Időközben a Föld felszíne különböző mértékben süllyedt és emelkedett. A tengereknek egyes öblei lefüződtek, lezáródtak és így beltengerekké változtak. Megfelelő száraz éghajlat alatt, amikor a párolgás útján vesztett vizet a folyók, patakok és a csapadék pótolni nem tudták, egyes beltengerek fokozatosan kiszáradtak és a bennük eredetileg oldott állapotban lévő sók oldhatósági sorrendjükkel fordított arányban kikristályosodtak, a beltengerek helyén tehát sótelepek keletkeztek. Az így keletkezett sótelepekben érdekes jelenséget: évgyűrűket tapasztalhatunk. Egy ilyen sótelepet keresztmetszetben vizsgálva, azt látjuk, hogy a sórétegek majdnem papírvékonyságú anhidrit rétegekkel váltakoznak. Ennek magyarázata az, hogy az anhidrit hideg vízben jobban oldódik, mint meleg vízben, tehát nyáron anhidrit, télen pedig, mert a só meleg vízben oldódik jobban, só csapódott ki.

Az ismert sótelepek legnagyobb része azonban rendkívül vastag. Ilyen nagy vastagságot pedig a tengernek egyszerű bepárolgásával nem lehet megmagyarázni. Példaképpen felemlítjük, hogy 100 méter mély tenger elpárolgása folytán keletkező sóréteg vastagsága mindössze 1.5 méter lenne és így többszáz méter vastag sótelep valószínűtlen mélységű tenger elpárolgását feltételezné. Nem túlságosan vastag sótelep keletkezése még magyarázható azzal, hogy egy több ezer négyzetkilométer kiterjedésű tenger sótartalma nem az eredeti területen kristályosodott ki, hanem a tenger, párolgás folytán víztartalmából veszítve, mindinkább a mélyebb helyekre húzódott és így az eredetileg nagy kiterjedésű terület helyett a tenger egész sótartalma aránylag kis helyen gyűlt össze.

A több száz méter vastag sótelepek keletkezését legelfogadhatóbban Ochsenius magyarázta meg híres elgátolódási elméletével. Szerinte a sótelepek a tengerek olyan öbleiben keletkeztek, hol a tenger és az öböl vizének egymással való szabad közlekedését az öböl bejáratánál egy, a víz felszínéig nem érő gát megnehezítette. (1. kép.) Száraz éghajlat alatt az erősen párolgó öböl vizét a tenger a gát felett folyton friss sósvízzel pótolta. Az öböl vizének sótartalma tehát állandóan nőtt, mert csak a víz párolgott el, az eredeti és a később beszállított sómennyiség viszont teljes egészében az öbölben maradt. Végül az öböl vizének sótartalma annyira megnövekedett, hogy először a legnehezebben oldódó és aránylag kis mennyiségben előforduló mész és vasoxid, majd a gipsz rétegekben kikristályosodott. Erre a gipszrétegre a bepárolgás további folyamán a só is kikristályosodott. A legkönnyebben oldódó kálium- és magnéziumsók a sóréteg felett az ú. n. anyalúgban maradtak benne oldott állapotban.

Most már a gát felett kettős áramlás indult meg: a vízfelszín alatt friss tengervíz áramlott az öbölbe, a gát felett pedig az anyalúg folyt ki az óceánba. A beömlő friss tengervízből nagyobb mennyiségben most már csak a gipsz kristályosodott ki. A gipszkristályok lemerülés közben áthaladtak az anyalúgon, ebben kristályvizüket leadták, a sórétegen tehát gipszréteg helyett anhidritréteg keletkezett. A fennt leírt folyamat alatt az öböl mindinkább a sóstavak jellegét vette fel, a környék sivatag jellegű lett. A sivatagból a szél sok elporlódott földet hordott az öbölbe, amely ott leülepedve a sóréteget agyagtakaróval borította be. Ha időközben a gát a vízfelszínig emelkedett, akkor az anyalúg nem tudott lefolyni és a sóréteg felett.