Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1942 | Március

A szenvedélyes olvasó

(Szerb Antal világirodalomtörténete*)

Ha a három pompás köteten, a világirodalom regényes életén, mohón és szinté megállás nélkül átvágtuk magunkat, s az első kábulatból ocsúdva visszaidézzük a szinte fizikai jóérzést, amit a rohanás okozott, rájövünk, hogy fiatalságunk támadt fel és sodort veszélyes röptében magával. Csak a húszas éveink ismerték ezt a mámoros sodródást írótól-íróhoz, az olvasás büszke szenvedélyét, e büntetés nélkül bűnözést. Csak a huszas éveink ismerték a céltalan vélemények, sommás ítéletek pergőtüzet, az értékelések és újjáértékelések, a felfedezések és megtagadások, a célzások és idézetek záporozását a vélemények fuldokló bőségét, érvek és ellenérvek kifogyhatatlan csatáját.

 

A hajnalig tartó baráti vitákon alkoholnál részegítöbben szállt fel a könyvek gőze, megülte agyunkat, hogy támolyogva mentünk ki a szabad levegőre. Térben és időben milyen felelőtlen száguldás volt ez, népek és stílusok egyének és korszakok seregszemléje, micsoda távoli szellemek lettek barátainknál bizalmasabbak, szerelmeinknél ismertebbek számunkra, mennyi titok részesei voltunk, miket életük és műveik sugalltak.

 

Voltak kegyencek közöttük, akiknek cinkosmódra elnéztük gyengéit, hahotázva idéztük csínyjeit, könyveiken keresztül-kasul szaladgáltunk, mint a játszótereken. Másokat dobogó szívvel tiszteltünk, műveikbe oly áhítattal léptünk, mint a templomba és szorongva mutattuk egymásnak rejtett kincseit. Olvasni, minél többet olvasni, érezni, minél többet érezni - vallottuk mi is a századvég eszményét: beszélni róla, minél többet beszélni - kapcsoltuk hozzá a magunk fiatal igényét.


Szerb Antal könyvében töményítetten, mint a borok után felhajtott pálinkában, mégegyszer átjárja testünket a régi forróság. Szólnak hozzánk bátran, kihívóan. Ötletesen és mi felelni szeretnénk, cáfolni és helyeselni, közbekiáltani és letorkolni. Számára is ez a felszabadulás lehetett a legfőbb, élmény, az íróban feltámadt olvasó, az értekezőből újjászületett vitatárs, s „végre mindenről és mindenkiről elmondom a magamét” ifjúi hevülete.

 

Fiatalos a töretlen érdeklődés, mellyel a hosszú századokon végigkíséri, a meglepő frisseség, mellyel véleményeit újra meg újra megformulázza, a szerencsés jellemzések, tömör meghatározások bősége, fiatalos a nem titkolt érzelmi állásfoglalás, rokon- és ellenszenvek szabadjára eresztése, fiatalos a gúny és az elérzékenyedés, a kötelező és az élményolvasmányok közti különbségtétel, fiatalos maga a vállalkozás, a Bibliától Joyce-ig beszámolni az olvasottakról. És fiatalos a komolyság is, amellyel szenvedélyes magánügyét tudományosan rendszerezi. Kedves könyvei glédájában, csillogó szemmel felnőttet játszik. Mert a tudományos apparátus olyan eltökéltséggel illeszkedik bele ebbe a lírai vallomásba, mint a gyermek kezébe a komoly technikai játékszerek.

 

Épp olyan tetszetős és vadonatúj is, jól rugózott és olajos, a tegnapi játékot egyszerre ócskává szégyeníti. Homéros tegnapi megelevenedett nép volt, ma udvari költő, Euripidésnél és Shakespearenél nem fontosak a jellemek. Machiavelli igenis gonosz, a humanizmus nem felszabadulás, hanem a középkor elfilológizálása, a trubadúrok őszintébbek, mint ahogy hitték, az istenek az új vallástörténetnek megfelelően nagyon komolyan veendők a költeményekben, nem jámbor oromdíszek többé. A korszakot spengleri kategóriák mozgatják, oly biztonsággal, mint a nehézkedés, a társadalom csodálatos simasággal siklik az udvari, arisztokratikus polgári lejtőn, a stílusok megőrizték hatalmukat, sőt egy újabb kollégájukat, a manierizmust is átképezték művészetből irodalomra.

 

A tizenkilencedik század pedig minden ítéletében tévedett.
Aki azonban csak ezeket a vázlatos irányokat nézné, nagyon igazságtalan lenne Szerb Antal könyvével szemben. Közöttük, a szerkesztés elhanyagolható segédvonalai között dúsan, elegánsan és megvesztegető elevenséggel rajzolódik ki a kép, az olvasó izgatott látomása saját külön világáról. Mint nátrium a vizen, úgy lobban fel és szökik előre szelleme, ha megfelelő környezetre talál. Ami kigyujtja, a titkok, sejtések, szorongó félelmek és csábító halálvágy légköre, szerelem és elmúlás együttese, földöntúli világok izenete. Azok az írók állanak a szívéhez közel, akik, mint Dante, megjárták a poklokat. Propertiust halott szeretői emelik elégikus társai fölé, az Ezeregyéjt a mágikus bizonytalanság avatja a mesék meséjévé.

 

A középkor nagyjaiban a kelta szomjúság keresi a csodákat, a kelta míthosz, amely „csupa bizonytalanul suhanó fény és árny, egymásba olvadó vad öröm és még vadabb fájdalom”. Éles szeme, de méginkább érzékeny idegzete még a harsogó Rabelaisben is felfedez valami titkos, „népi-gótikus” rémületet, mint Brueghel képein és a katedrálisok vigyorgó kőszörnyein. Természetes, hogy a romantika álomvilágában talál végre elemére, a nosztalgiák és víziók, a zene és révület szövevényében érzi meg legösztönösebben a nagy költészetet. Másfajta alkotások legfeljebb értelméhez szólnak, ezek a csontja velejéig megrázzák.


Róluk szólva az ő tollát is a horror szeri láza viszi, jellemzései himnikusan áradozók és látnokian pontosak, minden ízükben átérzettek. Ime Hölderlin: „A legodaadottabb, a legtisztább géniusz; alkotásaiban nincs semmi földi szándék, sosem akart mást, mint zengő szavakba foglalni a titkos nagy világerőket, amelyek látomásában megjelentek; nincsen benne semmi hétköznapi, minden képe nemes, minden színe áttetsző, emberentúli ragyogású”. Byronban a szerepet, a „végzetes embert”, okosan és fölényesen méltányolja, de Shelley költészetéről így ír: „ A történés emberfölötti, kozmikus jellegű, mint a csillagok járása: óriási tereken, mérhetetlen, megszaggatott egek alatt mérföldes fénynyalábok és hirtelen éjfelek kápráztató váltakozását látjuk lelki szemünk előtt olvasásuk közben, vagy pedig egyáltalán nem látunk semmit, az értelemről megfeledkezve átadjuk magunkat Shelley csodálatos vers- és szózenéjánek.”


Rokonszenv és ragyogó megértés füzi őt a képzelet és költői nyelv fejedelmeihez. Danteban az óriási ragadozót látja: észreveszi gőgjét, férfiasságát, nyugodt mozdulatai mögött ugrásrakész szenvedélyét, párducos büszkeségét. Shakespeare a soha nem volt többé soha nem lesz szabadság hőse; műve az álmok, babonák emberalatti, a tündérvilág emberfeletti erőinek betörése az irodalomba, nyelv, lélek, tettek nagyszerű anarchiája, a „szent őrület” valószínűtlen világa. Tasso lágy szépségeiből kiérzi a görcsös feszültséget, a derűből kicsapó fájdalmat, a totális képzelet eredendő szomorúságát. Goethejében a démoni bírkózik a polgáraival, a fausti végtelenbetörés az érett megállapodással, hogy ő melyik küzdőfélnek drukkol, mutatja jelzője az első Faustról: „varázslat”, és a másodikról: „csalódás”. Heineben ösztön és tudat meghasonlottságára figyelmeztet, a kísérteties biztonságra, amellyel irracionális képeit kezelni tudta.

 

Dosztojevszkijnél valóságos kis esszében tárja fel a mélylélek titkait, a szenvedés, az irracionálitás, a sértettség, a testi-lelki kinlódás motívomait, az állandó bűntudat és a ritka felszabadulás érzéseit, a betegség termékenyítő erejét. „Metafizika és testi betegség furcsán, kibogozhatatlanul olvadnak itt össze, a legmagasabb égi és legtörékenyebb földi dolgok misztikusan egyek Dosztojevszkij titokzatos géniuszában.”


Ahogy egy író a realitás felé közeledik, úgy csökken Szerb érdeklődése és fogékonysága iránta. Tolsztojról értelmében elismeri, hogy „műve éppúgy egész világ, mint Homéroszé vagy Shakespeare-é”, de őszinte leíratja vele a fenntartást: „Ha a művészet célja valóság pontos ábrázolása, akkor Tolsztoj a legnagyobb író” Balzacra majdnem hogy haragszik és csak az alkotásaiban lappangó giccsért bocsát meg jellemeinek. Dickens jóvátette életszerűségét valószínűtlen, alapgesztusokban élő alakjaival. Olyan ember, mint Mr. Pickwick, sose volt - és mégis elevenebb minden embernél, aki igazán volt.” A cervantesi valóságban legszebb, hogy varázslat eredménye, a tizennyolcadik századi angol realisták kötött legtöbbet ér Sterne, mert ő már elfeledkezett a realizmusról. Ha hétköznapok és csodák között kell választani, ez a „frivol” lélek egy percre sem habozik.


Mert ennyi rajongást mintegy szégyellve, Szerb Antal neofrivolnak vallja magát és szívesen emlegeti gúnyosan értelmes elődjeit. A furcsa csak az, hogy ezekkel a fölényes rokonokkal fölényeskedik, amit a megszállottakkal szemben nem merne, s a leleplező hogy, róluk adott arcképeiben több a fanyalgás, mint a szeretet, a lapos közhely, mint a meglepő rávilágítás. Voltairet színtelenebbül bajos lenne elénk állítani, Diderotról lényegtelenebbet mondani, Johnsont jobban félreérteni. A megvilágosodást csak Casanova arcképe menti meg attól, hogy lázongó iskolamesterek vitadélutánjának rajzolódjék, a franciák intellektualizmusukért eleve másodrendűségre ítéltetnek, természetesen az egy Pascal kivételével.

 

A francia klasszicizmus valami furcsa mániának tűnik fel, amiben csak rendszer van, de nincsen őrület, a francia romantika pedig tehetetlen iparkodásnak más fajták szárnyalása után. Az irónia mestereiről sorra kiderül, hogy nem is olyan mulatságosak, Swifttől. Sternetől, Jean Paultól eltekintve, akik úgy kacagnak, hogy megrikatják vele az olvasót. Igen, hiába szórja a kritikus maga is a tréfáit, látszik, hogy eleped a meghatódásért, borzongásért, a nagy költészet villanyütéseiért.


S a költészetben alámerülni kevesen tudnak oly szinte testi érzékléssel, mint ő: Zenélő idézetei, felvillanó hasonlatai csakugyan elbűvöltségről tanuskodnak, egy olvasmányaitól megejtett lélek értő és érző alázatról a szépséggel szemben. Valami mélyen őrzött vonzalomtól, szerelemnél édesebb felolvadásról, szűzen megőrzött ifjúságról. Minden magára kapkodott elmélet és magára erőszakolt cinizmus mögött ott érzik a szenvedélyes, vallásos hódolat a nagy varázslat iránt. Ahogy Baudelsire-ral kapcsolatban vallja: „A legnagyobb költészet mindig titok marad, méltatni és magyarázni szinte szentségtörés, borzongó hallgatással kell meghajolni előtte, favete linguis.” Könnyen és szellemesen áradó beszédében az ilyen percnyi csend, égi titkoktól ittas figyelem az egyedül lényeges.

HALÁSZ GÁBOR

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Személyszállító függő vasút Személyszállító függő vasút
A németországi, Rajna-melléki Barmen várost a tőszomszédos...
Az országos Ráth György múzeum Az országos Ráth György múzeum
A király is megszemlélte s a nagyközönség számára is megnyitották,...
Champvas úr Champvas úr
Champvas úr, ven-e aki e nevet nem ismeri, a legvakmerőbb kalandora...
A tánc A tánc
Mindezek olyan kérdések, amelyekre csak a leghivatottabb adhat...
Európai törökország földarabolása Európai törökország földarabolása
A Balkán-félszigeten legutóbb történt váratlan események...
A Dunakorzó zavargóit a Statáriális biróság elé állitják A Dunakorzó zavargóit a Statáriális biróság elé állitják
Miként a Magyar Hiradó jelenti, a Dunakorzón Perjamsik Ottó vezérkari...
Az 1908. évi olympiádé Az 1908. évi olympiádé
A „Revue Olympique” legutóbbi számában Lord Desborough, a...
A magyar katonák harczkészsége A magyar katonák harczkészsége
Az aradi várban, a hol az ujabb és ujabb menetzászlóaljakat állítják...
Az ősidők óriási állatai Az ősidők óriási állatai
Az 1749-ik esztendőben ásták ki az első ősidőkorabeli szörnyeteget, a...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98