Palotai Boris novellái - Hungária

Huszonkét novella. Apró csalódások, tragédiák, emlékek, figurák. Nyomott, nehéz világ és valami jó, erős realizmus. Némelyik persze csak amolyan odavetett tárca, némelyik elnagyolt vázlat, némelyik még példázni akar valamit s ezen bukik el, - avatagnak érezzük, mint a Fiatalok címűt például. Nem is ez az igazi hangja Palotai Borisnak. Hanem az, ahol a szigorúan biztos realizmus mögött programm és irány helyett azt a mély megrendítő emberi „mondanivalót” érezzük, amely egyszerre fojtogat és fölemel. Utolsó novellája a kötetben, a Varázsige egyetlen, izgatott rohanásával s közben erőteljes, mély vonásaival – ilyen távlatos, kemény munka.

Ahogyan embereket, jellemeket megragad, abban néha Kaffka Margitra emlékeztet; egy-egy kis mozzanat, mindennapos esemény, „tragédia” aprólékos vonásaiba sűrít bele egész sorsokat. Gondoljuk Az özvegy című novellára, vagy a Lajos bácsira. De Palotai Boris néha túlírja csattanóján az elbeszélést, mintha nem mindig bízna azokban a jellemekben, amiket teremt. Pedig bízhatna bennük! Ha már Kaffka Margitot említettük, fölhozhatjuk Török Gyula nevét is: úgy érezni, Palotai Boris, - lehet, tán öntudatlanul, - a magyar novellának ezt a nemes, szép vonalát folytatja.

Rónay György.