A tenger egyik leggavallérosabb ajándéka az osztriga, mert tizenhat kis, könnyen megszerezhető kagyló egy felnőtt ember egésznapi fehérjeszükségletét fedezi. Közkedveltségét mégsem példátlan táperejének köszönheti, hanem különlegesen finom ízének.

Már az ókor ínyencei valóságos költeményeket zengtek a felséges zamatokról és illatokról, amelyek az osztrigában bujkálnak, és felmagasztalták mint a végtelen óceán pompás szimbólumát. És hogy ne kelljen egyetlen lakomán sem nélkülözniük, meghonosították a kagyló mesterséges tenyésztését.

Sergius Orata római patriciusnak tekintélyes jövedelmet jelentettek a gondosan kezelt osztriga-padok, ha nem is kapott egyetlen darabért százezer sestertiust, ahogy azt Lucilius feljegyezte egy gyöngyöt sejtő példányról. Az osztrigának ma is annyi a híve, hogy piacát nem lehet a halászszerencse szeszélyeinek kiszolgáltatni. A tenyésztésnek két módját ismerik: a franciát és a tarantóit.

A tarantói öbölben üzemben tartott telepeken gallyakat használnak a fiatal ivadék megkötésére. A faágakat kötelekre erősítik s az így feltűzött vesszőket a víz alatt megbújó cölöpök között feszítik ki, hogy a fiatal kagyló megfogódzhassék rajtuk.

A franciák medencékben tenyésztik az osztrigát és pedig úgy, hogy az ivadékot előbb másfélméteres vízben nevetik, majd lesüllyesztik a medence fenekére. Az osztriga csak Európában drága ínyencfalat, Japánban például fontos néptáplálék.