Negyvennégy éve annak, hogy Röntgen felfedezte a róla elnevezett láthatatlan sugarakat. De aki ma összehasonlítja első röntgenlámpát a modern, hatalmas üzemi hátteret igénylő, óriási teljesítményű röntgencsövekkel, az csak elméleti ismeretek alapján talál rá a multat a jelennel összekapcsoló fejlődés szálaira. Különösen a legutóbbi évtized jelentett nagy haladást a röntgentechnika terén s minden elképzelést túlszárnyaló mértékben valósította meg az orvosok álmát úgy a diagnosztikai, mint a terápiai vívmányok terén.

Aki némi bepillantást óhajt nyerni a röntgensugarak rejtelmes világába, annak meg kell barátkoznia a parányok tanának elemeivel. Még nem is olyan régen úgy tanultuk, hogy ez anyag legkisebb, oszthalatlan részei az atomok. Hiszen atom görögül „tovább már nem vághatót” oszthatatlan végsőt jelent. S íme, kitűnt, hogy minden atom hatalmas naprendszert képvisel, amelyben óriási űrökben, megfoghatatlan térségekben napok és bolygók lebegnek. A helyes elképzelés szempontjából tehát az a lényeges, hogy az atomok és a náluk valamivel nagyobb molekulák belseje legnagyobbrészben üres.

A vízmolekulának csak tízmilliomod részét tölti ki anyag. Ebből következik, hogy pl. testünk is legnagyobbrészt űrből áll s ha minden teret kihasználva összepréselnők egy emberi test anyagát, kb. 0.013 mm átmérőjű porszemet nyernénk, ami egy hajszál vastagságánál is háromszor kisebb. Micsoda csődje az anyagelvűségnek ez a reális számításokon nyugvó eredmény! Mert ha tovább számítunk - mi derül ki? Az egész emberiségnek valóban pozitív anyagi része - összesen 4 köbcentimétert, kb. egy teáskanálnyi mennyiséget tesz ki.

Ezek a mikrokozmoszi nagyságok elképzelhetetlenek - de pontos számításokkal igazolhatók. Kiszámítható pl., hogy ha egy villamos zseblámpa körtéjén lyukat készítőnk s levegőt juttatunk beléje s azután a készített nyíláson keresztül másodpercenként egymillió molekulát távolítanánk el belőle, éppen egymillió évig tartana, amíg a körtét újból légüressé tehetnők, amíg az utolsó molekulát kisepernők. Egy köbcentiméter levegőben ugyanis 27 trillió levegőmolekula van.

Ha ezeket pl. egymás mellé rakosgatnók, olyan hosszú fonalat nyernénk, amellyel a egész földgolyót 140-szer csavarhatnók körül vagy 17-szer feszíthetnők ki a Föld és a Hold közé. Ez a molekula-fonál a legvékonyabb pókhálószálhoz viszonyítva akkora, mint ez a pókhálószál olyan 100 éves fához mérten, amelyet csak két férfi képet ölelve átérni.

Az atomok világűreiben azonban a molekuláknál, atomoknál rengetegszer kisebb egységek, az úgynevezett elektrónok mozognak, keringenek napjuk, a proton körül. Az elektrónok tehát mikro-bolygók, amelyek mai tudásunk szerint az anyag legparányibb részei. S ezeknek az elektrónoknak van legnagyobb szerepük a röntgensugár létrehívásában.

Ahol ugyanis a természetben vagy az emberi műhelyekben, laboratóriumokban elektrónok ütköznek bármilyen anyagi részbe, ott mindenkor röntgensugár keletkezik. A röntgensugár nem anyagi részecskékből álló, úgynevezett korpuszkuláris sugárzás, hanem elektromágneses rezgés, miként a látható fény is az, csak lényegesen kisebb hullámhosszal.

Weninger Antal dr