Ki ne ismerné Orlai Somának azt a képét, melyen Petőfi egy szegényes, hideg szobában, ládán ülve, egyik kezét égő pipáján melengeti, míg a másikban ludtollat tart és a „ Boldogtalan voltam” kezdetű költeményét irja.

Ez a közismert kép abból az időből ábrázolja a költőt, midőn az 1843/44-diki telet éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öreg asszonynál: özvegy Fogas Józsefnénél huzta ki Debreczenben.

Hajh Debreczen ,
Ha rád emlékezem!
Sokat szenvedtem én te benned…

Olyan elhagyatott kis vándorszinész voltam - irja „ Úti rajzai”-ban – kire se Isten, se ember nem nézett ,nem ügyelt.

Ezen a képen látható láda volt a költő egyedüli atyai öröksége, melyet a szülői házból nagy vándorutjára vitt. Kevés ruháján és könyvein kívül egyéb nem volt abban. A mi kincs volt azt nem a ládában, hanem a szivében hordta , miként irja is:

Ládámat tolvajtól nem féltem én,
Mert üres, mint sok tudós feje.
Szivemben hordom kincseim… szivem
Sok szép emlék kincsével van tele.

E láda eredetileg a költő atyjáé volt, a miről a belső oldalán olvasható következő fölirás tanuskodik:

STEFANUS PETROVITS DOMONYI

Szék:álló legény. Die 7 sSptmbr.