások, milyen kifejező jellemrajzok a menet elején lépkedő római katonák. Aki így tudott embert megeleveníteni, attól nem igazság elvitatni a jellemzés képességét.

Piloty nagy képeinek nem is ebben van a gyöngéjük, hanem a műfajukban. Történelmi kompoziciót festeni annyit jelentett neki és kortársainak, mint a valószerűség legszigorúbb mértékével megérzékíteni azt, ami nem való, legalább is nem érzékelhető, amit nem a realizmus eszközeivel lehet megközelíteni, hanem csupán a képzelettel. Minden részlet igazi és meggyőző lehetett rajta - hiszen a valóság hűséges ábrázolása volt -: az egész mégis hamisnak hatott, mert maga a megkoncipiálása nem a valóságon nyugodott és nem annak eszközeivel kapott alakot.

Piloty művészete nemcsak Münchent hódította meg a történelmi festésnek, de, főként tanítványai közvetítésével, Közép-Európának olyan tájait is, ahová a belga és francia hatás nem jutott el. Szinyeit is azzal a hallgatag reménységgel bocsátotta el édesapja, hogy fiából Historienmaler lesz. Egy későbbi leveléből tudjuk, hogy a történelmi tárgyú képben látta a festői ábrázolás legmagasabbrendű műfaját.

 

Általános volt ez a felfogás Közép-Európa műveltjeinek körében, sőt máig is sok a vallója, aminek az a magyarázata, hogy a festés festői tulajdonságai iránt bizonytalan érzékű, vagy éppen érzéketlen művelt ember a történelmi tárgyú festményben, annak szavakba foglalható cselekményében, tehát irodalmi tartalmában, valamennyire megtalálja érdeklődésének kielégülését.


A kor fiatal művészei is mind a történelmi festés igézetében sereglettek Münchenbe. Ott mint a célok célja várta őket Piloty Componier-Schule-ja. Oda vonzotta őket a mester sikereinek varázsa és az a messzeföldön elterjedt híre, hogy kitűnő tanítója növendékeinek. Nem volt könnyű bejutni iskolájába, mert Piloty alapos készültséget kívánt meg a rajz és festés mesterségi részében attól, akit korrekturájára méltatott. Münchenben tanulása negyedik évében sikerült Szinyei Merse Pálnak Piloty iskolájába bekerülnie.

 

Fölvételét nehéz belső küzdelmek előzték meg: a reménykedés és az elcsüggedés egymással sűrűn váltakozó időszakai. Piloty azt szokta a tanítványaiul jelentkezők elé föltételül kitűzni, hogy olyan kompoziciós tervet mutassanak be, amely egyrészt készültségüket igazolja, másrészt alkalmas legyen a nagyban való megvalósításra. A kísérletek jókora sora után sikerült csak olyan vázlatot készítenie Szinyeinek, amellyel meg tudta győzni Pilotyt.

Vívódásáról, belső küzködéséről sok érdekeset árult el hazaírt leveleiben. Nem minden alakuló fiatal művész lelki válságairól maradtak az utókorra ilyen önvallomások, bár bizonyos, hogy a Szinyeiéhez hasonló válságokon más fiatal művészek is átestek. Szinyei leveleinek olvasásakor a svájci Keller Gottfried alakját és sorsát látja megjelenülni az ember, ahogyan élete nagy remekművében, a Zöldruhás Henrikben megrajzolta magát, ahogyan leírta benne a korabeli Münchent és a maga erőfeszítéseit és kétségeit. Keller Gottfried 1840-ben, huszonegy éves korában került Münchenbe. Ő is egy kontár művész, meg egy korán megőrült félművész keze alatt nevelkedett Zürichben és épp oly kevéssé felkészülve nyitott be az Akadémia kapuján, mint Szinyei. Ugyanazokkal a problémákkal viaskodott ő is, mint negyedszázaddal utána a fiatal magyar festő.

 

Ő is a tájfestésre hivatottnak érezte magát és neki is az ember-alakkal való szabad komponálás okozta a legnagyobb nehézséget. Több mint két esztendei vergődés és nyomorgás után hazatért Münchenbe és lemondott arról, hogy festő legyen belőle. Kettejük lelki válsága hasonlított egymáséhoz, de temperamentumban nagy volt a különbség a két fiatalember között. Keller töprenkedő lélek volt, Szinyei epikureusi hajlandóságú fiatalember, aki szerette az életet és gyönyörűségeit és aránylag könnyebben megvigasztalódott azon, ha el nem tudott érni oda, ahová kívánt.

De a Piloty-iskolába való bejutás nehézsége csaknem kétségbe ejtette. S ekkor jut életében először jelentőséghez a barát. Az osztrák Gabriel Max volt az a barát, aki tanácsaival megsegítette és tehetetlen vergődéséből kiszabadította. Az ő tanácsára kezdte az embereket mozgásuk közben megfigyelni és megfigyeléseit gyors vázlatokban megrögzíteni. Max meggyőzte arról, hogy elképzeléseit csak úgy képes kompozíciókba foglalni, ha emlékezetét megtelíti mozdulati megfigyelésekkel. Az Akadémia két előkészítő osztályán csupán fejet rajzolni volt módjában. Azt jól meg is tanulta, de mikor a teljes emberalak mozgatására került volna a sor, tehetetlennek érezte magát.

Gabriel Max néhány évvel idősebb volt Szinyeinél (1840-ben született) és nála egy évvel korábban került Münchenbe. Már mint majdnem kész művész érkezett oda. Apja, Prága ünnepelt szobrásza, volt az első tanítója. Apjának korai halála után a prágai, majd a bécsi Művészeti Akadémián töltött három-három évet és végül mind a két intézet tanításával elégedetlenül, Párisba igyekezett, a csodált Delaroche közelébe. Útközben csak kicsi időre készült megállni Münchenben, de az, amit Pilotytól és Piloty körül látott, maradásra bírta.

 

A mester nyomban tanítványának vállalta. Már két éve dolgozott közelében, amikor megismerkedett Szinyeivel, s bár nem tartozott a könnyen barátkozó természetűek közé, hamarosan összemelegedett vele. Szinyei 1867-ben azt írja róla haza, hogy az utóbbi másfél esztendő óta a legjobb barátja, akivel egész idő alatt együtt élt és akivel nagyon meghitt a viszonya. "Mindenképpen geniális ember, - írja róla - végtelenül kitűnő a szakmájában és amellett sokoldalú."

 

Annak alkalmából írja ezt, hogy Max befejezte legújabb művét, kiállította és mindenkit meghódított vele. A kép Szent Júlia keresztény vértanút ábrázolja keresztre feszítve, amint kedvese, egy római ifjú, az éjszaka oltalmában virágot tesz lába elé. Olyan rajongással ír erről a képről Szinyei, mint ahogy lelkes emberek csak remekműről szoktak. Max tehetségét Piloty is nagyra tartotta, elismerték azt művésztársai is Münchenben.

 

Az idő azonban eljárt érzelmes és az édeshez közeledő művészete fölött. Nehéz ma már megérteni azt a nagy ünneplést, amelyben sokáig része volt. Az ember tele volt benne érdekességgel és furcsasággal. Igen sok minden iránt érdeklődött, különösen a természettudományok foglalkoztatták. Otthon volt a botanikában, a geológiában, a csillagászatban és sokat foglalkoztatták az okkultus tudományok is, köztük elsősorban a spiritizmus. De sem ezek a komoly foglalatosságok, sem a festés, amelybe a legnagyobb odaadással mélyedt bele, nem zavarták meg lelkének derűjét. Vidám, tréfára kész pajtás volt, amellett mint barát szolgálatra kész és önfeláldozó.


Nyilván az ő közvetítésével ismerte meg Szinyei a Piloty-iskola másik osztrák hírességét, Makartot. Hans Makart egyidős volt Max-szal és közös műteremben dolgozott vele. Őt is azonnal elfogadta tanítványának Piloty és tehetségét még Maxénál is nagyobbra tartotta. Makart csodagyermek-számba ment, mert egész fiatalon ritka nagy volt a tudása a festés mesterségében s ami minden kortársától megkülönböztette: páratlanul könnyű és szapora volt a képzeletjárása, a színekkel pedig valóságos bűvész módjára tudott bánni.

 

Épp oly kevéssé volt utánzója Pilotynak, mint Max, vagy Szinyei; a kitűnő mester mégis, sőt bizonyára éppen azért büszke volt tehetséges tanítványára. Sokat és nagyot várt tőle nemcsak ő, hanem egész kora. A nagy várakozást Makart nem tudta kielégíteni. Tehetsége mint a tűzijáték szétsziporkázott a ferencjózsefi Bécsben. Óriási vásznakat festett tele emberi alakokkal, bársonyban és selyemben suhogó férfiakkal és ruhátlan nőkkel.

 

De képzelete, amely mindenben a dekoratívot kereste, ornamentumos játékká alakította mondanivalóját. Roppant frizeket festett, amelyeknek meghatározhatatlan a tárgya, mert az emberi, a növényi és állati alakzatok úgy gombolyodnak bennük egybe, vagy tünnek el egymás szomszédságában, mint ahogy a román ékítmények szörnyalakzatai szoktak indamenetük csavaros útvesztőjében. S amelyik képén - például Romeo és Juliá-ján - felismerhető a tárgy, ott is elmerül a lényeg a mellékes dolgok köréje gyüjtött és egymás tetejébe halmozott pompájában.

 

A maga korában főként a színességét bámulták Makart képeinek. Híresek és sokat emlegetettek, egykorú bírálatokban és ismertetésekben a csodálat jelzőivel megörökítettek voltak ragyogótüzű piros színei. De ami valaha ragyogás és tűz volt bennük, azt megemésztette az idő és éppen az a gyilkos festőanyag - az áttetszővé meghigított aszfalt -, amelynek rövid életű ragyogásukat köszönhették színei. Képein a színeket elnyelte a barna és a fekete, s ami villódzó fehér volt rajtuk, az is sárgává fonnyadt. Ronccsá lettek híres alkotásai és puszta emlékké az egykori dicsőség.

Virtuózi tehetsége utánozhatatlan volt, azért is nem lettek utánzói. Ugyanezért hatni csak olyanokra tudott, akik maguk is virtuózi hajlandóságúak voltak. Szinyei művészetét épp oly kevéssé tudta befolyásolni, mint akár Piloty, vagy Max művészete. Szinyeinek inkább azzal volt hasznára, hogy önbizalmát élesztgette.

 

Azok közé tartozott, akik hamar felismerték a magyar művész tehetségét és akik erről készek voltak hitet is tenni. Szeretnivaló lénye, bőkezű, könnyelmű életöröme mindenkire vonzóan hatott. Szinyeire is. Mikor Makart Bécsbe költözött, legszívesebben magával vitte volna Szinyeit, mindenesetre hívta, hogy telepedjék meg ő is Bécsben és legyen segítségére az új Hofburg festményekkel való díszítésében.

Gyökeréig más természetű ember volt Szinyei harmadik müncheni barátja, Wilhelm Leibl. Az Akadémián ismerkedett meg vele. Az antik-osztályon ott már féléve dolgozott Leibl, amikor Szinyei beíratkozott az Akadémiára. A két fiatal művészjelölt együtt rajzolt gipszminta, meg ruhátlan élő model után, s a következő évben Anschütz festő osztályán együtt is festett. Leiblben azt találta meg Szinyei, aminek két osztrák barátja hijjával volt: a ridegségig terjedő kötelességérzetet, az önmagát nem kímélő szorgalmat és az elvi meggyőződéseiben való hajthatatlanságot. Semmi romantikus hajlandóság sem volt benne.

 

Nem volt álmodozó lélek, hanem szigorú igazságkereső. Felfogása szerint a művészeti igazság a természet hűséges ábrázolása volt. A hűséget úgy értelmezte, hogy a temperamentum minden esetlegességét elnyomta magában.

 

Óriási volt a szorgalma és az állhatatossága. Legendák járták a művészek körében dolgozásának lassú módjáról, festésének végtelen alaposságáról. Annyira ragaszkodott a természethez és benne a kiválasztott motivum állandóságához, hogy hónapokig képes volt hozzá nem nyúlni vadorzókat ábrázoló híres festményéhez, mert mindenképpen meg akarta várni, amíg a kép egyik fiatal modelje visszatér fegyvergyakorlatáról. Böcklin nevetve jegyezte meg róla:

- Három évig ült - úgymond - egy falusi templomban, hogy megfessen három öreg asszonyt. Unalmas és resteszű egy fickó lehet.

Mikor Szinyei Piloty iskolájába lépett, útjuk egyidőre kétfelé ágazott, mert Leibl és meghitt társai a Pilotyéval párhuzamos komponáló osztályba vétették fel magukat, a Ramberg-iskolába. Egy évvel utóbb azonban Leibl is Pilotyhoz jelentkezett s attól fogva újra melegebb lett a két fiatal festőnek egymáshoz való viszonya. Közös model nyomán dolgoztak s ilyen természetű munkájuknak érdekes emléke az a félrehajtott fejjel álomba merült meztelen női modelről készült tanulmány, amely két példányban maradt reánk.

 

Az egyiket Benczúr Gyula festette, a másikat Szinyei Merse Pál. A harmadik példányon Leibl dolgozott, de elégedetlen volt munkájával és megsemmisítette a képet. Nem egyszer ismételte meg ezt az aktust pályája későbbi folyamán. A Vadorzók teljesen kész kompozicióját, miután több kiállításon is bemutatta, darabokra szabdalta. Kegyetlenül szigorú bírája volt önmagának.

Ugyanazon a héten (1869 októberében), amelyen az Alvó nő készült, festette meg Leibl Szinyei arcképét is, azt, amelyet Szinyei utóbb a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozott. Egyszeri beállításra festette, ami azonban Leibl gyakorlatában nem holmi rövid séance-ot jelentett, hanem jó néhány órai munkát. Leibl munkásságában ez az egyetlen kép, amely rögtönözve készült és amely azért előadásával valamennyire az impresszionisták festői beszédére, pontosabban: Manet könnyű ecsetjárására emlékeztet.

 

Míg azonban Manet olyan állapotában már késznek és befejezettnek érezte festményét, Leibl csak azután kezdett rajta igazán dolgozni. Szinyei arcképével is ez volt a szándéka és erről csak azért mondott le, mert Szinyei közben elhagyta az Akadémiát, és Leiblnek Szinyei műtermében kellett volna az arcképet folytatnia.

 

Leibl azonban művészeti elveiben dogmatikus volt és a természethűség ellen való bűnnek érezte volna, hogy más helyiségben, más környezetben, más világításban dolgozzék ugyanazon a képen. Inkább befejezetlenül hagyta, amivel az arckép művészeti értékét szerencsére semmivel sem kisebbítette meg, talán inkább ellenkezőleg. Különben sem tudta volna kedve szerint végigérlelni, mert két héttel utóbb Párisba utazott, már pedig mit jelentett Leibl dolgozó módszerében két rövid hét!

 

Egy évvel azelőtt festette Gedon szobrász fiatal feleségének arcképét. Gedon műtermében kezdte, de annyi időre foglalta le vele a műtermet, hogy Gedon elúnta a dolgot. Megkérte barátját, hogy alkalmasabb helyen fejezze be az arcképet. Leibl nagyon rossznéven vette ezt a kívánságot, de ha rosszkedvűen is, tovább festette a képet. Gedon özvegye, már mint matróna, emlékezésében megírta a kép keletkezésének történetét és beszámolt gyötrelmeiről, amiket a model-állás rótt reá. Leibl félnapokig pihenéstelenül dolgozott a képen és modeljét sem hagyta megpihenni; egyízben az elájulásig kimerítette a fiatalasszonyt. Így dolgozott Leibl, amikor megvolt hozzá a lehetősége.

 

A német renaissance robosztus bőrkötényes festőmestereire emlékeztetett, akik sokszor nagy művészek voltak, de egyben mesteremberek is s arcuk verejtékében folytatták mesterségüket. A munkában való nagy becsületességét, rendkívüli tudását, emberi tulajdonságai közül pedig az egyenességet és az egyszerűséget igen becsülte benne Szinyei. Leibl szenvedélyes vadászember is volt és nagy csatangolója a szabad természetnek. Ebben is rokonlélek vele.

1872 augusztusában fogott Szinyei élete főművébe, a Majálisba. Benczúr Gyula a nyári forróság elől a hegyek közé vonult és távolléte idejére átengedte neki műtermét, amelyben ő maga a "Vajk keresztelésén" dolgozott. Benczúr műterme mellett nyílt Böcklin Arnold műterme. A nagy svájci festő egy évvel azelőtt költözött Baselből Münchenbe és három évet töltött ott nehéz körülmények között, sokat nélkülözve, sőt nyomorogva. Pedig akkor már neve volt Németországban, negyvenötéves is megvolt s a remekművek egész sora beszélt kivételes képességeiről.

 

A szomszédságból ismeretség fejlődött és az ismeretségből a barátsághoz hasonló érzés a javakorú mester és a pályáján éppen nekilendülő fiatal festő között. Böcklin elejétől fogva nagy jóindulattal volt Szinyeihez, be-benézett a műtermébe, figyelte munkáját a Majálison és tanácsaival segítette benne. Tanácsait annyival szívesebben fogadta Szinyei, mert mindazok a művészek között, akik Münchenben számbajöttek, Böcklin volt az egyetlen, akivel művészi hajlandósága tekintetében rokonságot érzett.

 

Első nagyobb és készrefestett művére is, a "Faun és nimfá"-ra, amelyet még Piloty iskolájában fejezett be, Böcklin hasonlótárgyú festménye ihlette meg. Böcklint akkor még személyesen nem ismerte, csupán Münchenben megfordult munkáit. Elragadtatva gyönyörködött bennük, s nemcsak akkor, de jóval később is Böcklinben látta a XIX. század legnagyobb festőjét.

Böcklinnek akkoriban kezdődött a színes korszaka. Nagy bátorsággal harsogtatta megfokozott erejű színeit tájain és alakos kompozícióin. Színessége meglepő ujság volt a műterem színhomályosító tónusfestéséhez szokott Münchenben. Ócsárolták is érte sokat, mint ahogy képtárgyai is: a mitológiai szörnyetegek és félemberek, a lótestű cyklopsok, a kecskelábú faunok, az úszófarkús tengeri emberek és asszonyok boldog hancúrozása csalitban és a tenger vizében megrőkönyödést okozott.

 

De Szinyei maga is olyan bátor és hangos színességről álmodozott, amilyent Böcklin művein megvalósultnak látott. Nem kétséges, mert hiszen maga vallotta, hogy a Majális Böcklin tanácsainak köszöni, hogy színességében olyan lett, amilyen. Olyan üdén, olyan bátorszívűen, olyan fiatalosan színes.

Ezt jelentette Böcklin barátsága Szinyei Merse Pál művészetében.

 

Elek Artúr

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Spektralananalysis Spektralananalysis
Mióta az emberek élvezik a nap áldását, reménykedve és bizakodva...
Az olaszok rettenetes vesztesége Görz előtt Az olaszok rettenetes vesztesége Görz előtt
Orosz hadszintér. Novo-Alexiniecnél viszszaszereztük a Lopusnótól...
Nyolcezer hold termőföldet kérnek a B-listás közalkalmazottak a kormánytól Nyolcezer hold termőföldet kérnek a B-listás közalkalmazottak a...
A B-listás Közszolgálati Alkalmazottak Országos Egyesületének...
Kis gazda rovat Kis gazda rovat
A főtt krumpli korpával keverve húst termel és csakis előhízlalásra...
Vasárnap este a pécsi országuton elfogták Kelemen Jánost, az ujpesti rendőr merénylőjét Vasárnap este a pécsi országuton elfogták Kelemen Jánost, az ujpesti...
Az államrendőrség pécsi kapitánysága izgalmas hajssza után...
Lloyd George nyilatkozata Lloyd George nyilatkozata
Lloyd George nyilatkozatot tesz közzé, melyben kijelenti, hogy a...
Két művész kiállítása Két művész kiállítása
Aba Novák Vilmos. Új név. Rajzokkal, grafikai művekkel mutatkozott...
Újpest – Somogy 7:2 (1:1) Újpest – Somogy 7:2 (1:1)
A bajnokcsapat hívei azzal mentek ki a Stadionba, hogy gólarányjavító...
Cseh ujonczok tüntetése Cseh ujonczok tüntetése
Morvaországban Königsfelden márczius 23-ikán nagy feltűnést keltett a...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98