Élete szakadatlan küzdelmek és csalódások láncolata, harminchárom éves korában ismeretlenül halt meg tüdővészben. Lobogó lázas forradalmi lélek volt, soha meg nem alkuvó. Amit alkotnia sikerült: csupán befejezetlen vívódásig, gyötrelmes vajúdásig jutott el, nem ötlött kényszerítő formát magára.

Érezzük, hogy rajzai hallatlanul izgatott lelki állapotokból születtek, de ezt az izgatottságot nem tudja átvinni reánk. Nem az a hibájuk, hogy műveinek legtöbbje nem ábrázol semmiféle ismert tárgyat, vagy alakot, mert efelől ugyan ragyogó is lehetne, hanem az, hogy fantazmagóriáit hidegen hagynak. Nem érdekelnek. Legfeljebb az intellekektushoz szólnak. Egyáltalában nem éreztetik a lelki mélyvilágnak azt az átható és tömör ígézetét, melyet a tárgymutató lelkes előszava nekik tulajdonít. Sok igazság van azok álláspontjában, akik szerint „az ilyesmin már régen túl vagyunk”.

Valóban túl vagyunk, nemcsak mi magyarok, hanem éppen úgy túl van rajta az egész világ művészete is. Az első világháborút megelőző, kísérő, majd követő lelki zűrzavar mindenütt leülepedett s belőle új művészet van kialakulóban. Ami nem jelenti azt, hogy előkészítő félrecsúszott iparkodásainak jelentőségét fel ne ismerjük és még kevésbbé, hogy gúnyolódjunk fölöttük.

Véresen komoly szenvedések és gyötrődések tükröződnek vissza Vajda és a hozzá hasonló „absztrakt” művészek eget ostromló küzdelmében. Olyan Ikarusok voltak, akik fel sem tudtak repülni, pedig mennyire vágytak a magasba szállni. A tudatalatti nyers kavargásából nem juthattak el rendezett és világos művészi kiformáláshoz, mert nem voltak alkotóművészek. Ez volt keserves tragikumuk.