Milyen életerő volt, milyen gazdag tehetség, milyen nyugodt kitartás! Valahogy az egész országot magába gyűjtötte, az egész magyar népet szellemébe építette. Az embernek, ha vele beszélt, az volt az érzése, hogy személyesen ismert minden várost és falut és tanyát, minden urat és minden parasztot a Duna-Tisza-tájon. Minden multat és vidéket, eseményt és családfát, minden kicsiséget és nagyságot. Hajón, vonaton, autón, mindig és mindenfelé találkoztunk alacsony, zömök alakjával. Az ország vándora volt, kezében vastag nádbot; bérletet váltott, ahová csak lehetett és úgy utazott, mint egy lírikus, rögtönzött megszakításokkal, melyeknek csak ő tudta az értelmét.

A tapasztalatoknak olyan bősége gyűlt össze benne, mint senkiben, akivel én irodalomban és irodalmon kívül találkoztam; s az emlékezete ép oly csodálatos volt, mint a megjelenítő erő, amellyel magyar sorsoknak és alakoknak százait, talán ezreit elénk tudta idézni, akár írt, akár csak beszélgetett. Óriási a kincs, amit szellemmé, szellemi rajzzá alakított és emelt a műveiben, és époly óriást, amit magával vitt. Lesujtva és megszegényedve siratjuk és - mint ilyenkor szokás - most eszmélünk csak rá, hogy bizony nem egyszer elhanyagoltuk éppen az igénytelensége miatt és nem értettük meg a saját elfogultságaink miatt. Mindig éreztük a jelenlétében, hogy a legritkább tünemény, a zseni van köztünk, de még akkor sem szerettük eléggé, ha úgy szerettük, mint a választott apánkat.

Nehéz élete volt Móricz Zsigmondnak. Nehéz és igaz élete. Mint embernek, gyermekkora óta folyton küszködnie kellett az anyagi bajokkal és azokkal az erőkkel, amelyek a szabad szellem, a szabad vizsgálódás útját keresztezik; küszködnie félreértésekkel, amelyek oly könnyen adódnak és oly könnyen szétválasztják az együvé-tartozókat; küszködnie saját emberi ösztöneivel, a test és a lélek sebeivel és sóvárgásaival; az önvádakkal, melyekkel a kielégülésért fizetünk, az ellentétekkel és ellenmondásokkal, amelyekből mindnyájan állunk. És küszködnie kellett az öregedéssel, a láthatatlan belső elmagányosodással és a folyton visszatérő, múló betegségekkel, melyek az utolsó évtizedben sokszor nagyon elvették már a frisseségét, és végül, teljesen aláásták robusztus erejét.

Számára azonban, aki író volt mindennél fontosabb lehetett, hogy egy valamivel nem kellett küzdenie soha, amióta, vagy négy évtizeddel ezelőtt, megtalálta a maga hangját nem kellett küzdenie a kifejezéssel, a mondanivaló megformálásával. Ebben a tekintetben a legszerencsésebb írói alkatok közé tartozik, a nyersanyag szükséges csoportosításán és kivonatolásán kívül úgyszólván semmi különbség sincs a beszéde és az irodalma közt. A realizmus, az élethűség, a hitelesség szándéka nem tűr különösebb stílus-elméletet, és ha Móricz Zsigmond stilizált - a történeti regényeiben - azt is csak az élethűség, a realizmus kedvéért tette. Maga volt a természetesség, ami épp annyira általában népi és speciálisan magyar sajátság, mint amennyire tulajdonsága a klasszikus tehetségeknek. Kis és nagy dolgokban a valóság és az igazság volt a tanítója, ő maga is a valóságot és igazságot akarta tanítani.