Magyarországi kaland

1943 | Január

Hunyady Sándor novellái – Athenaeum

Még tisztán él bennem Hunyady Sándorral, az íróval való megismerkedésem emléke. Egy azóta megszűnt hetilapban elembukkant a Családi Album első fejezete. Az íróról addig csak annyit tudtam, hogy második darabjának, a Feketeszárú cseresznyének nagy sikere volt legdivatosabb magánszínházunkban; a darabot nem láttam s inkább szerzőre, mint íróra gyanakodtam.

Mégis belekaptam a nem is éppen bíztató helyen megjelenő családi krónika első soraiba; s ettől kezdve szinte sportszerű szenvedéllyel lestem a hetilap számait. Azt hiszem, nem tévedek, ha Hunyady összes hosszabblélekzetű írásai közül, beleértve valamennyi későbbi regényét, ennek az első művének ítélem a pálmát.

S darabjai közül, nem tagadom – a Feketeszárú cseresznyének. Mindez aligha hangzik tetszetősen Hunyady Sándor híveinek fülében. A kezdő írót dicsérem, most, hogy utolsó, félig-meddig postumusnak számítható kötete fekszik előttem. Mégsem tehetek máskép. Aki Hunyady írói egyéniségéről tiszta képet akar formálni. annak mindenekelőtt egy önmaga előtt is leplezett, de mégis csak fájó csalódással kell leszámolnia.

Hadd rántsak ide egy másik emléket is. Az utolsó Hunyady-regény talán legjobb fejezetének ez a címe: „Égi és földi szerelem.” Bors István prózai testvérpárja, a „fattyú”; némi ingadozás után, Edit, a finom és okos úrikisasszony s a tenyeres talpas, zsírospiros Annuska szakácsné közül az utóbbit választja. Legkevésbbé sem valami „szociológiai állásfoglalás” készteti erre, hanem egyszerűen a szakácsné kedélyes gömbölyű idomai.

A regényben így van rendjén s máskép lenne rossz - de Hunyady az életben tette ugyanezt. Így volt őszinte, így volt becsületes - ennek köszönhette írói hitelét, korunkban, mikor annyi jószándékú és hamis „légtornász” kapkod az égi szerelem felé? Nem, azon a fokon már, ahogy ő tette, - mondjuk ki a szinte önmagunkat is sebző szavakat - így volt kényelmes, így volt lágyan és kocsonyásan kiábrándult, így volt gyáva.

Ha a Magyarországi kaland ízes, pompás, technikailag nagyrészt remekművű novelláit végigolvassuk, tisztán áll előttünk az öregedő író témaköre, nyersanyaga. Ne féljünk a kegyeletsértéstől, vágjunk bele ebbe az anyagba. Pillantsunk csak ismét az író hősnőire: csekély módosulással újra meg újra ugyanannak a két arcnak változataival találkozunk. Az egyik: Edit, a nagy orrú divathölgy, aki megoperáltatja az orrát. A másik: mondjuk Mariska a szemrevaló, kövérkés, cipóbarna intézőlány.

Az első, akin az író gúnyosan végigver - nos ne kendőzzük - : kissé az Uj Idők olvasóinak teremtett figura. Kacérkodás egy osztállyal s egy szemlélettel, melyhez az írót vérségi kapcsok is fűzték - származása egyik oldaláról. S mennyi kacérkodás - ugyanez a fajta - a másik figurában is. Az író, aki a Családi Albumban még egy Varsányi Irén arcában fedezi fel az izgató asszonyi báj vonásait, ő a későbbi „antisznob”; akit ugyanebben a vallomásban még érzelmes hangokra indít egy Anyegin-olvasó fiatal színésznő - egy vastag köteten át duzzogó vidéki idomokat paskol a tollával.

Nem, ez nem csupán eredendő természetéből fakadt. A Havasi napsütés rózsavizes tündérmeséje először Téli sport volt: fanyar, sötét, reálista rajz. A Családi Albumban egy elragadóan finom lírájú, vékonypénzű diák kóborol a világban, tele ösztönös áhítattal és csodálkozással. A Feketeszárú cseresznyében lángot vetnek az indulatok - s ki ne emlékeznék az Aranyifjú néhány hideglelősen kegyetlen jelenetére? Félreértés ne essék: nem, egyáltalában nem holmi hitvallót, eszmehőst, ítélétmondót kérek számon Hunyadyn.

Milyen szerencse, hogy nem volt az, - hogy korunkban legalább egy igazi íróművész nem volt az. Az írót és csakis az írót kérem számon rajta, aki észrevétlen, öntudatlan, páratlan ízléssel, született ösztöneit végkép soha el nem veszítve, de mégis csak egyre határozottabban siklott a mesterember felé. Hogy ez erény is, dicséretreméltó kivétel korunk apostolai közt? – igen, az is. Milyen nehéz meghúzni azt a határvonalat, ahol a mesterember szenvedélye már roncsolja az írót. Hunyadyban kétségtelenül legjobb írói tulajdonságainak egyrészét roncsolta szét. Mindnyájan elnéztük neki.

A kor kétfelől is szorította. Származását már említettem. Amellett vérbeli reálista volt olyan időkben, melyek a legmagasabbrendű vagy legsemmitmondóbb „mellébeszélésnek” kedveztek.
De még mennyi minden másért néztük el neki! Nem tudtam volna leírni az előbbi sorokat, ha Hunyady írásainak nem lettem volna szinte mániákusan szorgalmas olvasója. S nem egyszer megbűvölt élvezője.

Tudjuk, úgy írt, mint ma nagyon kevesen. S a novellának meg éppen mestere volt. A Magyarországi kaland - ha erről az oldaláról tekintjük - mindenesetre ismert és legjobb színvonalán mutatja az írót. Azt írtam róla: reálista volt. Természetesen az volt, ízek, szagok, a felület színeinek és minden domborulatának páratlanul érzékletes megjelenítője. De éppen ezért joggal emlegették egy másik adományát is. Nincs még egy ilyen plein air írónk, csupa villogás, ragyogás, tündéri fénylés –a sokat magasztalt Hunyady-jelzők mindennapi életünk legkopottabb tárgyait azzal a szikrázó zománccal vonják be, amelyet csak gyermekkorunkban ismertünk, amikor a világot érzékelni kezdtük.

Hunyady Sándor: a csodálatosan jóízű hétköznap. Alsóspartie egy füstös kávéházban, nyárdélutáni lankadt heverészés lehúzott redőnyök mögötti réveteg csatangolás az utcán, a feketekávé andalító füstje egy gazdag vacsora párolgó roncsai fölött. Igen, ennek a habzsoló és dúskáló reálistának, varázspálcája is volt, amellyel a valóság legvaskosabb elemeit tündérjátékba libbentette át – ez könnyítette meg a menekülést. De nemcsak kiútat kínált az elrekeszett reálistának, hanem szárnyat is adott nem egy valóban elragadó teljesítményéhez. Olvassuk csak el a kötet Olasz vendéglő című írását.

Amit latin gráciáról, kecsről, kedélyről hallottunk, szinte csokorba fogva ott illatozik egy velencei kocsma tenyérnyi udvarán – egy mámorító vígopera áriáit éneklik csupaszkönyökű munkások és zsíros kötényű donnák. Mit tegyek még ehhez hozzá? Alighanem Hunyady volt az egyetlen író, akinek szabad volt korunkban régimódi, asztalmelletti anekdótát írni: mert ezt az olyannyira elnyűtt ruhát is tündéri redőzettel viselte.

Komponálókészségével - legalább is a hagyományos novellában - Kosztolányi halála óta egyedül áll irodalmunkban. A kötet Fiatal házaspár című darabja a bravúros novellaszerkesztésnek iskolakönyvbe illő példája. De még mennyi más ilyen remek darabját említhetném a könyvnek. S még mennyi pompás tulajdonságát hangsúlyozhatnám az írónak.

Milyen magátólértetődő simasággal bomlanak, fejlenek ki történetei. Alakjai, bárkit érint is tolla, milyen varázsos elevenséggel ugranak talpra, mennyi hiteles élet árad a legparányibb gesztusaikból. Holott Hunyady, írói meggyőződéséhez híven, - s talán képességeinek is bölcs tudatában - mindig tömören s egydarabban teremti s többé-kevésbbé csak a felületükön ábrázolja figuráit.

Ismerte határait, - amit felróhatunk neki: nem töltötte ki őket egészen. Az egyoldalú mesterember-vád természetesen rikítóan hamis lenne. Író volt, akarva-nem akarva, egyszerűen, mert annak született: a mesterség kiválasztotta s a maga módján megszállottja is. Botlásai fölött érzékeny ízlés őrködött - mint ahogy emberi egyénisége is végig megőrizte ösztönös és tiszta vonásait. Megmosolyogtatott az a nekrológ, mely mint „világfit” búcsúztatta el.

Szerencsés-szerencsétlen fia volt korának, tele eredendő sérülésekkel és alkatában is érzékeny, puha, túlontúl hajladozó vonásokkal. Nézet dolga, hogy pályáját hősies vagy kevésbbé hősies bukdácsolásnak ítéljük. Nagy, ritka, erős tehetség volt: egy feledhetetlen hangot s számos remek írást hagyott az utókorra.

Örley István