- Felforgatni a világott - kérdez hetné valaki csodálkozva, hiszen éppen eléggé felforgatja most a háború – s ez végeredményben szintén tudósok műve. Fizikusoké, vegyészeké, technikusoké, mérnököké. Hadigépeket és robbanóanyagokat gyártanak, amelyek pusztításairól nap mint nap olvasunk az újságban.

De lassan a testtel, ne túlozzuk el a dolgokat. Elsősorban: nem a tudósok bűne, hogy a világ ebbe a háborúba sodródott. Ők szállításra találták fel a repülőgépet s az ember kímélésére a motort. A fegyvert vadállatok irtására szánták, a robbanószert pedig útépítésre, meg bányaművelésre. Bombát is szívesebben hajigálnának tűzhányókra, hogy lávasodrukat eltereljék (történt is ilyen eset a közelmultban!), vagy makacs természeti akadályokra, semmint városokra. Másodsorban: azok a tudósok, akik „fel akarják a világot forgatni”, békés szándékkal törekednek rá. Nem azért, hogy romlásba döntsék, hanem hogy kolosszusi építkezésekkel, forradalmi találmányokkal, újat, boldogabbat teremtsenek helyébe.

A világ erőműve: a Szahara

Egy „világfelforgató” terv szerzői is fontos szerepet szánnak a Szaharának. De nem úgy, hogy termőfölddé alakítják, hanem kolosszusi - villanyfejlesztő erőművé. Manapság súlyos összegeket fizetünk az energiáért, akármilyen alakban használjuk is. Szén, gáz, villany... fűtés, világítás, hajtóerő - bármelyik családfő vagy mesterember a megmondhatója, hogy jövedelmének milyen nagy részét kénytelen mindezekre elkölteni! Pedig évről-évre állandóan sok billió lóerő ingyen-energiát kap a világ - napsugarak alakjában. Ha ezt az ajándékba kapott rengeteg erőt fel tudnók használni! Az lenne csak világot forradalmasító vívmány.

No igen, megpróbálták már, régen; szerkesztettek a tudósok mindenféle napmotort, hogy a napsugárzást munkára kényszerítsék. De ez csak körülményes módon, nehézkes eszközökkel sikerült. A napfényt gyűjtőlencse vagy tükör terelte egybe, kazánra összpontosította; abban vizet forraltak; az gőzgépet hajtott, az meg áramfejlesztőt forgatott. Dolgozik is már egy idő óta néhány ilyen szerkezet Egyiptomban meg Kaliforniában, ahol állandó és tartós a napsütés. Dc az égi energiának olyan szánalmasan csekély töredékét alakítják csak át hasznos munkává, ami a találmányaira büszke embert restelkedésre kényszeríti. Mintha valakinek egy terített asztal dús lakomáját kínálják és ő csak az abroszról lehulló kenyérmorzsákat szedegetné. Nem is vergődtek eddig ezek a lencsés-gőzgépes napmotorok semmiféle gyakorlati fontosságra.

Bruno Lange német mérnök azonban ezt mondta: adok én nektek jobb napmotort: a fotocellát! Nem kell annak sem lencse, sem gőzgép, sem dinamó, hogy napfényből villanyt fejlesszen. A napsugarak egyszerűen ráhullanak és máris fejlődik benne villamosság, minden bonyolult közvetítő-szerkezet nélkül! Valóban, a Lange féle „rézoxidul-cella” egyszerű megvilágításra annyi áramot termelt, hogy egy apró játék-motort meg áramszámláló-motort is elhajtott vele. Persze ez is édeskevés, és a tudósok el is nevezték a találmányt tréfásan „egy-bolhaerős2 gépnek. De feltaláló nem vette zokon. Beérte annyival, hogy megmutatta: egyszerűbben is megy a dolog. Van eszközünk (igaz, hogy egyelőre csak elméletben), amely közvetlenül alakítja át a napsugarakat hasznos energiává.

Mármost azon múlik minden, szerkeszthettünk-e nagy gépek hajtására és világításra elegendő áramot termelő fotocellát? Egyes tudósok bizonyosan remélik. És mindjárt azt ajánlják: változtassuk a Szaharát egyetlen óriási fotocellává! Illetve területének csak egy kis részét. Mert - úgymond, - ha akkora cellát készítenénk, amely egy négyzetkilométernyi területet fed be, az kedvezőtlen körülmények között is, vagy 20-30,000 lóerőt termelne a ráhulló napfényből. Tegyük fel, hogy a földkerekség világítási- és ipari energia-szükséglete 3 milliárd lóerő. Akkor „mindössze” 100-150,000 négyzetkilométer, vagyis a mai Magyarországénál kisebb területet kell fotocellákkal elborítani, hogy a sivatag fedezhesse az egész világ energiaszükségletét. És ne felejtsük el: a Szahara majd nyolcmillió négyzetkilométer!

Tükör a világűrben

Végül említsünk meg két másik német kutatót, Hermann Noordung mérnököt és Oberth professzort (aki erdélyi szász származású); mindketten a rakéta-repülés, az űrhajózás úttörői. Nem kevesebbet tervelnek, mint a világűrből hajtó-és világító-erőt küldeni a Földre s ezzel sivatagokat termékenyíteni, a sarkok jegét megolvasztani, az időjárást szabályozni s általában soha nem látott paradicsomot varázsolni az öt földrészre.

Eszközük hozzá egy nagy rakétahajó lenne, amely felszáll a Földről, ki a világűrbe s ott, 36 millió méter magasságban, apró mesterséges holdként szakadatlanul kering a Föld körül. Ezáltal teljesen elveszti súlyát és mindenféle munkát a legnagyobb könnyedséggel végezhetnek rajta a hajó utasai. Egy másik hajóval felszállíthatnak hozzá építőanyagokat és egy óriási, több kilométer átmérőjű tükröt építhetnének, amely gigászi legyezőként terül szét a világűrben és a Föld bármely tájára napsugarakat vetít. Olyan hatalmas ennek a „földöntúli” tükörnek a gyüjtőereje, hogy akár sok százezer vagy millió lóerőnyi napsugárzást küldhet a földlakóknak s azok aztán tetszésük szerint használhatják fel.

A világ összes sivatagait búzaföldekké varázsolhatják, a Himalája hó- és jégvilága helyébe forróövi növényzetet telepíthetnek. Olcsóvá tehetik és megszépíthetik az emberi életet a mérhetetlen ingyen-energiával, vagy ellenkezőleg: háborúskodhatnak vele. Hiszen a napsugarak tömörített áradata, kellőképpen irányítva, bibliai tűzesőként perzselné fel azokat a városokat és országokat, amelyek felé lövellik odakintről, a világűrből, az ellenség tudósai.

De talán ez a hatalmas vívmány, ha megvalósul, elkerüli ezt a sorsot. Nem lesz belőle (mint annyi másból eddig) pusztító fegyver. A az emberek jobban vigyázunk majd, hogy találmányaikkal ne rombolva, hanem csak építve teremtsék meg az új, jobb, boldogabb világot.

T. A.