Dtum
Login with Facebookk
1942 | Április

Fantomok ellen

Jó tíz éve írtam a Nyugatba az irodalom önkormányzatáról. Akkoriban, a politika különösen hevesen ráncigálta az írókat; receptet rakott elébük, minősítette, egymás ellen unszolta őket. Én azt szerettem volna elérni, hogy mi mégis azt a lassúbb, messzebbnéző politikumot védjük, amely műveink értékéből bontakozik ki elkerülhetetlen. Teremtsünk egymás tiszteletéből; szélmentes övet. Nem azért, hogy a politika elől elzárkózzunk, hanem hogy a vívmányainkban feltörő életet (tehát politikát is) igazán megértsük s mint egy nagy szellemi párt oltalmazzuk és képviseljük.


Min bukott meg akkor ez az önkormányzat? Mi voltunk gyengék, tapasztalatlanok? A ráncigáló hatalmak túlnyomóak? Vagy ez a „szélcsend a szellemben”: ez ami fából vaskarika? Az irodalom önkormányzata megvalósul az egymást szaggató irányok alatt is, egy külső „paktum” csak börtönt csinálhat neki?

 

Mai eszemmel úgy látom: az irodalomnak szüksége van ilyen kísérletekre, bár tökéletes sikerük épp olyan veszély mint tökéletes sikertelenségünk. Nagyon is megértem hát Illyés Gyulát, ha ma ő érzi szükségét, hogy az irodalom önkormányzatát megteremtse. Én legalább azt szeretném hinni, hogy programját így magyarázhatom. Állítsuk helyre az érték tiszteletét, küzdjünk az „irodalmi szenny” ellen s tiltsuk el házunk tájékáról a politikai szövetkezésnek, taktikázásnak még a látszatát is.


A Magyar Csillagban jelent is meg már több olyan tanulmány, bírálat, amely azt a célt eredményesen szolgálta. Elsősorban Illés Endre férfias fölszólalása. Ami elvszerű lenne: az írói becsület - ez az örök kamara - minden időkre aláírja. Más tanulmányokban is meg volt a főszándék, hogy „ellentéteket” „áthidaljanak”. Persze az ember érezvén az áthidalnivalót, sokszor oda gyárt ellentéteket, ahol nincsenek is. Ilyen hibában leledzik például az a nagy távlati kép, amelybe Cs. Szabó László a Magyar Csillag márciusi számában Illyés Gyulát állította.


Gulyás Pál mondta, hogy ha az emberek nem érintkeznek, „fantomizálják” egymást. Két táborba sodrott írók egymás körvonalaiból azt fogják föl és azt képzelik tovább, ami egy ilyen fantomot táplálni tud. Van ebben valami a félelemből, a védekezésből és a lustaságból. A szellem gyilkos dolog: az erősebb gondolat vérit veszi a gyengébbnek. Az író mindig valami léte gyökerérevágót sajdít a másik íróban. S szeretné hallani, hogy az rá nem veszély: - ezért a kölcsönbedicsérések.

 

Vagy ha ez nem megy: meggyőzni magát, hogy a másik torzabb mint valójában; ezért a fantomizálás. Illés Endre szerint a „személyeskedők és pökhendiek” ezért koholnak maguknak ál Vörösmartyt, mert az igazival nem tudnak megütközni. Ez az oka, hogy az irodalom salakján jórészt nem művek és gondolatrendszerek, hanem fantomok mérkőznek. Herczeg Ferencet például mi már ilyen fantomként örökültük az előttünk járóktól. De így kezd egy Márai-fantom, sőt újabban egy Cs. Szabó-fatom is lábra kelni. Más helyeken viszont Veres Péter, Sinka István, Kodolányi János, Féja Géza a fantomok.

 


Átestem a bajon: azért ismerem olyan jól a lélektanát. Az én esetem különösen szorongató volt, azok a súlyok nyomtak. súly, - amelyeknek előbb mérlegük voltam. Azzal, hogy előbb kritikaírást, aztán a Kortársak olvasást is abbahagytam: csak azt kerültem el, hogy fantomjaimat papírra rögzítsem (itt-ott ez is megtörtént): a fantomképződést nem. S mostani ébredésemben (egy kritikus ébredése, mint Árpádé vagy Csipkerózsáé: mily furcsa élmény ez) nem csak az a szép, hogy annyi új testvérérték vesz körül; méginkább, hogy a fantomjaimat szétzavarhatom.

 

Tán Illyés Gyulának sem teszek rossz szolgálatot, ha egyet e fantomok közül – melyet a jóakaratú bírálatokban is felismerek – bonctani leckéül ezennel felbontok. A fantomok nem magánügy: közügy. Veszedelmük. hogy nemcsak békülő ellenfeleink szemében ülnek ott, de gyorsabbak lévén mint az író: hívei agyába is beveszik magukat. Fantomokból már-már irányokká válnak s egy mulatságos, de szörnyű circulus vitiosus törvénye szerint még vadabb fantomokat szülnek s még vadabb irányokat. Ha csak időben meg nem öljük őket.

 

I. Kivonulás Európából.

„N. L. kivonult hódításaiból, a napsütötte latin tájakról, az érett kultúrákból, a nyugati kalandozás legszebb emlékeiből.” „N. L. önként fölégette mámorosan megszerzett napnyugati birodalmát s visszavonult a népi írók közé.” Cs. Szabó László szerint ezzel 1935-i csalódásomat bosszultam meg. Persze nem én. hanem a fantomom. Mert nekem semmit sem könnyebb bebizonyítani, minthogy legfölebb folyóiratokból szoktam kivonulni, kultúrákból, nem. 1935 is sok üszköt hagyott bennem: fölégetett szellemi birodalmak azonban alig.

 


Hivatkozhatnék tényekre. A „csalódás” után az első bosszúm az volt, hogy egy európai történet írására kötöttem szerződést. A könyv, igaz, nem készült el; de első eredményeit a Magyarság és Európa: a későbbieket néhány megjelent fejezet s két dráma őrzi; a VII. Gergely és az óriás és literátor (Nagy Teodorikról.) A Tanu egyetlen számában ekkortájt Powysról, Hendrik de Mannról, Spenglerről, Lévy Bruchlról s a Chansón de Rolandról jelenik meg nagyobb tanulmány. 1937-ben indítottam meg az Utolsó kísérletet. Sötér a könyv „szellős csarnokairól” beszél. Ha a latin jelző tanulmányaimra ráragasztható: ez a mű alighanem „latinabb” náluk. A Gyásznál egészen biztosan. Az elmult évben jó néhány szinikritikát írtam.

 

Ki vette észre Schiller, Grillparzer, Rostand, Shakespeare, Pirandello tanulmányaimon, hogy én az „érett” kultúrákból kivonultam? Újabb tanulmányaim nyomdába adása sem azért késik, mert valami Európa-ellenes cikket akarok még bombául beléjük csenni; az utolsó év nagy olvasó-élményei nincsenek végleges alakba öntve. Kik ezek? Aischylos, Racine, Ibsen, Alfieri, Krleza. A Cseresznyés bírálói nagy meglepetésemre Gionóval is összebogoztak. Minthogy fordítást nem szívesen olvasok, s Giononak csak egy jelentéktelenebb könyvét tudtam megszerezni (Pour saluer Melville), nem tudom: van-e valami alapja ennek a hasonlóságnak. De ez sem szól a kivonulás mellett.


Ez azonban csak „cáfolat” s cáfolatokkal nem lehet fantomokat ölni. Nézzük meg, mi az igazság bennük. „Kelet vagy nyugat”: ez így énbennem soha föl sem merül. Az én alternatívám ez volt: tolmácsolni vagy közbeszólni. Azaz ez sem volt alternatíva, mert én már úgy indultam neki az irodalomnak, hogy minekünk az európai művelődést nem meghonosítani, másolni, továbbadni kell, - hanem a népek nagy társalgásában közbeszólni.

 

Első tanulmányomban, a Móricz Zsigmondról szólóban ezt olvasom: „Rég keresünk mi valakit, egy szélesen epikus, minden magyart szintetizáló képviselőt, akin át Európába betörhessünk.” Az egész tanulmány azért íródott, hogy ennek a beütésnek az igényét és mértékét felállítsa. A program ez: a magyar szellemet úgy alakítani, hogy „beleszólás” legyen. Vagy pedig kimutatni, hogy máris beleszólás. Nagyzás ez? Lehet az ilyet akarni? Hogy szóljunk bele, mikor úgysem hallgatnak ránk?

 

Szellemiekben ez persze nem számit. Bolyai abban a pillanatban szólt bele a matematikába, amelyikben Euklidesen túllátott. Itt az dönt, hogy komoly, vívmányt jelentő kérdés-felelet viszonyba jutottunk-e az emberiség örök témáival. Második nyomtatásban megjelent tanulmányomban ezt olvasom: „A nemzetek akkor adják legjobb erőiket, midőn magukra eszmélve a genezis ihletével először öntik tökéletes és eredeti alakba külön mondanivalójukat.
A modern európai népek közül az olasz szavát hatszáz esztendő során máig sem kiálthatta túl. Az olaszt az újkor folyamán, az angol, a francia, a spanyol, majd a német követte.


A tizenkilencedik századnak az oroszok a hősei, a századfordulón a skandinávok nyomulnak föl. Aki ismeri a magyarságban immár százötven éve erjedő erdőket, látja, hogy tanuljuk el fokról-fokra Nyugat kifejező eszközeit, hogy kerekedünk a Nyugat fölé a mi mondanivalónkkal, elhiszi, hogy a következő szót a magyarság fogja mondani.” A jóslat gyermekes, de ha van Németh-motivum, itt csendül fel. Ehhez a „következő szó”-hoz kerestem én Magyarországon írókat; emiatt kalandoztam be nyelveket és irodalmakat. Veres Péter szerint az esszéíróktól féltem, nem akartam, hogy műveletlennek mondjanak. Ez azonban ép olyan gyenge magyarázat, mint hogy latin birodalmakat alapítottam.

 

Egyszerűen: ismerni akartam a társalgást, amelybe a torkát köszörülő magyar beleszól.
Ami megváltozott, - nem: megnőtt bennem: ennek az Európai Társágnak a képe. S ami egyre konkrétabb lett: az, amit a magyarság mondhatna benne. Kezdetben én is arra vágtam neki, amerre mindenki: a nyugati kortársak felé. Pirandello, Gide, Ortega: az utat mindenki ellenőrziheti. Proust nagyságában kaptam az első intést, hogy ami körülötte van - viszonylag csekély. Ő kívántatta meg az életünkbe rejtett középkort. Holt klasszikusokból ekkor lesz „pajtáshagyománnyá” a görögség.

 


Kosztolányi Europájából a Babits Európájába jutottam. Éppen csak az volt más, amit kerestem benne. (S végül is ez az „igény” választott el bennünket; a személyi ellentétek csak befutották. Ő fennkölt helytartó volt: én mohó alapító). Sophokles, Herodotos, Aristophanes, Dante, Rabelais és Mantaigne s mögöttük egy európai birodalomtörténet terve: itt tartottam 1931 táján. S a Társaságnak ebben a kitágításában nemcsak Európa nőtt meg: a magyar mondanivaló is otthonosabban pillantott szét benne. Ekkori a tétel, hogy mi ókoribb-középkoribb nép vagyunk, mint az „alekszandrin-analitikus” nyugatiak. Inkább atyjuk testvérei, mint az övéké. A Gyászban megőrzött Sophokles-lecke, vagy amit a magyar hellenikáról a Székelyfonó és az Ábel kapcsán írtam: tán a leghívebben őrzi akkori Európám és ekkori magyarságom.

 


Ez az Európa azonban nem volt az utolsó. A Tanuban kivívott szabad vizsgálódás tovább tágította a Társaságot. Újra fölfedeztem, amit a nagy romantikából érkező Széchenyi, mint előnyt és lehetőséget, azonnal észrevett: keleteurópai nép vagyunk. Keleten: testvéreinken kívül tejtestvéreink is vannak: a sors közös tejét szopók. Egy új világ tárul ki, amely ezer éve csücsül Európa palánkjai alatt. VII. Gergely levelezését olvasva, úgy látszik, hogy mint a többi (északi) peremnép, néhány évtized alatt ők is rendes, szóló tagjai lesznek, be egész Kievig, az Európai Társaságnak.

 

Csehek, lengyelek, magyarok, horvátok közt, francia, majd olasz gyámság alatt, ki is alakul Ragusától föl Danekáig egy félig latin, félig keleti holl néptársaság. De védtelen hátukban a keleti vihar, mongol, majd török, ismét és ismét leszakítja őket. Később a keletre forduló németség vágja szét közlekedő csatornáikat: a Habsburg-háznak ez a „missziója” köztük. S most itt vannak félig benn s félig kívül; az európai szellemeknek inkább gyarmatai, mint műhelyei. Népük természetében és szokásaiban még visszaemlékeznek egymásra; de fönn külön lihegnek – ez az igazi balkanizmus – Európáért; vagy külön fúrják be magukat megváltatlan mélységeikbe.


A „következő szó” ettől a felfedezéstől megint tagoltabb lett. Kiderült, hogy a magyar irodalom ásványi kincsei nagyobbak, mint hittük, a magyar a többi keleti nép tartalékját is a magáé gyanánt használhatja. Gulyás Pál Kalevala-tanulmánya s román ballada-fordításai is ezt mutatták meg konkrétabb példákon. Széchényi nagy gondolata (melyet csodálatoskép sosem emlegetnek), hogy a magyarságnak keleti rokonait kell az európai művelődésben képviselni, most nyert határozottabb értelmet. Éppenúgy, mint a „keleti rokon” fogalma is. Nagy szellemi tünemény többnyire ott támad, ahol valami nyers, gazdag és viszonylag alaktalan: egy ősi formáló elvvel érintkezésbe kerül.

 

A mediterrán világba leszállt görögség, a germánfrank középkor, a polgárság regényírói épp olyan példái ennek, mint a mi irodalmunkban Pázmány, Berzsenyi, Ady, Kelet-Európán ülve: emberi tartalékunk akkora lehet, hogy a nagy oroszoké volt: formáló erőteljesebb egy fokkal. Ha nekik Dosztojevszkijük volt, minekünk Adynk. S ha nálunk a nyugati import-tan a közbeszólás lelkét egyidőre vissza, - vagy politikai térre – szorította: minket pedig a politika is egyre összébb présel szellemi dinamitnak: mekkora rés ez a versenyző nemzeti léleknek.

 


Az alkalom annál nagyobbnak látszott, mert Nyugateurópa fölött, jóval a mostani háború előtt, egyre csípősebb lett a fonnyadás szaga. Ki kívánja nálam jobban Nyugat népeinek a gyógyulását? S hiszem is, hogy mostani megpróbáltatásuknak rejtett „prousti” tartalékjaik megcsordulása lesz az eredménye. Addig azonban mért ne vegyük magunkra, Keleteurópa nagy lelkében megmerülve: egész Európáért a felelősséget? Sötér írja: a magyar realizmus most jutott el oda…. De nemcsak a realizmus, az egész problémalátás. S akármilyen szigorúak vagyunk magunkhoz: mi nagyobb veszély? Ha túlnagyra vállalkozva idétlent szülünk, vagy az alkalomtól visszahőkölve a másolásban és selypítésben elzsibbadunk? Igy értette a Kisebbségben, amely állítólag a kivonulás könyve: „Mi kell itt elsősorban? A nagy lélek.

 

Olvassuk hát a nagy és mély magyarokon kívül elsősorban azokat az irodalmakat, amelyekből nagy lelket lehet szopni: a görögöt, a középkorit, az oroszt, a szláv és finn népek népköltészetét s hogy testvérsorokban ismertessük meg magunkét – vessük magunkat a lengyel, román, szerb, cseh nép irodalmára.” A „középkori” itt „mélynyugatit” jelent. Nem kivonulás tehát még a Nyugatból sem, csak a magam tapasztalata, hogy Dantéban több a mai „szopnivaló” mint Pirandelloban, a Chanson de Rolandban mint André Gideben.

 


A század harmincötödik évének igen kevés szerepe van ebben a távlatnövésben. Már jóval több az én harmincötödik évemnek, melyben a betegséggel az idő iszapja is megjött. A nehezen tanuló agy rosszabbul őrölte a ráontott munkát; a nyelvek tanulása nehezebben ment: a lakótársunkkal lett halál is másfajta művekre nógatott. A keleteurópai közbeszólásból bár egyet-mást elvégeztem, inkább csak öngyötrő eszme lett: másokra áttestált örökség. Éppúgy, mint a másik nagy unszolásból: eszméimet egy család életében megmintázni.

 

Eljutottam, ahová kellett, de későn. Ez a késő bánat vette bele magát a Berzsenyi-könyvbe. Ő is úgy érezte, hogy későn érkezett meg Mathissonéktól a görögökhöz. Én Pirandellotól: Kelet közbeszólásához. Az Utolsó kísérletet Móricz vagy Tamási könyveivel összevetve, az a bánatom, hogy túlságosan „latin”. Már nem tudom fölszívni belé a mélységeket, amelyeknek a rendeltetését megértettem.

Németh László.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Vesztes, fizess!
Az az elképzelés, hogy a roppant háborús terheket a vesztesek...
Egy pár szál virág Egy pár szál virág
Néhány csinos verséről ismerik e lapok olvasói is Varságh Jánost, ki...
Tiszaeszlár föltámadása Tiszaeszlár föltámadása
A „Szózat” vasárnapi számában bejelenti, hogy a...
Közlekedés a Mars lakóival Közlekedés a Mars lakóival
A csillagászati ismeretek népszerűsítése óta általában elfogadta a...
Szabolcska Mihály : Jókai Szabolcska Mihály : Jókai
Jókai Mórról ne írjatok ódát Nem óda, nem,- dal kell neki. ...
Az osztrák trónbeszéd Az osztrák trónbeszéd
Junius 19-én nyitotta meg az osztrák császár Bécsben az új osztrák...
1937: a pesti hídavatások esztendeje 1937: a pesti hídavatások esztendeje
A Margithíd kiszélesítési munkálatai – amelyekhez az elmult...
Ady Lajos állapota válságos Ady Lajos állapota válságos
Ady Lajos életveszélyes állapotban fekszik a Hárshegyi...
Az olaszliszkai banda gyártja a hamis ötpengős bankjegyet Az olaszliszkai banda gyártja a hamis ötpengős bankjegyet
A Budapesten felbukkant hamis ötpengős bankjegyek hamisitói után az...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98