A téli sárban, lucsokban, a rozoga pesti kövezeten egymásután dőlnek a bérkocsik elől a kiöregedett, csontos gebék, az ország lóállománya pedig annyira kipusztult az utóbbi években, hogy ujak vásárlása ugyszolván lehetetlen. A vásárra kerülő lovak ára fantasztikusan drágul. Egy rossz, vak gebét sem lehet venni 30-45.000 koronánál olcsóbban, valamire való konflis elé való „paripa” pedig csaknem 100 ezer koronába kerül. 

Keservesen panaszolják a kocsisok, hogy 15 koronát kell fizetni egy sarkalásért, a patkolás 150 korona. Egy „Zeig”, ami szaknyelven kocsit és szerszámot jelent, ma legalább 200-250 ezer korona, számmal és hajtási engedéllyel együtt. Zabot venni ugyszolván kizárt dolog és szénán kivül csak ugynevezett lótápon abrakoltatnak, ami kukoricacsutka, vadgesztenye, makk és egyéb magvak őrleménye. 

Mindezek a körülmények azt a gondolatot érlelték meg a pesti fiakkerosokban, hogy lovak helyett öszvéreket fognak be a kocsik elé, amivel fővárosunk „keleti jellege” sajnos egy fokkal ismét nagyobb lesz. A spanyol hegyek jámbor állatai ugyanis nemcsak jóval olcsóbbak, hanem – amint mondják – sokkal igénytelenebbek és kitartóbbak is. Az első szállitmány, ugy hirlik meg is érkezik Budapestre. 

A bérkocsissegédek vallomása szerint az esős-havas napok óta jobban keresnek, de még mindig „nem adnak le” a gazdának naponta 500 koronánál többet, ez az átlagos kereset. 

A tulajdonosok természetesen sirnak és panaszkodnak, hogy pang a bérkocsisipar, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy ujabb 30-40 szeres taxiemelésről ne álmodozzanak, a jámbor kocsikázásra kényszerült pesti ember nem kevés rémületére.