HŐSKOR

Kevés költő van, akit féltékenyen számontartunk, mert valamit várunk tőle; valamit, amit esetleg ki tud mondani helyettem és helyetted... Berczeli A. Károly nem ezek közé tartozik. De ez a csinos, tisztes gyűjtemény, húsz év terméséből összeválogatva (Bordás Ferenc, ifj. Czene Béla és G Szabó Kálmán szövegközi rajzaival tarkítva) most mikulásra int. Így egyben látva Berczeli költészetét, kis furdalást érzünk: nem mulasztottunk el valamit? Egypár egészen szép versbe botlottam könyve olvasása közben. Megmondom azt is: valami végesvégig zavart. A sok, színes kavics, ami verseiben együtt zörög a nemes kövekkel; az egyhangú zene…

De a szél n mindig egyformán zúg, a tengerpart is mindig egyformán csörög, más a lényeg; Berczeliben van egy belülről sajduló, alapvető életérzés, ami végeredményben áthat minden versén. Hogy mi ez? Valami rokonszenves, csöndes lemondás, harmóniára törekvés az emberélet útjának felén… Mi zavarja mégis a harmóniát a művében? Rájöttem: az, ami nem ő; de a korból mégis beszüremlik versébe. Amit magára szed. De nem ezzel óhajtok most foglalkozni.

Ez a lélek - s ezt verseiből látom - eredendően zárkózó, férfias szemérmességgel meghúzódó. Nem a rikító színek, a temperafestészet költője ő, ami tán lenni szeretne, hanem ellenkezőleg: igazi versei épp azok, amiket egyénisége, mint gyengéden bujkáló harangvirág, befuttat szelíden. Van úgy, hogy a vers váza, anyaga nem érdekel, csak az a kis virág, ami ott lebeg rajta szirom-szárnyon és olykor az egész verset fölemeli.

Amikor a virágok „meglibbentik csöpp szoknyáikat”. – Szép virág nő tollamon” – írja is egyhelyütt. Másutt megint: „egyszercsak egy kis szirom megbillenti ladikom..” „Sáncom szellős, csupa rés, ördögcérnakerítés…” Sokszor úgy van hogy egy költőben tulajdonképpen az a szép, amiről ő maga nem tud. Nem az, amit mond, hanem a hangja. Nem a hangja, hanem csak a színe. Valami, ami az írás pillanatában egészen mellékes.

Legtöbb verse annyi, mintha az Alföld csigahéjas porából markolnák föl; de van benne megnézni való. Pogány árnyék, latin fény, humanizmus, „szelíd keresztény”-ség töredezik bele ebbe az anyagba. S a költök kergetője, valami hontalanság sajog a verseiben, ami különösen szépen a Mayomi címűben mutatkozik meg. „…mint vad, mely hurokra került, ficánkol a dob kínzó ritmusán” Mayomi, a néger táncosnő.

Egész sor szép verset súg fülébe a mult is, Róma tájéka, de ami különösen megtetszett, az magyaros lejtésű, népies tárgyú, a kötet közepében. Kele diák a címe. Ez a játékosan szökellő, mesélő hang, ez a szabad költői csapongás, szélfútta lobogás: ez ragad mellen az egén kötetben, ezt a tájat kell Berczelinek meghódítania. Ebben a meseversében már-már sikerült. S mi jól esik a fülnek e hangot újrahallani a Béka koncert-ban!

Még a könyv legnagyobb szándékú versei - mint a férfiasan tág lélekzetű; jól megmért Vallomás és a lelkünkből sarjadzó Éji hódolat - is lemaradnak minden komor szépségük, kemény pátoszuk dacára, ezek mellett a szabadon libegő, étheri mozgású versek mellett! Érdekes, hogy épp korábbi verseiből hiányzik a lágyság; amit eredendőnek érzek. Viszont első versei valamiképp sűrűbbek is. Még nem jelentkezik bennük az az epikai hajlam, ami aztán veszélyesen kitágítja, levegősíti sok versét: a lazaság. Idézni szeretnék többet a javából, sok olyan strófát, mint ez:

Omlik a hó lágyan,
hull a hó puhán;
ilyen függöny leng a
halál kapuján.

Berczeli, becses költőnk, a nyugatosok csapásán indult a vers felé. Szép műfordításaiban is az ő hagyományaikat követi. Janus Pannonius-fordításai különösen figyelemreméltók, összehasonlítás nélkül mondhatom; újabb színei, tájélményei ismerősen idézgetik a Dunántúlt. Költői műve távolról sem befejezett, sőt ama kevesek közé tartozik, kiknek húsz év után is megadatott a fejlődés lehetősége. Az érésen túl, a mérleg korszakába érkezik el most, ahol nagyobb lesz a felelősség súlya, az önkritika s megacélosodik a becsvágy.
Jankovich Ferenc