(Szerb Antal világirodalomtörténete*)

Ha a három pompás köteten, a világirodalom regényes életén, mohón és szinté megállás nélkül átvágtuk magunkat, s az első kábulatból ocsúdva visszaidézzük a szinte fizikai jóérzést, amit a rohanás okozott, rájövünk, hogy fiatalságunk támadt fel és sodort veszélyes röptében magával. Csak a húszas éveink ismerték ezt a mámoros sodródást írótól-íróhoz, az olvasás büszke szenvedélyét, e büntetés nélkül bűnözést. Csak a huszas éveink ismerték a céltalan vélemények, sommás ítéletek pergőtüzet, az értékelések és újjáértékelések, a felfedezések és megtagadások, a célzások és idézetek záporozását a vélemények fuldokló bőségét, érvek és ellenérvek kifogyhatatlan csatáját.

A hajnalig tartó baráti vitákon alkoholnál részegítöbben szállt fel a könyvek gőze, megülte agyunkat, hogy támolyogva mentünk ki a szabad levegőre. Térben és időben milyen felelőtlen száguldás volt ez, népek és stílusok egyének és korszakok seregszemléje, micsoda távoli szellemek lettek barátainknál bizalmasabbak, szerelmeinknél ismertebbek számunkra, mennyi titok részesei voltunk, miket életük és műveik sugalltak.

Voltak kegyencek közöttük, akiknek cinkosmódra elnéztük gyengéit, hahotázva idéztük csínyjeit, könyveiken keresztül-kasul szaladgáltunk, mint a játszótereken. Másokat dobogó szívvel tiszteltünk, műveikbe oly áhítattal léptünk, mint a templomba és szorongva mutattuk egymásnak rejtett kincseit. Olvasni, minél többet olvasni, érezni, minél többet érezni - vallottuk mi is a századvég eszményét: beszélni róla, minél többet beszélni - kapcsoltuk hozzá a magunk fiatal igényét.

Szerb Antal könyvében töményítetten, mint a borok után felhajtott pálinkában, mégegyszer átjárja testünket a régi forróság. Szólnak hozzánk bátran, kihívóan. Ötletesen és mi felelni szeretnénk, cáfolni és helyeselni, közbekiáltani és letorkolni. Számára is ez a felszabadulás lehetett a legfőbb, élmény, az íróban feltámadt olvasó, az értekezőből újjászületett vitatárs, s „végre mindenről és mindenkiről elmondom a magamét” ifjúi hevülete.

Fiatalos a töretlen érdeklődés, mellyel a hosszú századokon végigkíséri, a meglepő frisseség, mellyel véleményeit újra meg újra megformulázza, a szerencsés jellemzések, tömör meghatározások bősége, fiatalos a nem titkolt érzelmi állásfoglalás, rokon- és ellenszenvek szabadjára eresztése, fiatalos a gúny és az elérzékenyedés, a kötelező és az élményolvasmányok közti különbségtétel, fiatalos maga a vállalkozás, a Bibliától Joyce-ig beszámolni az olvasottakról. És fiatalos a komolyság is, amellyel szenvedélyes magánügyét tudományosan rendszerezi. Kedves könyvei glédájában, csillogó szemmel felnőttet játszik. Mert a tudományos apparátus olyan eltökéltséggel illeszkedik bele ebbe a lírai vallomásba, mint a gyermek kezébe a komoly technikai játékszerek.

Épp olyan tetszetős és vadonatúj is, jól rugózott és olajos, a tegnapi játékot egyszerre ócskává szégyeníti. Homéros tegnapi megelevenedett nép volt, ma udvari költő, Euripidésnél és Shakespearenél nem fontosak a jellemek. Machiavelli igenis gonosz, a humanizmus nem felszabadulás, hanem a középkor elfilológizálása, a trubadúrok őszintébbek, mint ahogy hitték, az istenek az új vallástörténetnek megfelelően nagyon komolyan veendők a költeményekben, nem jámbor oromdíszek többé. A korszakot spengleri kategóriák mozgatják, oly biztonsággal, mint a nehézkedés, a társadalom csodálatos simasággal siklik az udvari, arisztokratikus polgári lejtőn, a stílusok megőrizték hatalmukat, sőt egy újabb kollégájukat, a manierizmust is átképezték művészetből irodalomra.

A tizenkilencedik század pedig minden ítéletében tévedett.
Aki azonban csak ezeket a vázlatos irányokat nézné, nagyon igazságtalan lenne Szerb Antal könyvével szemben. Közöttük, a szerkesztés elhanyagolható segédvonalai között dúsan, elegánsan és megvesztegető elevenséggel rajzolódik ki a kép, az olvasó izgatott látomása saját külön világáról. Mint nátrium a vizen, úgy lobban fel és szökik előre szelleme, ha megfelelő környezetre talál. Ami kigyujtja, a titkok, sejtések, szorongó félelmek és csábító halálvágy légköre, szerelem és elmúlás együttese, földöntúli világok izenete. Azok az írók állanak a szívéhez közel, akik, mint Dante, megjárták a poklokat. Propertiust halott szeretői emelik elégikus társai fölé, az Ezeregyéjt a mágikus bizonytalanság avatja a mesék meséjévé.

A középkor nagyjaiban a kelta szomjúság keresi a csodákat, a kelta míthosz, amely „csupa bizonytalanul suhanó fény és árny, egymásba olvadó vad öröm és még vadabb fájdalom”. Éles szeme, de méginkább érzékeny idegzete még a harsogó Rabelaisben is felfedez valami titkos, „népi-gótikus” rémületet, mint Brueghel képein és a katedrálisok vigyorgó kőszörnyein. Természetes, hogy a romantika álomvilágában talál végre elemére, a nosztalgiák és víziók, a zene és révület szövevényében érzi meg legösztönösebben a nagy költészetet. Másfajta alkotások legfeljebb értelméhez szólnak, ezek a csontja velejéig megrázzák.

Róluk szólva az ő tollát is a horror szeri láza viszi, jellemzései himnikusan áradozók és látnokian pontosak, minden ízükben átérzettek. Ime Hölderlin: „A legodaadottabb, a legtisztább géniusz; alkotásaiban nincs semmi földi szándék, sosem akart mást, mint zengő szavakba foglalni a titkos nagy világerőket, amelyek látomásában megjelentek; nincsen benne semmi hétköznapi, minden képe nemes, minden színe áttetsző, emberentúli ragyogású”. Byronban a szerepet, a „végzetes embert”, okosan és fölényesen méltányolja, de Shelley költészetéről így ír: „ A történés emberfölötti, kozmikus jellegű, mint a csillagok járása: óriási tereken, mérhetetlen, megszaggatott egek alatt mérföldes fénynyalábok és hirtelen éjfelek kápráztató váltakozását látjuk lelki szemünk előtt olvasásuk közben, vagy pedig egyáltalán nem látunk semmit, az értelemről megfeledkezve átadjuk magunkat Shelley csodálatos vers- és szózenéjánek.”