Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1938 | December

Színházi bemutatók

A nemzet nagy hónapjában, amikor minden magyar lélek a történelmi események izgalmával volt tele, a színházakat is mintha a szokottnál nagyobb oxigéntartalmú levegő töltötte volna el. Szerencsére nem gondoltak hirtelen összecsapott alkalmi darabok gyártására, amitől, ismerve az átlag közízlést, volt okunk tartani. Inkább olyan darabokat vettek elő bemutatóra, melyek alkalmasak arra, hogy az emberek kissé gondolkodóba essenek utánuk s a nagyon komoly időnek megfelelő lelki állapotba jussanak.

 

Ami új darabot november folyamán láttunk, mind olyan, hogy vitatkozni lehet róluk, de érdemes is vitatkozni, mert valamennyi mond vagy legalább is akar mondani valamit, ami több a merő szórakoztatásnál. Vallási problémák, lélektani komplikációk, társadalomkritikai elgondolások, emberi sorskérdések kerültek színpadra, amely mintha egy időre ráeszmélt volna szellemi hivatására.

A Nemzeti Színház Berczeli A. Károly Fekete Máriá-jával kezdte a hónapot. A nyári filléres vonatok kirándulói már látták ezt a darabot a szegedi ünnepi játékok alkalmából,  ezek céljára is készült. A szerző misztériumnak nevezi. Ez is mai divat; misztériumnak neveznek mindent, ami a vallási komplexust érinti a színpadon, ha még oly kevés köze van is a misztérium történelmileg kialakult formájához. A Fekete Mária inkább dramatizált legenda, vagy ha jobban tetszik, drámai költemény a Csongor és Tünde módjára. Legkisebb hibája a műfaj-jelzés.

Legnagyobb hibája azonban az aránytalanság az író szándéka és képessége között. Akik Berczeli nyomtatásban kezünkbe került műveit annyira-mennyire ismerjük, tudjuk róla, hogy magas írói becsvágy hevíti, magatartása a nagyra hivatott költőé, de mindennek jogosultságát még nem sikerült bebizonyítani.

 

Új darabja egy állítólag élő szegedi néplegendát akar drámailag kiformálni, de a kidolgozásban úgy teletömi irodalmi reminiscenciákkal, felesleges vagy közhelyszerű motívumokkal, hogy az eredeti népi lelemény alig látszik ki alóla. első és harmadik részének tömegjelenetei minduntalan a népszínmű felé kacsingatnak, a török alakok szerepeltetése csupa merő közhely  régi operettek is segítettek közhellyé tenni.

 

Második részében, amelynek a mű szimbolikáját kellene megvilágosítani, ott állnak az író mellett a Csongor, a Peer Gynt, a Hamlet elsápasztott árnyai s folyton arra figyelmeztetnek, hogy milyen szegényes az író eredeti leleménye, mennyi irodalmi emlékanyag torlaszolja el saját fantáziájának kiáradását. A szerkezettel sem tudott a szerző megbírkózni, a nem túlságosan gazdag anyagot 15 kurta képre darabolta fel s ezzel lehetetlenné tette, hogy olyasvalami alakuljon ki, ami drámához hasonlít.

Az ilyen téma és hang magától, szinte kényszerítve adja az ábrázolás stilizáltságát. De itt a vonalak stilizálása olyan konvencionális és olyan szembetűnően akart, hogy szüntelen arra kell gondolnunk: az egész dolog agymunka eredménye, semmi sincs benne a költészet mágiájából. A versek is erre vallanak, van bennük ütem és rím, de nincsen nyelvi ritmus és formalelemény, inkább rigmusok, mint igazi versek.

 

A színészek, mikor mondják, azokat a derék vidéki alakokat juttatják eszünkbe, akik borospohár mellett órák hosszat tudtak "versben beszélni". (nem tudom, van-e még valahol ebből a típusból.) Hallatlanul nehéz egy egész színdarabot magyar hangsúlyos versben megírni úgy, hogy ne legyen belőle kántáló rigmus. Eddig még nem is sikerült senkinek s ki tudja, jön-e valaha költő, aki meg tudja csinálni. De ha jön, a magyar nyelv kivételes művésze lesz.

A színházat érthetőleg csábította ez a darab. Nagy tömegek mozgatását, jelmezek és díszletek változatos vonalait és tarka színeit kínálja, szóval a hatás olyan eszközeit, melyekre a mai Nemzeti Színház különleges hajlamos. Tizenöt rövidke kép, mindegyikben más a színhely, vagy másképp mozognak benne a tömegek, meseszerű anyag, romantikus hangnem  lehet vele kápráztatni. S ebben nincs is hiány.

 

Kontuly Béla díszletei, Nagyajtay P. Teréz jelmezei valóban elszórakoztatják a szemet,  minden külsőség jobb a darabnál. Antos Kálmán kísérő zenéje is elég diszkrét és kellemes. Róluk kell elsősorban szólni, mert kiemelésre méltó színészi teljesítményre a darab alig ad alkalmat. Szerepek vannak benne, de nincsenek megjátszható alakok. Csortos Gyula sem tud reliefet adni a török basának, Somogyi Erzsinek is csak a személyi kedvességét érezzük.

 

Legtöbb figyelemre érdemes Juhász József játéka. Egy kis humoros ízt ad a Mária-kép után bujdosó parasztlegény alakjának,  úgy lehet mondani, Csongorba beleolt valamicskét Balgából. Ez egy jeleneten, kettőn át némi érdekességet ad, de aztán a bujdosás olyan érdektelen szerpentinjein hajszolja a szerző, hogy a figyelmünk teljesen lecsappan. Más nem maradt meg emlékezetünkben az óriási személyzetből.


Szabadtéri játékon talán jobban elfödték a darab gyökeres hibáit a külsőségek  ott fontosabb, amit a szem kap, annál, ami a fülnek szól. Zárt színpadon való előadása jóhiszemű tévedés.

Vidéki, történet, Kodolányi János színműve, voltaképpen hivatás-dráma. A falusi orvos, maga is a nép fia, ragaszkodik hivatásához, amely azt parancsolja neki, hogy maradjon a falujában, dolgozzon a fajtájáért. A felesége, nagyvárosi úri nő, nem bírja ki a falut, a parasztokat, a műveletlenséget, kicsinyességet s a városba vágyik, ahol a férjéből egyetemi tanár lehetne, belőle meg előkelő életet élő szépasszony. Az élet-igények ez ellentétében összetörik a házasság, az asszony elhagyja férjét.

Ez a házassági dráma nem sarjad ki szervesen a falu életéből. Megtörténhetne bármely más környezetben is. Mindenütt vannak hivatásunkat átérző férfiak és könnyebb fajsúlyú nők a mindenütt hasonló konfliktusok származnak, ha két ilyen különböző ember van a házasság forgatagába befogva. Öreg irodalmi téma ez, sok változatát láttuk már s bizonyára fogjuk is még látni.

Kodolányi azzal újítja meg, hogy bekapcsolja a mai közélet előterében álló falu-gondozás áramkörébe. A derék orvos a szegény nép egészségügyét akarja váltig szolgálni s a színpadon példákat is látunk hathatós munkájából. Hősiesen ellenáll felesége egyre keserűbb rábeszélésének. Ez a szembenállás változatlan marad a darab elejétől végéig. Egy áthidaló lépést nem kísérel meg egyik fél sem. Az író hajlíthatatlan merevséggel ragaszkodik az alapvető antitézishez s ezzel lehetetlenné teszi a két alak lélektani fejlődését.

 

A férj csak a hivatás embere, a nő csak a falu-gyűlöleté,  mind a ketten egy síkon mozognak. Sakk-figurák, csak olyan lépést tudnak tenni, amelyet az író részéről felállított szabály megenged. A nőbe megpróbál az író egy kis modulációt belevinni. Szerelmes a férjébe, féltékeny a zöldkeresztes védőnőre,  de ez csak a dialógusban játszik szerepet, a cselekvényre nincs semmi hatással. Közömbös beszédtárgy marad.

A merev logikával megvont egyenes vonal aztán egyszerre megtörik. Az író egy képben a falusi kis-intelligencia asszonyai között mutatja meg az orvosnét. Szörnyű társaság ez, ahányan vannak, versenyeznek butaságban, ízléstelenségben, emberszóló gonoszságban a mindegyik megérdemli a pálmát a versenyben. És ezek között a kiírtani való boszorkányok között kell az egyetemi tanár mégis csak intelligens környezetben nevelkedett, művelt lányának élni! Az eredmény ellenkezője annak, ami a darab szándéka. Egyszerre az orvosné pártjára kell állnunk, igazat kell adnunk neki, megértjük, hogy menekülni akar ebből a környezetből.

 

Megbosszúlja magát az író alapvető művészi hibája: elragadja az indulata, amely a gyűlölet irányában hat és összetöri a darabnak nemcsak a szerkezetét, hanem a logikáját is. Nem vitatom, hogy ez a rajz realisztikus szempontból valószerű-e, de a színpadon, ahol mindennek sokkal erősebb rezonanciája van, mint a valóságban, óriási mértékben túlzottnak hat. Az író, mint a toporzékoló gyerek, túlkiabálja önmagát.

Az orvosné elkeseredésében nagy ostobaságot csinál: eltitkolja az ura előtt, hogy szülőnőhöz hívják, akit elvérzés fenyeget s a parasztmenyecske meg is hal. Ebből nagy baj lesz, az orvos gondatlanságból elkövetett emberölés vádja alá kerül. Kiszáll a vizsgálóbíró, tanukat hallgat ki, a falu asszonyai hangosan az orvos pártjára állnak, az orvosné bevallja hibáját s most a zöldkeresztes védőnő követ el ostobaságot: azt vallja, hogy a kritikus éjszakát az orvos nála töltötte. Mi értelme van ennek az önfeláldozó hamis tanúvallomásnak? Az orvoson nem segít, azt úgyis felmentik s ha a vallomás igaz volna, akkor se volna mentség számára. Nagy csacsi ez a derék gondozónő!

Most lép be a színpadra az az alak, akit az író szemmelláthatólag a legfőbb trouvaillenak szánt: a meghalt menyecske ormánysági fehérben gyászoló anyja. Mint egy bosszúálló paraszt-Erynnis vádolja az orvost, vad átkok közt követeli vasraveretését, olyan katarktáit zúdítja rá a dühnek, gyűlölködésnek, bosszúvágynak, hogy szinte látjuk, ahogy a színpad megtelik mocsokkal, nyállal, epével. Süvöltenek, fortyognak, rikácsolnak, bömbölnek a bősz szavak és mondatok, a régi századokban megégetett boszorkányok méltó utóda, e rettenetes paraszt-hisztérika ocsmány szájából, népballadai ritmus szerint kántáló hangon.

 

Ebben a dikcióban van valami eszeveszett erő, az tagadhatatlan. Azt is lehet mondani, hogy a paraszt-fantázia egy eddig az irodalmon kívül maradt elemét, azt, amelyből a káromkodások és káromlások fakadnak, vitte színpadra Kodolányi. De a színpad nem bírja ki ezt a realitást. A III. Richárdban és Shakespeare-drámákban is hallunk szörnyű átkokat, de ezek nincsenek olyan nyersen kihányva a színpadra.

 

Shakespeare átkozódói méltán felháborodott, egészséges emberek, de ez az ocsmány, vén banya patologikus jelenség. Súlyosbítja a dolgot, hogy ártatlant átkoz és még inkább az, hogy egész szereplése nincs beágyazva a cselekvénybe, csak betét, kidagad a darabból. A főpróbán olyasvalami történt, amit még nem igen tapasztaltunk: előbb dermedt csönd volt a nézőtéren, aztán tiltakozó moraj futott végig a földszint padsorain. A darab érdekében reméljük, hogy ezt a szerepet az esti előadásokra megrövidítették és enyhítették.

A darabban a legerősebb szavak a gyűlöletéi. Az író nem is akarja titkolni intelligencia-ellenes tendenciáját.

Mindenkinek szemébe tűnik a szoros hasonlóság Németh László Villámfénynél című színművével. Ott is, itt is falusi orvos hivatás-drámájáról van szó, feleségről, akitől idegen a férje idealizmusa. A két író, mikor a ma aktuális falu-problémájához nyúlt, összetalálkozott. Mind a ketten a közegészségügy oldaláról nézik a falut. Ez lehet döntő fontosságú a szociológus szempontjából, de vajon épp olyan fontos-e az író szempontjából? A publicisztikai divat befolyása alá kerültek mind a ketten, Kodolányi nyersebben és közvetlenebbül. Bizonyos vagyok benne, hogy népünk mai életében író számára hálásabb, több drámai lehetőséget kínáló komplikációk is vannak. Ezek még írójukra várnak, aki feltárja őket.

A ritka természeti tüneményeknek kijáró ámulással tudunk csak szólni Herczeg Ferenc új darabjáról, Az utolsó tánc-ról. Milyen friss maradt a 75 éves író érdeklődése a társasági élet jelenségei és típusai iránt, milyen fakulatlanul maradt meg benne az a maliciózus hang, amely fiatal kora óta a legsajátabb hangja volt, milyen éles az ítélete az emberi dolgokról és milyen derűs tudott velük szemben maradni a magatartása! Asszonyi hűség és hűtlenség, szerelem és flirt, szavak és szemek játéka még ma is olyan érdekes neki, mint harminc-negyven év előtt.

 

Nyoma sincs benne az öregkor morcosságának, a moralista zordságnak, nem haragszik, csak világfiasan ironizál, diszkrét mosollyal nézi az embereket és élvezi az életük furcsa látványát. Ma is ő az egyetlen mondain író a magyar irodalomban. Csaknem utolsó megvalósítója egy író-típusnak, amely eredeti illetőségi helyén, a francia irodalomban is erősen háttérbe szorult.

A nagyközönségben még eleven a vonzódás az irodalom ez elhalkuló hangjához  ezt mutatják A kék róka meghökkentő sikerei is itthon és külföldön. Herczeg ki is használja ennek a sikernek az irányvonalát. Most megírta régi vígjátékának pendantját, amelynek előreláthatóan semmivel sem lesz kevésbé fényes pályafutása.

Az utolsó tánc olyan típusokat tűz tollhegyre, amelyekkel a mai irodalom talán a legtöbbet foglalkozik. Színdarabokban, regényekben, újságcikkekben minduntalan találkozunk öregedő gazdag asszonyokkal, akik, hála a kozmetika vívmányainak, a fiatalság látszatát árasztják maguk körül, legelső sorban ők maguk dőlnek be ennek a látszatnak, táncolnak, flörtölnek, éjjeli szórakozóhelyekre járnak, habzsolják azokat az örömöket, melyek azelőtt az igazi fiatalság kiváltságai voltak. Ez az asszonytípus kétségtelenül megvan, ha nem is olyan népes, mint ahogy az irodalomból látszik.

 

Egyik példányát állítja színpadra Herczeg is: Kornélius építőmester feleségét, a "szép Jucit", aki táncon, szeparén, féltékenységen és féltékenységi bosszún át, eljut bölcs, bár kissé közömbös férje, tisztességes orvostanár hódolója és komoly orvosdoktor leánya összeesküvése révén addig a felismerésig, hogy ez a művileg előállított fiatalság már nem neki való, jobb lesz leszámolni a múló évekkel s visszatérni a csöndes családi életbe. A többi alakok, az építész-munkájával elfoglalt, halkszavú férj, az Amerikából hazakerült elegáns tudós, a komoly pápaszemes orvoskisasszony, a gigolóforma festő, a bölcselkedő főpincér szintén nem ismeretlen alakok, de az író bámulatos vitalitása felfrissíti valamennyit.

Érdekes megfigyelni, hogy miként megy végre ez a felfrissülés. A kontrasztok útján: az anyával a lánya, a ripők udvarlóval az amerikai tudós van szembeállítva s mindegyik megvilágítja a másikat. Azután és főképp egyes jelenetek elmés leleménye útján: a férj azzal fegyverzi le a tudós udvarlását, hogy barátságot köt vele a kiváló emberek kongenialitása alapján, az apa a leányával beszéli meg, hogy kellene az anyát megóvni a mocsárba csúszástól és így tovább. Ebben a jelenetezésben van a darab komikumának finomabb része. Végül pedig a dialógus állandó villamos feszültsége, gyakran kilobbanó szerencsés szavak, egy-egy ötlettel való rávilágítások. Herczeg régebbi darabjai közül kevésben él olyan erősen a dialógus.


A színpadilag hatásos ötletek kacsalábán forgó darab alapvető ötlete Bajor Gizi kettős szerepe. Az anyát is játssza, meg a leányát is s a szerep komikumának lényege az, hogy az anya a szeles és könnyelmű, a lánya a komoly és józan  tehát meg van fordítva a dolgok természetes rendje. A leány beszéli meg apjával, hogy mivel lehetne az anyja bolondos fejét helyreigazítani s ő eszeli ki az erre való haditervet, amelyből a tulajdonképpeni cselekvény felépül. Színpadrendezői mesterfogás ez, sikerét eleve biztosította, hogy adva volt a színésznő, aki meg tuja csinálni.

 

Bajor Gizi először is tökéletes átalakuló művészettel tudja a két alakot egymástól elkülönböztetni. Nemcsak a maszkja más (agyonkozmetikált arc, sárgára festett haj, kacér, szép ruhák  kendőzetlen arc, természetes, sötét haj, nagyon egyszerű ruhák és a doktori komolyság színpadi jelvénye: feketekeretes pápaszem), hanem mások a mozdulatai, a beszédmódja, a hangja is, mintha a fizikuma is átváltozna. A proteusi adomány ritka virtuozitása ez.

 

Az anya madár-csapongását, papagáji lelkendezését, amelynek lélektani alapja a "Torschlusspanik", nyugtalan sietsége a játék apró ötleteinek, a beszéd és mozgás jellemző eszközeinek nagy bőségével, a karikatúrának diszkréciójával csinálja meg. A lány alakját néhány egyszerű, erős vonallal rajzolja ki. Tehetség és hibátlan mesterség-tudás sugárzik ki minden szavából. A siker főtényezője ez a játék. Az előadás többi részében Petheő Attila hitelesíti a férj nyugodt, kissé lomha bölcsességét. Rajnai Gábor, Szabó Margit, Ungváry László úgy alakítják meg a többi alakokat, ahogy a szerző elképzelte.

A könnyű, elegáns csevegő hang, a keserűség nélküli szatíra, a szerelem, házasság, féltékenység világias tárgyalása, a kifogástalan technika ma is fő eszközei a sikernek. A közönséget a színházban a magánéleti bonyodalmak érdeklik elsősorban. nem a próféta vagy erkölcsbíró, hanem a kellemes szórakoztató magatartásában szereti látni az írót, jól szabott frakkban, nem pedig sokredőjű, nagyképű talárban. Minden idők közönsége ilyen volt, a mainak különösen sok oka van arra, hogy ilyen legyen.

Az elején a színész és felesége, a színésznő új szerepet próbálnak, a fiatal szerző új darabjának egy jelenetét: a férj féltékenységében nagy jelenetet csinál s végül megfojtja az asszonyt. A végén ez majdnem pontosan ismétlődik, de a valóságban: a féltékeny színész féltékenységében nagy jelenetet csinál, ugyanabban a szobában, ugyanarra a pamlagra dobja a színésznőt s igazán fojtogatja. Sőt azt hiszi, hogy meg is fojtotta, amíg ki nem derül, hogy a színésznőnek semmi baja, csak megjátszotta élethűen a "fulladási halált." Ezért a két párhuzamos jelenetért írta Fodor László új darabját, a Művészpárt.

 

Ami közbeesik: a házaspár művészi féltékenykedése, majd a színész-férj szerelmi féltékenységének fejlődése a fojtogató jelenetig, a bemutató-előadás izgalmai a színfalak mögött,  ez mind csak azért van, hogy a két jelenetet összekapcsolja. A téma pedig: a valóságos élet és a szerep különválása és egymásba folyása a színész-emberben, ahogy játékába is belevesz valamit emberi lényéből s emberi cselekvését is mint színészi szerepet csinálja. Diderot óta ezt színészi paradoxonnak hívják.

Fodor László egy darabját sem dolgozta ki olyan aprólékos gonddal, minden részletnek, a párbeszéd minden mondatának olyan pontos kiszámításával, mint ezt. Aki hibákat keres, alig talál rést, amelyen beleférkőzhetne. Csak egy hiányzik: az a rejtelmes kisugárzás az élet felé, ami az ember élvezetét az elragadtatásig tudná fokozni. Olyan ez, mint a kitűnően készített preparált növény, mindene megvan, tökéletes mása az élő növénynek,  hasonlattal: a különbség körülbelül olyasféle, mint a filmen mozgó árnyalakok és a színházi előadás élő művészei közt.

A Pesti Színház kellő gondossággal hozta ki a darabot. Két főszereplője közül Páger Antal bele tudja vinni a színész alakjába azt a halk komikus mellékzöngét, ami a darabban a legjobb írói vonás. Mezey Mária ideges, nyugtalan lénye csaknem összeolvad a szereppel, mintha önmagát játsszaná. Mind a ketten sokat adnak a magukéból is.

Az új angol írók vetették fel Proust nyomán az idő problémáját: az időnek az élet folyásához való viszonyát, azt a színjátszó játékot, ami a valóság tartalma és az időtartam között folyik, a sorsnak időbeli munkáját az emberen, az idő metafizikai képletének az emberre való vetületét. J. B. Priestley, aki jó ismerősünk mint regényíró, szintén az idő kérdése körül építette fel színművének, a Conway-családnak témáját. Az idő változtatja meg az embert, vagy az ember az időt? Van-e és mi szerepe az időnek abban, hogy a Conway-család tagjai, akik boldog életre indultak, húsz év alatt lesüllyedtek a boldogtalanság mélyeibe?

Özvegy anya, négy leány és két fiú a család. Fiatalok, jókedvűek, tiszták, mikor Kay, a legidősebb leány huszonegyedik születésnapját ünneplik. Az élet úgy nyílik előttük, mint napsütötte táj, melyen csak el kell indulni, hogy tündöklő csúcsokra érjenek. És hova jutnak? Erről szól a darab.

Priestley egészen új módszer szerint szerkesztette meg darabját. Nem az időrend logikája szerint játszatja le az eseményeket, hanem a középre veti a végkifejlést: az első felvonásban csak éppen bemutatja a családot a születésnapi ünnep zajos jókedvében, a másodikban folytatja az elsőt ott, ahol abbahagyta, virágában azoknak a reményeknek, melyeket fiatalságuk, jókedvük, szépségük támaszt bennük. A mód, ahogy ezt végigviszi, rendkívül erős hatású.

 

A nagy mulatozás közben az ünnepelt lány, Kay félrevonul a társaságtól, kiül az ablakhoz és megálmodja, mi lesz belőlük: az egyik nővére, akinek kezdődő szerelmi ügye van a család ügyvédjével, elkeseredett vénlány, aki mérget fröcskölve maga körül anyját vádolja, hogy alkalmatlan pillanatban való szeles belépésével elrontotta induló szerelmét, a másik lány, aki nem akart mást, mint élni, élni, meghal idő előtt, a harmadik lány felesége lesz egy lelketlen pénzeszsáknak, akit utál és megvet és akit az anyja egy szerencsétlen pillanatában felpofoz.

 

És a fiúk? Az egyikből fásult, végképp rezignált, koravén ember lesz, a másikból sok rosszul sikerült üzleti vállalkozás után züllésnek indult alkoholista. Maga Kay pedig, huszonegy éves korában híres regényíró akar lenni, húsz év múlva névtelen kis riporter Londonban. Egyúttal pedig a család anyagilag is romlásba jut.

 

A harmadik felvonásban, mikor visszatérve az elsőbe, ismét együtt látjuk a jókedvű családot, amint szövögetik szép reményeiket, a néző, aki már tudja szomorú jövőjüket, egymás után felfedezi bennük azokat az arcvonásokat, amelyekre rá van írva eljövendő sorsuk, azokat a tulajdonságokat, melyek romlásukat fogják okozni.

 

Ezt az író mesterien csinálja, szinte észrevétlenül olyan feszültségét éleszti fel az iróniának a színpadon szereplők boldog bizakodása és a néző komor tudomása közötti ellentétből, amilyet csak a legjobb drámákban éreztünk. a retrospektív jellemrajz és a közvetett hatások ritka példája ez. Eléri a legfőbbet és legfinomabbat, amit színpadi író elérhet: a dráma lényege nem a színpadon bonyolódik le, hanem a néző lelkében.

És az idő? Szó van róla, hogy az idő változtat-e meg minket, vagy mi az időt. Az író kitűnően felhasználja szerkezeti célra, de nem ágyazódik bele szervesen a cselekvénybe; darab közben elhanyagolható lesz.

A remekmívű darabot remek előadásban viszi a közönség elé a színház. Minden szereplő teljes beleéléssel, szerepébe azonosulással játszik. Bulla Elma fájdalmas szépségével Kay alakjának álomszerűségét, a szomorú dolgokra való elrendeltséget érezteti vidám jeleneteiben is. nagyon feltűnő Sennyey Vera,  eddigi szerepei alapján nem tételeztük volna fel róla azt a jellem-ábrázoló biztonságot, amelyet az elsavanyodott vénlány alakjában mutat. Nagyon kedves, eleven Tahy Anna Mária, az életvággyal teli kislány szerepében s Kiszely Ilona is kihoz mindent passzív szerepéből. Kisebb reliefű szerepben Szende Mária igazolja színésznő voltát.

 

A vidám, kissé felelőtlen anya eljátszásának nehéz feladata Orsolya Erzsébetnek jutott s ő hiánytalanul meg is felel minden várakozásnak. A férfiszerepekben Baló Elemér szótlanságával, árnyékszerűen passzív mozgásával, Nagy György az ábrázolás kemény, erős vonalaival, Hoykó Ferenc frissességével, Sármássy Miklós nyugodtságával teszi teljessé az előadást, amely nagy, megérdemelt sikert hoz Bárdos Artúr rendezői tehetségének.

Ritkán láttuk ennyire igazolva azt a tételt, hogy a szerep növeszti a színészt. Ebben az előadásban minden színész játéka elmélyül, mert szerepük külsőségei alatt egy gondolkodó és kitűnően látó író szellemének talajvize áramlik.

François Mauriacot mint regényírót legelsősorban a bűn hatalma nyugtalanítja s az a nehéz harc, amelyet a szentségre vágyó embernek folytatni kell ez ellen a sötét hatalom ellen. A világszerte nagy figyelemmel hallgatott francia író úgy látja, hogy ebben a harcban csak a földöntúli hatalom, Isten segítsége tud győzelemre juttatni. Isten a szentség, tisztaság, világosság és öröm, a Bűn a sötétség, zűrzavar és boldogtalanság. És mégis a Bűnnek van valami rejtelmes varázslata, amely megfertőzi az életet.

Első színdarabjának, a Démonnak, sokkal kifejezőbb a francia címe Asmodée, mozgatója, minden komplikáció forrása egy kiugrott papnövendék, Couture. Ő a megtestesült öncélú Gonosz, akinek már a jelenléte is fertőz. Ellensége minden életörömnek, a fiatalságnak, a tiszta érzésnek, mindennek, ami fény a világon. A vidéki úri kastély, amelyben mint a gyermekek nevelője él, a szépség, derű és melegség tanyája kellene hogy legyen, de amint ő megjelenik, megfagy az arcokon a mosoly, elsápad a pír és félszeg lesz a fesztelenül nekilendülő mozdulat.

 

A legártatlanabb szívekbe is beoltja a homályos bűntudatot és a legszebb érzéseket lehűti zord, ellenséges magatartása. Ösztönszerű ellenséges indulattal fogadja a kastélyba vetődött kedves, tiszta angol fiút, akit mindenki más az első pillanattól megszeret: a gyermekek, a halk nevelőnő, a ház asszonya és az alig felserdült nagylány. Jelenléte ennek a fiúnak olyan komor levegőjű házban, mint egy friss, egészséges lélegzetvétel.

 

Couture el akarja távolítani a házból, harcol ellene a gonosz célzások, az aljas intrika, a leskelődés fegyvereivel. Igyekszik elmélyíteni a készülődő összeütközést az anya és lánya között, mikor észreveszi az öregedő anya késői felforrását és a leány ártatlan szerelmét az angol fiú iránt. Csak a fiú napfényes tisztasága és a leány szűzi rajongását felismerő anyai érzés akadályozza meg a gondosan előkészített tragédiát.

Mi adja ezt a hatalmat Couture kezébe? Hogy tűrhetik ennek a mérgező levegőjű személynek jelenlétét a kastélybeliek, elsősorban a ház életvidám, okos és jóindulatú asszonya? Hogy-hogy nem távolítják el sürgősen? A Gonosznak valami misztikus kisugárzó ereje van, a rideg erény mezében jár és ezzel megfélemlít mindenkit, mert ki az közülünk, akiben nem szűköl titokban valami rejtőzködő félelem önmagától, a világtól.

 

Couture ereje az emberi gyöngeség s ezen az erőn csak a tiszta érzés tud győzedelmeskedni. Két fiatal lélek minden mocskos mellékgondolat nélküli, elemi hatalmú szerelme előtt megverve, meglapulva, behúzott nyakkal vonul vissza Couture s az élet napfénye elömlik a már-már elborult házon, megszépíti azt is, ami szomorúság marad, az anya csöndes rezignációját.

Az érzések fenyegető zűrzavarait és feloldó kitisztulását feltáró szép dráma előadásával, melyet a Magyar Színházban láttunk, van egy kis vitatkozni valónk. Földényi László  ezt elismerjük  nagyon gondosan, erős vonalak keretébe állítva dolgozta ki szerepét, de túlhangsúlyozott játékkal igyekszik érzékeltetni Couture démoni jellemét. Sokszor úgy tűnik fel, mintha a régi drámák sötét intrikusainak eszközeit használná. Ilyen finom tónusú úriházban, mint ez a gascognei kastély, ez az alak túlságosan nyers, gonoszsága túlságosan kézzelfogható. Simábbnak, hajlékonyabbnak, abbé-szerűnek kellene lennie, közvetettebb eszközökkel dolgoznia.

 

Másik ellenvetésünk Perényi László egy pillanatának szól: a második felvonásban egy pillanatra azt a látszatot kelti, hogy őt is elragadta a szerelem a ház asszonya iránt,  nem jelzi eléggé, hogy fiús ártatlanságában nem veszi észre az asszony szerelmes közeledését. Pedig máskülönben nagyon vonzóan és kifejezőn látszik. Teljesen kielégítő azonban Makay Margit, Somló Valéria és Simor Erzsébet játéka; mind a hárman a darab szellemében élnek s a rendező, Bródy Pál is biztos érzékkel érezte ki a darab finom hangsúlyait.

Aristophanes a Kr. e. 414-iki Dionysiákon csak a második díjat nyerte el a madarakkal. Kr. u. 1938-ban a Nemzeti Színházban megkapta az első díjat: vígjátéka nagy sikert aratott, nagyobbat, mint amilyet klasszikus színdarabok általában szoktak.

Az ötödik század athéni polgára bizonyára olyan dolgokat is élvezett a Madarakban, amik a mi számunkra nem jelentenek többé semmit: aktuális célzásokat, kulcsra járó jeleneteket és alakokat. A görög vígjátékban sok olyan volt, ami ma az élclapok hatáskörébe tartozik. Maga a Madarak témája is aktuális athéni állapotokra céloz: merész vágásokat ad a demokráciának és demagógiának s csúffá teszi a hatalma csúcspontjára kapaszkodott polgárság nagyzolását.

 

Athén akkor készült Sicilia megszállására, a terjeszkedési tervek az égig értek, a fantázia nem ismert lehetetlent  csak meg kellett hosszabbítani a vonalakat és megvolt a hatalmas madárbirodalom, az athéni Peisthetairos alapítása, amely a föld és menny, az emberek és az istenek közé ékelődve, megalkuvásra kényszeríti az isteneket. A végén a világuralomról álmodozó athéni példaképe lesz Peisthetairos, aki megkapta feleségül az istenektől Basileiát, vagyis az álmodott világuralmat.

Mindez minket kevéssé érdekel. Mi napi vonatkozások nélkül, tisztán magában élvezzük azt a felelőtlen jókedvet, a csípős gúnyolódásnak azt az elevenen maradt frissességét s végeredményben azt a halhatatlan poézist, ami a költő szelleméből a nézőtérre árad. S segítségünkre van a színpadi előadás, a rendező és a színészek munkája és nem utolsó sorban a fordítás.

A színház különös dilemma elé került, mikor Aristophanes előadására vállalkozott. Felhasználja-e Arany János fordítását, amely irodalmi köztudatunk szerint nyelvünk remekműve? De ekkor abba a veszélybe kerül, hogy a mai közönség nem érti meg. Arany fordítása nem készült színpadra, a költő filológiai hűségre is törekedett, s maga is kénytelen volt a szöveget elég sűrű lábjegyzetekkel magyarázni. Elbájolóan szépek ebben a fordításban a lírai részek, különösen a karénekek, de a tréfásan csattanó párbeszédek, a furcsa szójátékok, ha olvasva jól hatnak is, nincsenek színpadi nyelven írva, alig lehet elképzelni, hogy színész szájából hatásuk legyen. Erről mindenki meggyőződhetik, aki a fordítás bármelyik bohókás jelenetét fennhangon elolvassa.

 

A másik alternatívát kellett választani: olyan fordításról gondoskodni, amely bizonyos okvetlen szükséges mértékig kommentálja is a szöveget, közelebb hozza a mai ember megértéséhez, aktuális célzásait a mai életre kapcsolja be, vagy ha ez nem lehet, elejti. S a színháznak szerencséje volt Révay Józseffel, a fordítóval: kitűnő filológus és tud mai színpadi nyelven beszélni. A görög szellemet a darabban nem hamisítja meg, sőt érthetővé teszi, úgyhogy folyton érezzük az előadás folyamán. Megvan szövegében minden vígjátéki beszéd főkelléke, a fesztelenség.

Az előadás is a fesztelen jókedv síkján folyik le. A színészek úgy játszanak, mintha maguk is mulatnának a közönséggel együtt, nem is érezni, hogy amit a színpadon látunk, munka eredménye. Az élcek többnyire pattannak, a parodisztikus részek mulatságosak, a színpadon lepergő tömegjelenetek, a madarak bolondos groteszk ugrándozásai és karénekei élnek a színpadon. A rendezés, Németh Antal és Both Béla műve, nemkülönben Jaschik Álmos díszletei és jelmezei tele vannak ötlettel és leleménnyel. A színészek közül Makláry Zoltán vezeti az előadást, Matány Antal és Gózon Gyula segítenek neki, de a többiek is mind jól végzik dolgukat. Rég nem jöttünk ki a Nemzeti Színházból ilyen megelégedett jó érzéssel.

<<
<
1
2
3
4
5
6
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A vonalak szeszélyei A vonalak szeszélyei
Ez az aranymetszés voltaképpen nem más, mint annak a geometriai...
Magyarország 30 kilométeres gyaloglóbajnoksága Magyarország 30 kilométeres gyaloglóbajnoksága
Két indulója volt az idei 30 kilométeres gyaloglóbajnokságnak,...
Német döntés a korlátlan búvárhajó-háborúról Német döntés a korlátlan búvárhajó-háborúról
Ha a korlátlan búvárhajóharccal sikerül megtörni Nagy-Britanniát...
Czéllövés az iskolában Czéllövés az iskolában
A tornareform megindításával egyik többször hangoztatott elv volt,...
Gaál Franciska a tryannus Gaál Franciska a tryannus
Gaál Franciskát meg kell védeni, mert ennél bűbájosabb,...
A juhászkutya nevelése Mexikóban A juhászkutya nevelése Mexikóban
A mexikói bennszülöttek eredeti és sikeres módszert alkalmaznak a...
A sasvári nagy hadgyakorlatokról A sasvári nagy hadgyakorlatokról
Mióta Hollós Mátyás seregével Bécs ostromára indúlt, a Morva és Vág...
Az FTC nemzetközi versenye Az FTC nemzetközi versenye
A svédek startja és néhány bajnokunk bemutatkozása adott díszt az FTC...
Emberi testben feledett orvosi műszer Emberi testben feledett orvosi műszer
Három évvel ezelőtt Lédecziné Ehmann Terézen Dollinger budapesti...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98