Versek 1944-ből

1944 | Április

HEGEDŰS ZOLTÁN
KENYÉRBEN ÉRIK

Hagymát esznek, sót és kenyeret
bár élhetnének napfényből, levegőből,
alkothatnának kettős remeket
agyagból, gondolatból és jövőből.

Tócsákból isznak nyelvvel és tenyérrel,
a szívük helyén hallgatag anyag van. –
hol hagymával, sóval és kenyérrel
leülnek, kibírhatatlan csend van.

Az ég számukra a fatetőkig ér fel,
beszédük nincs istennel, hatalommal,
meggyőzték az időt verejtékkel és vérrel,
a termő rögöt testükkel és alommal.

Mit szájukba vesznek, keserű és kemény,
mint ők, akikre mindegy, hogy mi vár,
mindegy hol éri őket a remény,
mint por, mely utjukon fölkél s tovaszáll.

A hagyma ugy burkolja be világuk
acélos szaggal és a só marással,
mint gazdagokat szétillanó álmuk
s a renyhe bél keserű csikarással.

Hagymával élnek, sóval és kenyérrel,
a földbe nőnek erővel és derékkal,
az ég számukra elérhető kézzel,
a jót nyelvükkel mérik és marékkal.

Kenyérben érik az időt koptató
sulyos értelmük, dac és zendülés,
ha forralni kezdi, mint anyagot a kohó.
a testvértelen, izzó szenvedés.

HEGEDŐS ZOLTÁN
BOSSZÚ

Mocsaras tóba, vagy folyóba
hápogó, hízott halnak,
leveli békának a bozótba,
szívedbe védhetetlen bajnak,

hajadba síró denevérnek,
a hegyormok mögé tájnak,
markodba viszkető reménynek,
ingedre csillogó csodának.

pincédbe sárguló ecetnek,
házadba hallgatásnak,
lábadba, mert fájón szeretlek,
nyugtalan szaladásnak.

Születnék tóba vagy folyóba
hápogó, hizott halnak,
leveli békának a bozótba,
szivedbe védhetetlen bajnak.

KŐMŰVES IMRE

RUM-DAL

Számhoz veled jó rumosüvegem,
zsong a tél az ablakon keresztül –
még nincs hideg: legyen csak melegem:
higyjem, kint a szél járja veszettül.

Nosza ajkamra széptűzű ital,
hosszú kortyod sarkantyúz engemet,
a lüktető ér és mámoros dal
hevít fel belül, mint láng a szenet.

Jóbarát ilyenkor és most a rum,
megissza a matróz, a katona –
megiszom én is, legyen rá tanum
e butykos, mely üres idestova.

Megint tél jön, újra itt lesz a tél,
tettek után lehet merengeni
annak, aki messziről hazatér
és elébe tűnnek emlékei.

SALAMON ERNŐ VERSEIBŐL
(1912-1943)
VÁSÁRHELYI TEMETŐBEN

Életemnek közepében
ülök itt a temetőben.

Kijártam a szegénységet,
jó barátom voltál, élet.

Nem vágyom én a halálra,
de ha jőne az se fájna.

Szegény voltam, boldog voltam,
nem leszek boldogabb holtan.

KANCSI DAL GYERMEKEKNEK.

Amit látok az nem igaz.
Minek látszom nem vagyok az.
Én sem, öcsém, én sem értem
ezek közé, hogy kerültem.
Ezek a nagyok közé,
az eszem nem ezeké.
Ezek csupa szigoruság.
pálcatartó fancsaliság.
Ez is szökne, bezzeg köpne,
szívesen válladra ütne,
de nem teszi, dehogy azt,
nagyra van, gallért ragaszt.
Aki jár a hivatalba
kedvre jóra mindjárt lajha.
Nem azt teszem mit ezek,
velem tartsz olyat teszek.

Feleségem tanítónő,
jajfeleség, megrakónő.
vele lenni házasságban,
rosszabb, mint az iskolában.
Egész nap a kezem karba,
akkor szóljak, ha akarja.
Kímélni kell egynadrágom,
nem hagyná, hogy vágjam, rágjam.
Semmit tenni, mit szeretnék,
nem oda, hová sietnék,
nem úgy élem életem,
ahogy azt én szeretem.
Fogjunk össze, igaz-e,
menjünk együtt, jó lesz-e?

GULYÁS GÁBOR

KINEK MI KÖZE HOZZÁ...

Kinek mi köze hozzá:
igazába ki vagyok...?
Nagynéném a fiastyuk.
kisöcséim a napok.

Kinek mi köze hozzá:
miért és hogy szeretek...?
Unokám a nagyapám,
apáim a gyerekek.

Kinek mi köze hozzá:
kihez-mihez van közöm?
Tüskés szegfű virágzik
gyönyörű küszöbömön.

Kinek mi köze hozzá:
mit írok, ha hallgatok...?
Jól értenek engem a
pufókarcu angyalok.

meg kislánykád, kit a sors
éppen hozzám kötözött.
Ne számíts ki - úgyse tudsz...
Nincsen énhozzám közöd!

KÁLNOK LÁSZLÓ

KÖVÉREK A FÜRDŐBEN

A nap saját tüzét nem állva ődöng
s a föld alatt felgyújtja a szenet.
Futunk az árny után, de mint a kőtömb,
oly súlyosak, oly lomhán fekszenek

a víz partján a fürdőző kövérek;
háton hevernek, míg a rekkenő
nyárban; mint nagy gyümölcsök, lassan érnek
és állukon sötétes serte nő.

Mellszőrzetük sűrű, fekete bokra
közelről nézve őserdőt mutat,
a nyár s a bőség sápadt homlokukra
rápingálják vörös rózsáikat.

A forró légben sárgán száll a tajték,
az egész test sir és mint sűrű könny,
tóvá gyűlik a lefolyó verejték
s a guta ül lila nyakszirtjükön.

Bukfencet vet a délibáb s tovább száll;
fejükre százezer fehér acél
sugár zuhog, mint fémesfényű nádszál;
minden kigyul, kiáltoz: Itt a dél!

Kilenc angyal fényes réztrombitát fúj,
süket fülük mintha nem hallaná,
savószínű szemük a légbe bámul,
eszméletük mély ürbe hull alá.

Nyugodtan fekszenek, tán arra várnak,
súlyuk felszívja lassanként a nap
és könnyű fonalán egy szép sugárnak,
mint lomha ballonok, elszállanak.