Most egy esztendeje egész közműveltségi világunk szinte szokatlan mértékben vette ki részét a németség reprezentáns költőjének, a nyolcvanadik életévét betöltött Hauptmann Gerhartnak szóló tiszteletadásból. Három színpadon is hódoltak előtte, részben a mi művészeink, részben hazájabeli vendégek. Úgy volt, hogy ő maga is eljön hozzánk s a híradások szerint Herczeg Ferenc látta volna el mellette a házigazda tisztét, színpadi szerzőink élén. A látogatás végül is elmaradt, pedig a díszpáholy nem mindennapi érdekesség összehasonlítást ígért a két „nagy öreg” között.

Hogy „szűkebb honfitárs”-ak ülnek egymás mellett, aligha jutott volna bárkinek is eszébe, annyira feledésbe ment, hogy mindkettejük családja hajdan egyazon ég alatt élt Sziléziában, igaz, hogy - kétszáz évvel ezelőtt. A Goethe-fejű, százredöjű germán mellett mi a magunk Herczegébcn a választékos magyar urat láttuk volna, a keresetlen előkelőség, nemes önuralom megtestesülését, életkorát tekintve pedig az ünnepelt „csodaaggastyán”-nak nem egy évvel, hanem legalábbis jó egy évtizeddel fiatalabb írótársát.

Hanem a lexikon nem tűr ellenmondást: ezen az őszön Herczeg Ferenc bizony maga is áthágja élete kilencedik évtizedének küszöbét, írói múltja meg éppen messzebbre is nyúlik vissza a hatodik évtizedbe, mint a Hauptmanné. Mindketten alkotóerejük teljességében értek föl erre a havasi magaslatra, mindketten a századvég emlékoszlopai ennek a századközépnek vulkáni erőktől aláaknázott ormán...de evvel aztán meg is szakad közöttük minden további párhuzam: merőben más volt félszázados útjuk, merőben más ihletéseket fogadtak be magukba és merőben más hatóerőket sugároztak ki magukból.

Hauptmann az új német szellem hánykolódó mohóságának képviselője, Herczeg - s ez kitűnően megfér a rá annyira jellemző örök kíváncsisággal - inkább a régi magyar szellem megfontolt inertiájának ököse, ami sem renyheséget, sem terméketlenséget nem jelent, de annál inkább szemléletmódot, szilárd nézőpontot. A ziháló mellű, kigombolt inggallérú német loholt a benyomások, a bőrét pörkölő naturáliák és agyát permetező metafizikumok után, néha megragadta, amiért nyúlt, néha melléfogott, izgalmas sikerei lehangoló bukásokkal váltakoztak, de - mint Babits írta – „kudarcai a túl jó kudarcai voltak, s a sok kudarcból végre is egy nagy életmű diadala állt elő”. Milyen más képet mutat Herczeg pályája!

Egyenletesebb lélekzetvételt képzelni sem lehet az övénél, gondosan végiggombolt öltözékén a szívműködés természetes ritmusa is csak lefojtva hallik át a válságosabb percek aritmiáját pedig inkább újabb ruharétegekkel némítja el - kifelé (mert a szavaejtésében azért ez sem marad nyomtalan), a kifúlás veszedelme azonban sohasem fenyegeti: nem hajszol semmit, ennélfogva meg sem torpan a célon innen, viszont túl sem szalad rajta. Erőfeszítései nem falánk faggatódzások, kalandos kockázatvállalások: ezeket az erőket ritka írói önismeret tartja egyensúlyban és töri megfontolt munkába. A forradalmártípusú Hauptmann pályája: egy félszázadon át konzervált Sturm und Drang, a konzervatív fegyelmezettségű Herczegé: két emberöltő során tanúsított hűség a tulajdon, minden világnézeti és költői hazárdjátéktól idegenkedő benső alkatához.

Pedig épp ez a két emberöltő egy hajszálnyival sem volt kevésbbé ingoványos korszaka a kiegyezés utáni magyarságnak, mint a Sedan utáni németségnek: még sz irodalom területén sem Az ilyen korszakoknak akárhányszor lidárclángok válnak fároszaivá, politikusai salto mortalékkal kacérkodnak, gondolkodói „kalapáccsal filozofálnak”, költői pedig vért izzadnak, hogy milyen fogásokkal, egyeztessék össze az alkotás örök formai követelményeit az egyre formátlanabbá torzuló valóságos élettel.

Ilyenkor pillanthatni le igazában a világszemléleti és irodalmi naturalizmusnak és romantikának eredendő gyökérközösségére a dörömbölő nyugtalanság, zaklatott vágyakozás talajában. Ilyenkor is támadnak jelentékeny művek, az eruptív tehetségeknek éppen ez a villamos feszültség a legtrmékenyítőbb légköre, csak a műfaji tisztaság homályosul el s a stílus harmóniája hullik szét.

Herczeg - a naturalista témaigézetek és romantikus költőpózok egyidejű virágkorában - sem tárgyaival, sem hangjával nem akarta erőszakosan magára vonni a figyelmet, amazokat a szemlélete körébe eső, erkölcsi ítéletét foglalkoztató realitásokból merítette, emezt nem a maga csillogó elkülönülésének szolgálatára fogta, hanem mindig a feladatéra, ehhez csiszolta hajlékonnyá és fejlesztette szokatlanul sokszólamúvá.