„Jó bornak nem kell cégér” - tartja a közmondás és ez az igazság alighanem az izgalmasnak ígérkező labdarúgó tornákra is vonatkozik, mint arról a Magyar Kupa idei befejező négyes mérkőzésén meggyőződhettünk.

A végre már teljesen rendbe hozott, sőt részben újjáépített MOVE-pálya ugyanis a kettős ünnepen igazi „békebeli” emléket idézett fel: a mindkét nap zsúfolásig megtelt villamosok összesen mintegy 40.000 nézőt szállítottak ki a négy izgalmas összecsapást hozó középdöntő és döntő mérkőzésekre.

A Magyar Kupa, amely elsősorban a kényszerűen elmaradt nemzetközi találkozót hivatott pótolni, szemmel láthatólag teljes mértekben felkeltette élcsapataink becsvágyát és különösen a Ferencváros és az Újpest fogadkozott, hogy itt mutatják meg a vezető szerepre való érdemességüket.

A közönség örömmel kapcsolódott bele a már komoly vonzóerőt jelentő Magyar Kupa küzdelmeibe szíve mélyén majd mindenki a két régi vetélytársat várta a döntőbe. A futball azonban azért futball, hogy ne csak a bajnokságban, hanem a Magyar Kupában sem fukarkodjék a meglepetéssel.

Az első napon mindjárt az Újpest és a DiMÁVAG találkozása meghozta a sokak számára kiábrándulást jelentő meglepetést: a lila-fehérek kiestek a döntő küzdelmekből. Akik ismerik a diósgyőri együttest, kitűnő játékosait és különösen a nagycsapatok elleni becsvágyát még a szokatlanul nagy, 6:3-as győzelmen sem lepődhetnek meg.

A mérkőzés eredményének alakulása azonban mégis meghazudtolta a várakozásokat, hiszen az első félidő vége felé kialakuló jelentős újpesti fölény tartósnak ígérkezett és az egygólos vezetés elégnek látszott a második félidő biztosítására.

A DiMÁVAG a tőle megszokott nagy lendülettel kezdte a játékot, de kissé elnagyolta támadásait, védelme pedig tartós biztonság után néhányszor érthetetlenül kihagyott, ezt pedig olyan játékos, mint Zsengellér három gól erejéig is ki tudta használni.

A diósgyőri támadások lanyhulásával végződő első félidő után lehetetlen lett volna megítélni, hogy a hátralevő 45 perc alatt az ellenfél lehengerléséig tudnak-e fokozni a vidékiek, vagy pedig az Újpest kibontakozik-e legalább annyira, hogy alkalmi támadásokon kívül saját elgondolásait is végrehajthassa.

Mint a sokáig bizonytalan kimenetelű mérkőzéseknél általában, itt a második félidő közepe táján született meg a döntés, a két ragyogóan játszó szélső, Füzér és Turbéki szárnyalása szinte elsöpörte a kapkodó újpesti védelmet, amely a balszélső két gólja után szinte teljesen eltűnt a pályáról.

A közönség, amelyet szinte mámorossá lelkesített fel a diósgyőri csapatnak sokszor a szó legjobb értelemben futballt nyújtó játéka, önfeledten biztatta a vidéki fiúkat, akik szinte kivétel nélkül tudásuk és lelkesedésük legjavát nyújtották; megmentették a Magyar Kupában is a vidék becsületét. A Ferencváros nagy „mumusa”, az Újpest gyászosan szerepelt ezen a mérkőzésen, csatársora – Zsengellér kivételével – meg sem közelítette a diósgyőri ötösfogatot.

A Ferencváros szurkolótábora, amelyet az egekbe emelt az Újpest nagy veresége azt remélte, hogy a zöld-fehérek köszörülik ki a fővárosi labdarúgáson esett csorbát és akkor, amikor a keserves és valóban igazságtalan 2:1-es győzelemmel kellett megelégedniük, ők sem tagadhatták le, hogy ezt a mérkőzést a Ferencváros legszerencsésebb győzelmei közé fogják iktatni.

Álmosan, tehetetlenül mozogtak a zöld-fehérek, ellenfelük pedig annyi lendülettel, kedvvel és akarással rohamozott, hogy csatársoruk tragikus tehetetlensége már nem is bosszantó, hanem fájdalmas volt.

Minden várakozás, az eredmények a játék képe szerint alakuló minden igazságossága csődöt mondott ezen a balszerencsés, szánni való csatársoron, de vajon nem-e a nagyszerű salgótarjáni védelmet kell jobban sajnálnunk, amely minden hősi erőfeszítése ellenére tehetetlenül nézhette, hogyan csúszik ki a csapat kezéből a megérdemelt győzelem.

A középdöntő két mérkőzése után kialakul az általános vélemény: ha a csapatok formája másnapra is változatlan marad, a kupagyőzelmet lehetetlen elvonni a DiMÁVAG-tól.